Nádasdy Ádám
John Keats: Óda egy görög vázáról
(Ode On a Grecian Urn, 1819)
Ez a vers csupa bizonytalanság. Már a címe is kérdéses: mi ez az „urn”? A szó persze azonos a magyar (és latin) „urna” szóval, de magyarul ezt csak halotthamvasztáskor vagy szavazatszedéskor használjuk – itt pedig egy dísztárgyról van szó, ezért talán megfelelőbb a „váza”. De vajon a vázához vagy a vázáról szól? Vagy csak óda a vázára, ahogy az angol cím sugallja?
Az is bizonytalan, hogy mi ez a váza; nincs meg ugyanis, egyetlen angol múzeum sem őriz pontosan ilyet, amit Keats leír, tehát amin ez a három kép van: egy, amin férfiak kergetnek lányokat, közben egy kis zenekar játszik – lehet, hogy mitológiai témájú kép, vagy csak egyszerű falusi mulatság. A másik, amin egy fiú furulyázik, miközben egy szerelmes pár csókra hajol egymás felé. Végül a harmadik, ahol a mezőn állatáldozatra vezetnek egy fiatal tehenet, s körülállják a (nyilván közeli) városka lakói.
Ám ilyen váza nincs; lehet, hogy Keats a vers kedvéért (hogy legyen mind a háromféle hangulat) egy képzeletbeli vázát ír le. Illetve nem is írja le, hiszen folyton bevallja: nem tudja, nem érti, amit a vázán lát. Csak a végén, az utolsó két sorban mond ki valamit, ami őszerinte biztos: hogy szépség és igazság egy és ugyanaz, vagyis hogy ami szép, az egyben igaz is (tehát helyes), és fordítva: ami igaz (ami helyes), az automatikusan szép is. Ez nagyon romantikus felfogás, és ma sem mindenki látja így, de ilyen szépen talán senki más nem vezette elő ezt a gondolatot.
Az angol szöveg elég nehéz, még nekem is (angoltanár a tanult mesterségem), mert igen tömör, és kétszáz évvel ezelőtt íródott. Így hát kézenfekvő volt, hogy inkább egy magyar fordítást kellene megjegyzésekkel ellátni. De aztán erről is letettem, mert úgy éreztem miért kommentáljam én mások fordítását, például Tóth Árpád vagy Varró Dániel más-más módon, de egyaránt kiváló munkáját? Hiszen én Keats-szel akarok itt foglalkozni, nem az ő fordítói megoldásaikat mérlegre tenni (mert persze semmilyen fordítás se tökéletes). Nem maradt más hátra, mint hogy én magam lefordítsam a verset. Végtére is a fordítás a legjobb út az értelmezéshez, egyben a legalázatosabb módja egy klasszikus remekmű megismerésének, és talán megfejtésének.
Csatolom hát a vadonatúj fordításomat, továbbá az angol eredetit, valamint a Tóth- illetve Varró-féle fordítást. (Más magyar fordítások is léteznek.) Ajánlom az olvasóknak, hogy vessék össze a fordításokat egymással (és az eredetivel, ha tudnak angolul): mindegyik fordítás megmutat valami szépséget az eredetiből, mint amikor egy szoborról más-más szögben készítenek fényképeket: együtt közelebb visznek a mű megismeréséhez.
John Keats
ÓDA EGY GÖRÖG VÁZÁRÓL (1819)
Nádasdy Ádám fordítása (2014)
Te, csönd megrontatlan menyasszonya,
kit Némaság nevelt s lassú Idő!
Erdei krónikás, te, édesebben
mondasz virág-mesét, mint verseink!
Mily legendát őriz lombos füzéred?
Égiek vagy halandók dolgait
a Tempé-völgyben vagy Árkádiában?
E férfiak kik? Istenek? S a lányok
mért menekülnek? Mivégre a hajsza?
A sípok, dobok? Az önkívület?
Az édes dallam tán még édesebb is,
ha nem halljuk: fújjátok hangtalan,
ne valós fülünknek – még gyönyörűbben:
a léleknek játsszatok néma dalt!
Szép ifjú, te már sosem hagyod abba
zenédet, s fáid is örökre zöldek!
Szerelmes, sosem kapod meg a csókot,
pedig ott állsz a célnál – de ne bánd:
a lány nem hervad el, s bár nem tiéd,
örökre szereted, s örökre szép!
Ó, boldog ág, mely nem hullajtja le
a levelét, s nem szűnik a tavasz!
Boldog zenész, nem fáradsz el soha,
örökké fújod örök-új dalod!
S te, legboldogabb, boldog szerelem,
örökre forró, nem szűnő gyönyör,
örökre felhevült s örökre ifjú,
fölötte állsz az élő földi vágynak,
mely bánatot hoz s oly csömört a szívnek,
hogy ég a homlok és száraz a nyelv.
Kik ezek, akik áldozatra jönnek?
S te, furcsa pap, mily zöld oltár elé
vezetsz itt borjút, ahogy bőg az égre
s virág díszíti selymes szőrzetét?
Miféle kisváros lehet (folyónál?
tengernél? békés hegyi vár körül?),
mely kiürült e szent nap reggelén?
Kisváros, a te utcáid örökre
elcsöndesültek; nincs, ki visszatérjen
s elmondja, mért maradtál üresen.
Ó, antik műremek! Rád vésve hordod
márványos férfiak és nők körét,
faágakat s letaposott gyepet.
Néma alak! Örökléted előtt
elménk megáll: hideg pásztoridill!
Ha elragad majd minket az öregség,
te itt maradsz; más gond és baj között
más emberekhez szólsz barátian:
„Minden igaz, ha szép; s szép, ha igaz –
ezt tudjátok; mást nem kell tudnotok!”
Ode On a Grecian Urn, by John Keats
Thou still unravish'd bride of quietness,
Thou foster-child of silence and slow time,
Sylvan historian, who canst thus express
A flowery tale more sweetly than our rhyme:
What leaf-fring'd legend haunts about thy shape
Of deities or mortals, or of both,
In Tempe or the dales of Arcady?
What men or gods are these? What maidens loth?
What mad pursuit? What struggle to escape?
What pipes and timbrels? What wild ecstasy?
Heard melodies are sweet, but those unheard
Are sweeter; therefore, ye soft pipes, play on;
Not to the sensual ear, but, more endear'd,
Pipe to the spirit ditties of no tone:
Fair youth, beneath the trees, thou canst not leave
Thy song, nor ever can those trees be bare;
Bold Lover, never, never canst thou kiss,
Though winning near the goal yet, do not grieve;
She cannot fade, though thou hast not thy bliss,
For ever wilt thou love, and she be fair!
Ah, happy, happy boughs! that cannot shed
Your leaves, nor ever bid the Spring adieu;
And, happy melodist, unwearied,
For ever piping songs for ever new;
More happy love! more happy, happy love!
For ever warm and still to be enjoy'd,
For ever panting, and for ever young;
All breathing human passion far above,
That leaves a heart high-sorrowful and cloy'd,
A burning forehead, and a parching tongue.
Who are these coming to the sacrifice?
To what green altar, O mysterious priest,
Lead'st thou that heifer lowing at the skies,
And all her silken flanks with garlands drest?
What little town by river or sea shore,
Or mountain-built with peaceful citadel,
Is emptied of this folk, this pious morn?
And, little town, thy streets for evermore
Will silent be; and not a soul to tell
Why thou art desolate, can e'er return.
O Attic shape! Fair attitude! with brede
Of marble men and maidens overwrought,
With forest branches and the trodden weed;
Thou, silent form, dost tease us out of thought
As doth eternity: Cold Pastoral!
When old age shall this generation waste,
Thou shalt remain, in midst of other woe
Than ours, a friend to man, to whom thou say'st,
"Beauty is truth, truth beauty,—that is all
Ye know on earth, and all ye need to know."
ÓDA EGY GÖRÖG VÁZÁHOZ
Tóth Árpád, 1918
Oh, tűnt derűk arája, íme még
itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
s mesélsz: füzérid közt rajzos regék
lágy dalnál édesebb lejtése leng:
óh, lombdiszed közt mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek ? vagy harc sodra kél?
Sip andalog? dob döng? kéj láza fáj?
Édes a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifju! nótád tündér lomb alatt
örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
bár oly közel, édes célt mégsem ér,
ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!
Óh, boldog lombsor, el nem száradó,
melynek a tavasz búcsút sohsem int,
óh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
fújván örök sipod szived szerint,
s óh, százszorosan boldog szerelem,
örökre hév s örök örömre kész,
zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
– Mily más a bús, halandó gyötrelem,
melytől a szív megundorúl s nehéz
s a nyelv kiszárad és a homlok ég…
Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
szelíd üszőt, amely bődülve lép
s borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
partján, vagy békés várövü hegyen
tárt utcákkal e jámborokra vár?
– Óh, kicsi város, néped elhagyott
s közűlük hírt regélni nem megyen
csöndedbe vissza soha senki már…
Óh, antik karcsuság, szelíd ivek,
márványfiúk s lányok kecses köre,
óh, sűrü ágak, eltiport füvek,
óh, formák csöndje, anda gyönyöre
az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
te megmaradsz s mig új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
„A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!
Megjegyzés: Az első közlésben az utolsó előtti sor így hangzott:
„Igaz szépség s szép igazság! – sohse
ÓDA EGY GÖRÖG URNÁHOZ
Varró Dániel, 2010
Te csend érintetlen menyasszonya,
Gyámgyermeke a lelassult időnek,
Ki úgy mesélsz, ahogy rímek soha
Történetekről, mik buján benőnek,
Alakodon milyen sötétre hangolt
Legendának fut körbe lombfüzére
A Tempe-völgyből vagy Árkádiából?
Mi ez az üldözés? Ezek miféle
Vonagló szűzek, istenek, halandók,
Sípok, dobok? Milyen vad, ősi mámor?
Szépek a hallott dallamok, de még szebb
Zenéje van a hangtalan daloknak,
Sípok, játsszátok hát tovább zenétek,
Min lelki füleink elandalodnak –
Szép pásztor, sípod folyvást fújni kell,
Levél e fákról már sosem pörög le,
S te soha nem vagy megcsókolni képes
Szerelmed, ajka bármilyen közel,
Fiú, ne bánd, a lány örökre szép lesz,
S te szerelmes maradsz belé örökre.
Ó, boldog ág, nem csupaszodsz te le,
A tavasznak nem intesz soha búcsút,
S boldog zenész, ki nem fáradsz bele,
Hogy hangszered fáradhatatlanul fújd –
Szerelem, boldog, boldog szerelem!
Mindig friss, mindig új, mi egyre hív, vár,
Bizserget, izgat, felcsigázva várat –
S mi éteribb, mint minden eleven,
Lélegző szenvedély, mitől a szív fáj,
A homlok lázas, és a nyelv kiszárad.
E nép hová tódul? Mi készülődik?
Milyen virágos állatáldozat?
A díszes, égre bődülő üszőt itt
Milyen zöld oltárhoz viszed, te pap?
Milyen kis, békés, felhőkkel határos,
Vagy nyüzsgő, tó- vagy tengerparton álló
Városkát hagytak ott az emberek?
Kihalt leszel már mindig, kicsi város,
Elnémult utcáidra soha már, ó,
Egy árva lélek vissza nem mehet.
Ó, antik forma! Attik attitűd!
Márvány szűzek, fák, tiprott, zsenge rózsák –
Az ész határán túl cukkolsz, kihűlt
Idill, akár az örökkévalóság.
Te néma, megdermedt pásztori kép!
Ha majd helyünkre mások lépnek itt,
Másféle gondok közt, minden korok
Barátjaként te azt mondod nekik:
„’Szép, ami igaz, igaz, ami szép’ –
Csak ennyit kell a földön tudnotok.”
