Farkas Wellmann Éva
Tűzliliomok – nárciszok
William Wordsworth méltán elhíresült verséről kellene írnom, a Daffodils-ról. És éppen itt az első és legfontosabb probléma, hogy máris egy angol szót kellett csempésznem tapogatózó versismertetőmbe. Mert hogyan is utalhatnék erre a versre a magyar olvasónak? Csakis egyféleképpen: Szabó Lőrinc szintén joggal elhíresült Táncoló tűzliliomokját megidézve, ugye? Szó, ami szó, szívesen felidézem ezt a verset – szeretem Szabó Lőrinc költészetét. Csakhogy ezt a költeményt is akképp szeretem: a költő – éspedig Szabó Lőrinc – verseként, mely talán William Wordsworth költészetéből ihletődött. És hosszú időre elhallgattatta remek művével a Daffodils-ról szóló magyar lírai diskurzust. (Az újabb fordítások – Szilágyi Domokosé, Kántás Balázsé – még mindig nem érték el az első magyar változat népszerűségét.)
Na de: mi a baj akkor a tűzliliomokkal? Tulajdonképpen az égvilágon semmi. Szépek. Ilyenek:
Wordsworth verse azonban nem róluk szól, ezt nyilván sokan észrevették már. A daffodil a nárciszt jelenti ugyanis, annak sokféle változatos alfajával. A Lake District (északnyugat-angliai tóvidék, Wordsworth szülő- és kedvenc kirándulóhelye) jellemző látványát, amint sok más társával együtt, szépen elterülve, egységes sárga nárciszmezőt alkot. Ilyent:
És akkor még mindig nem beszéltem Wordsworth növényének mitológiai vonatkozásairól, az önmagába (magányába?) szerelmes Narcissus alakjáról, az angol vers nyilvánvaló áthallásairól, a vadon termő és tengernyi sokaságban előforduló nárcisz ténylegesen létező és eufórikus látványáról, a vizualizációnak a kortárs pszichológiában is elfogadott módszeréről, hogy most fel se emlegessük írójuk romantikus költészetét és életútját párhuzamul. De nem is szeretnék most egy angol vers magyar nyelvű magyarázgatásába kezdeni. Mert miről is beszélnék az angolul nem beszélő olvasó számára?
Álljon itt inkább egy fordítás-kísérlet, melyet az angol romantika nagy alakja előtt tisztelegve, meg sem próbálva megközelíteni Szabó Lőrinc versének nagyságát, elkövettem:
William Wordsworth
Nárciszok
Mint felhő kóboroltam én,
lebegve völgy és hegy felett,
kit a pillanat boltja mér,
s meglát egy boldog végletet:
ezer aranyló nárcisz int
felé, tengerként ringva mind.
Csillag, mint drágakő, csiszolt
Tejút ábráját adva ki,
nyújtózkodtak a nárciszok,
mint tó öblének habjai,
szempillantásom tízezer
büszke fej táncát csípte el.
Ringott a tó is persze ott,
de jókedvük az égig ért,
egy költő kedve, verse volt,
hogy pillantása vélük élt:
bámultam akkor – ingyen én,
és minden kincsük most enyém.
S díványomon ha nyughatom,
gondtalanul, gondterhesen,
magányos boldogságomon
felvillantja belső szemem:
szívem mámorként éli ezt,
s örvénylő nárcisz-táncba kezd.
