Ki gondolta volna, hogy ennyire fog hiányozni? Egyáltalán, az kinek jutott volna eszébe, hogy egyszer csak nem lesz? Ha annak idején, a régi Fradi-történeteket újra és újra elmesélő nagyapát megkérdezem, hogy mi történik akkor, ha nincs csapatunk, aligha értette volna a kérdést. Mesélt volna az ötvenes évekről, amikor elvették a klub nevét, a zöld-fehér színeket, és kényszerrel elvitték a legjobb játékosokat. Ám a fatribünös pálya ugyanott volt, ugyanazok a szurkolók jártak ki a meccsekre, s magától értetődött, hogy ez így is az ő csapatuk. Mindenki tudta – folytatódik a történet –, hogy ha valaki elkezdi a „Hajrá Fradi”-t, a bíró lefújhatja a meccset. Egy idő után ezzel már nem is próbálkoztak, hanem a kezdés közeledtével a sok ezer ember ütemesen lépegetni kezdett a fa lelátón, aztán érces hangon valaki elkiáltotta: Csakazéértiis! Csakazéértiis, hajrá, Kinizsi! A rigmust pillanatok alatt átvette a tömeg. Azt pedig az egyik legendás kapus mesélte el évtizedekkel később, hogy amikor a fatribün alatt visszhangozni kezdett a ritmikus lépegetés, szinte felrobbant az öltöző, s mire elindultak kifelé, mindenki, mint a kifeszített íj… Ez a csakazértis tán még Nick Hornbynak is nagy történet lenne, biztosan értené.

       Milyen csapatunk volt a hatvanas évek második felében is, amikor kisiskolásként egyszer és mindenkorra a zászló mellé szegődtem? Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi doktor. Ha valaha – Isten ne adja – altatásból kellene ébreszteni, ezzel az összeállítással bátran lehet próbálkozni. Amennyiben a jobbösszekötőig sem nyitom ki a szemem, régen rossz. Mellesleg Karába Jancsi kicsit kilógott a sorból, ma is előttem van, ahogy Albert áll csípőre tett kézzel, és előre dőlve oktatja, miután ziccerben elrontotta a beadást. A Karába Jani névvel legközelebb Gion Nándor egyik regényében találkoztam: ugyanezt a nevet viselte a ’44-es vérengzések idején a szerbek mellé álló szenttamási cigány, akit Török Ádám, a maga szenvedéseit megrövidítendő, tökön szúrt. Milyen érdekes, a regénybeli figura egy focipálya öltözőjében pusztult el. A mi Jancsinkat hamarosan felváltotta Szőke Pista, tulajdonképpen ebben az összeállításban őt illeti meg a 7-es számú mez. Hatalmas szabadrúgásai meccseket döntöttek el, Európa-bajnoki selejtező harmadik mérkőzésén Belgrádban ő lőtte a győztes gólt a románoknak. Utána megcsókolta cipőjét. Ez a Fradi verte a Liverpoolt, a Manchester Unitedet, a Leeds-et, a legjobb spanyol csapatokat, és európai kupát nyert a Juventus ellen. Az olaszok egy kis apróért el tudták intézni, hogy oda-visszavágó helyett egyetlen, Torinóban rendezett meccsen dőljön el a kupa sorsa. A játékosok még örültek is a kis plusz prémiumnak. Albert kiadta az utasítást: megnézheti magát, aki kiveszi a pénzt a zsebemből! Nem is volt semmi baj, Fenyvesi doktor góljával idegenben nyertünk 1:0-ra, s jött haza a kupa. Szomorúan olvastam pár éve, hogy ebben a csapatban is volt – általam nagyon kedvelt – játékos, aki társairól jelentgetett. Írjuk ezt nagyvonalúan a rendszer számlájára, normális körülmények között az öltözőn belüli konfliktusok másként oldódnak meg, a legrosszabb esetben az egyik veszi a kalapját.

       Élőben csak egyszer láttam ezt a Ferencvárost. Gyomán játszottak hírverő meccset, aki befért apám Wartburgjába, az jött. Kiss úr barátja Kolozsváron csak a Grande Capitano buszát látta, de én a meccs után valóban odamentem Albert Flórihoz, és az aranylabdás – ugyanabból a szériaszámból volt neki, mint Bobby Charltonnak, Beckenbauernek, Cruyffnak – alá is írta a magammal vitt színes csapatképet. Valahol még most is megvan, négy-vagy öt aláírást sikerült begyűjteni, a buszig vezető rövid úton.

        Az Üllői úti pályára 75-től jártam, ekkor kezdtem az egyetemet. Az is micsoda csapat volt, a Nyilasi-féle Fradi, Dalnoki Jenővel a padon. Előző évben KEK-döntőt játszottak, ott ugyan a Dinamo Kijevnek álcázott szovjet válogatott megvert bennünket, de még így is mekkora meccsek voltak a döntőig vezető úton. A sors különös adománya folytán pont abban az évben, amikor pesti életemet megkezdtem, ennek a csapatnak – Hajdú, Martos, Bálint, Rab, Vépi, Ebedli, Pusztai, Nyilasi, Magyar és még néhányan – sikerült hosszú és nyomasztó dózsás hegemónia után bajnokságot nyerni. Még az egyetemen is sokan szerették a focit: vidéki fiúként megilletődötten vártam az órafelvétel utáni hétfőn az első ókortörténeti szemináriumot. Bejött az akkor még fiatal adjunktus, Kertész István, végignézett a véletlenül csak fiúkból összeverődött kis társaságon, majd megtartotta rövid székfoglalóját: „Uraim, szombaton nyert a Fradi, lehet dolgozni.” A tanár úr iránti tiszteletből évekig Pergamon SC néven együtt focizó társaságban ott ült Sz. Mádai kolléga úr, a legnagyobb Fradi-szurkolók egyike is. Hozzá egyszer igazságtalan volt a sors, leningrádi részképzése miatt éppen akkor nem lehetett ott a Népstadionban, amikor 7:1-re vertük a Dózsát. Azért ő is ünnepelt, amikor a Kossuth Rádió késő esti híreiből értesült az örömteli eseményről, egy éjszakai taxistól csaknem aranyáron vett két üveg vodkát, s vendégül látta barátait – majd a jól sikerült kis bankett után egy hoki bottal kezében szabályos harcálláspontot foglalt el a kollégium portájával szemben. A szovjet elvtársak meglepődtek.

       Mennyi emlékezetes villanás, óriási meccs: játék, ami – tudjuk jól – „Gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó”, és fogcsikorgató küzdelem. A Fradi-tábor igazán két játékostípust szeretett; a pengéket, Albertet, Varga Zolit, Kűt, Nyilasit imádták, éppen úgy, mint azokat, akik a szívüket kitették a pályára. Az utóbbiért szerették Rákosi Gyulát, bár ő a labdával is barátságban volt, Jancsika Károlyt, Simont. Jancsika szerényebb képességű hátvéd volt, mégis János királyként éltették, mert a 92. percben, a levegőt kapkodva is teljes erővel robogott előre-hátra a jobbszélen. A játék mellett volt még valami, alighanem ez a foci másik nagy titka: hétről hétre a sok-sok szurkoló összetartozó közösségként élte át az emberiség nagy történeteit, hogy ne mondjam, mítoszait, hétköznapi hangszerelésben. Az egyik meccs Dávid és Góliát története volt, akkor még nem feltétlenül mi játszottuk Dávid szerepét. Egy méltánytalan átigazolás után jött Coriolanus drámája, a csapatban ott volt a reá bízott tálentomot elásó és azt mesterien kamatoztató fiú.

       Aztán lassan minden omlani, romlani kezdett. Jöttek a pénzügyi stiklik, a követhetetlen buherálások, lassan nem is maradt más, csak a hazugságok, a blöffök, a lélegzetelállítóan kisstílű szélhámosok és az adósságok. A Bajnokok Ligája főtáblájára jutott utolsó jó csapat szétszéledt, és a lejtő végén ott sötétlett a másodosztály. Még csak nem is az NB II. a baj, a kiscsapatot is szeretik a szurkolói, ha megérdemli, de ennek a mostani valaminek vajon van köze még a „csakazértis”-hoz, Albert laza cseleihez, Simon sérülten végigjátszott meccseihez, azokhoz a hétköznapokban megélt nagy mítoszokhoz, amit a Fradinak köszönhettünk? Úgy hiszem, az égvilágon semmi. Lipcsei, aki pedig tudna egyet-mást mesélni a Fradiról a Jamaicából, Afrikából s még ki tudja, honnan összeverődött légiósoknak, azt nyilatkozza, az öltözőben jobb hallgatni.

       A hét végén, az első tavaszi fordulóban, soraiban számos általam nem is ismert játékossal, lehet, hogy narancs színű mezben, kifut a pályára a Tököl ellen a Fradi. S mindez belőlem a legcsekélyebb érdeklődést és érzelmi rezdülést sem váltja ki – szörnyű!