Egressy Zoltán
A Cholnoky-kód
Üres színpad. Bejön Viktor. Bejön Jenő. Bejön Móric. Bejön Ferenc. Bejön Erzsébet.
JENŐ: Nyolcan voltunk testvérek. Móric hatévesen halt meg diftériában. Nem emlékszem rá, egyéves voltam.
Móric kimegy. Bejön László. Bejön Endre. Bejön Dezső.
JENŐ: Dezső négy hónapig élt. Én akkor tizenhárom voltam. Róla vannak halvány emlékeim.
Dezső kimegy.
JENŐ: Endre huszonegy éves korában halt meg. Alkoholmérgezés. Harmincegy voltam akkor.
Endre kimegy, Viktor oldalra áll.
JENŐ: Erzsébet negyvenhárom évesen kapott szívinfarktust. Én az ötvenediket tapostam.
Erzsébet kimegy. László oldalra áll.
JENŐ: Ferenc hetvennégy évig élt. Három évvel volt fiatalabb nálam.
Kimegy Ferenc. Jenő oldalra áll. A színpadon hárman állnak: Jenő, Viktor és László.
JENŐ: Viktor bátyám negyvennégy évesen halt meg, László öcsém ötvenévesen lett öngyilkos. Nekem nyolcvan év adatik. Foglalkozásomra nézve… Tudós vagyok.
VIKTOR: Geográfus.
JENŐ: Tudós. Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy számos területen alkottam maradandót. Jelöltek Nobel-díjra is.
LÁSZLÓ: Ugyan. Földrajzi Nobel-díj nem létezik.
JENŐ: Csak aztán Stockholmban előadást tartottam a Svéd-Magyar Társaságban a magyar honfoglalók magas műveltségéről. Ez nem tetszett a Nobel-díjat odaítélő bizottságnak.
VIKTOR: Nem úgy van, éppen ellenkezőleg. Geográfust, geológust nem jelölnek Nobel-díjra.
JENŐ: Nemzeti érzelmeim miatt nem kaphattam meg a díjat.
Viktor, László és Jenő is megtántorodik, Jenő kiegyenesedik.
JENŐ: Az az átkozott alkohol volt minden baj okozója a családban. Én is majdnem az áldozata lettem, szerencsére időben felismertem a veszedelmet. A fivéreim nem. Írók voltak. Bohémok. És alkoholisták. Viktor bátyám zseni. László öcsém dilettáns.
Viktor és László kimegy.
JENŐ: Alkohol… Folyadék… Víz… Végigkísérte az életünket. Nekem mindig a Balaton volt a legkedvesebb kutatási területem. Viktor gyönyörűen írt tengerekről, folyókról, tavakról. László a Dunába vetette magát. A teste soha nem került elő.
László megjelenik oldalt.
LÁSZLÓ: Talán csak egy másik dimenzióba távoztam.
Viktor megjelenik a másik oldalon.
VIKTOR: Nem volt szerencsém a halálommal. Egy nappal utána lőttek rá Tisza Istvánra a Parlamentben. Ez elhalványította a tragédiám hírét.
Előrejönnek mindhárman. Megint imbolyognak.
JENŐ: Az őseink rokonságban álltak a Hunyadiakkal. Rengeteg ajándékot kaptak Mátyás királytól.
LÁSZLÓ: Rákóczi idejében kettévált a család. Lett egy kuruc…
VIKTOR: … és egy labanc ága.
LÁSZLÓ: A kuruc
VIKTOR: kihalt.
LÁSZLÓ: Ki.
VIKTOR: Ki.
LÁSZLÓ: Viki.
VIKTOR: Laci?
LÁSZLÓ: Ne fejezd be helyettem a mondatokat.
VIKTOR: Nem úgy van, éppen ellenkezőleg. Te lopod el az enyéimet. Teljes bekezdéseket. Kész novellákat. A szövegeim fölé egyszerűen odaírod a nevedet.
LÁSZLÓ: Tizenhét évvel éllek túl téged, utána már nemigen tudsz tiltakozni. De becsületemre váljék, hogy a saját műveimet is újra és újra eladom.
VIKTOR: Mitől lenne becsületesebb, mint amikor az enyéimet adod el?
LÁSZLÓ: Fiatal vagyok, kell a pemsz. Valamiből beöntést kell adnom magamnak.
VIKTOR: Szeptember című írásod ugyanaz, mint az Oberon és Titánia.
LÁSZLÓ: Az Ingovány pedig azonos a Piroskával, csak más címen adtam el a Légrády testvéreknek, súlyosan becsapva őket. Kreativitás.
VIKTOR: Nem úgy van, éppen ellenkezőleg. Csalás.
LÁSZLÓ: „Nem úgy van, éppen ellenkezőleg”: ezt a mondatot mindig minden habozás nélkül indítod útnak, semmibe sem véve, hogy milyen gondolatcsoport követi majd.
VIKTOR: Nem úgy van. Éppen ellenkezőleg.
LÁSZLÓ: Erről beszélek. Nem úgy van-ember.
Leülnek. A veszprémi lakás. Mama bejön.
MAMA: Apátok megint Vas Gerebennel iszik. Szépítő Egylet, rendes ülés. Ez azt jelenti, hogy istentelenül berúgnak. Nagy szerencse, hogy ti nem isztok. Soha nem fogtok, ígérjétek meg. Az alkohol démona megfertőzte apátokat, és rátok is le akar sújtani. De ti erősek vagytok, ellent tudtok állni.
Viktor és László lesütött szemmel néznek maguk elé. A háttérben Papa részeg társasággal egy dombon álló kunyhót próbál felborítani. Dülöngélnek, kurjongatnak.
JENŐ: Apánk Pesten végezte a jogot.
VIKTOR: Ott is víg életet élt.
LÁSZLÓ: Volt oka rá, csodaszámba ment már a gyerekkori életben maradása is.
JENŐ: Az 1838-as nagy árvízkor két és fél éves kisfiúként a nagyapánkéknál békésen aludt a bölcsőjében, amikor átszakadt egy gát, és a víz behatolt a lakásba. A rémült cseléd kieresztette őt az árral az utcába.
MAMA: Állítólag maga Wesselényi fogta el a bölcsőt.
A kunyhót közben sikerül kibillenteni.
LÁSZLÓ: Veszprém köztiszteletben álló ügyvédjeként irodalommal is foglalkozott, ő fordította először magyarra a Monte Cristo grófját.
VIKTOR: Sió
LÁSZLÓ: álnév
VIKTOR: alatt.
JENŐ: Egyetlen megmaradt példányunkat Viktor eladta egy antikváriusnak.
VIKTOR: Nem úgy volt.
JENŐ: De.
LÁSZLÓ: Gazdag könyvtárunk volt, nívós külföldi lapok jártak hozzánk. Ebédnél németül, vacsoráznál franciául beszélgettünk.
MAMA: Csak az az átkozott alkohol…
A kunyhó felborul, lehengeredik a lejtőn. Valaki ordítani kezd benne, kiesik egy részeg ember. Nevetnek. A helyszín bírósággá változik. Papa, csavargó, csendőr, bíró.
BÍRÓ: Hol találta ezt a csavargót?
CSENDŐR: A tó mellett. Hason fekve aludt.
PAPA: Tekintetes bíróság, ez érdekes. Rendkívül érdekes. Hason fekve aludt. Mondja meg nekem valaki, lehet hason fekve csavarogni?
Tűnődnek, majd nevetés tör ki. A helyszín megint a veszprémi lakás. Mama szigorúan nézi a részeg Papát, aki bort tölt magának, iszik.
MAMA: Fejezd be.
PAPA: Ne szólj bele.
MAMA: Nincs gonoszabb démon az alkohol démonánál. Lágyan terül el, szétolvad, aztán bentről gyűjt tüzet.
PAPA: Te ezt honnan tudod?
MAMA: Az akaraterő totális hiányára utal, ha nem tudod abbahagyni! Még ha okod volna rá! De így?…
PAPA: Nem végezte el.
MAMA: Ki? Mit?
PAPA: Viktor. A jogot. Abbahagyta.
MAMA: És én erről nem tudok? De hát… Nem baj… Biztosan oka volt rá. Boldogul majd más területen.
Papa legyint, iszik tovább.
MAMA: Talán ezért nem végezte el! Mert iszol! Ezt látja tőled! Neked egy nagy legyintés az életed! Ezt örökíted tovább! Ezt a példát mutatod a fiaidnak!
VIKTOR: Apám engem szánt utódjául. Valóban nem végeztem el a jogot.
LÁSZLÓ: Inkább inni kezdtél.
VIKTOR: Nem úgy van. Írni kezdtem.
LÁSZLÓ: Írni is.
PAPA: Csalódtam Viktorban.
MAMA: Egy apa ne csalódjon a fiában, hanem mentse meg.
PAPA: Csalódtam benne. Iszik.
Papa újra tölt magának, iszik. Feláll.
MAMA: Ez nem igaz. Nem igaz. Hazugság! Az alkohol már elvette az eszedet!
JENŐ: Amikor apánk meghalt, Viktor harminchárom éves volt. Én harmincegy. László huszonkettő.
Papa kimegy, Mama néz utána. Mosolyogni kezd, majd elkomorodik. A távolba mered.
MAMA: Ártatlan lebegés… Életteli szárnyalás… Szörnyű zuhanás… Vándorlás, vándorlás mindörökké… Édes vándorfiaim, mi lesz veletek?… Hol lesz nektek hazátok? Itt, a drága kis Veszprémben? A mindent felfaló, elnyelő, hatalmas Budapesten? A félelmetes, kietlen, jéghideg nagyvilágban? Merre lebegtek majd szárnyatlanul, árván, édes emlékeket hagyva, de otthonra sehol nem találva, sikeresen is boldogtalanul, magányosan bolyongva, bolyongva, bolyongva a vakító éjfeketeségben?… (ocsúdik) Mi volt ez? Látomás?
JENŐ: Anyánk húszévesen kezdett őszülni. Pár hónap alatt lett teljesen fehér a haja. Különleges nő volt. Szépen zongorázott, sokat olvasott. Nyolcvannyolc éves koráig szivarozott. Akkor az orvos eltiltotta tőle. Laci öcsémet majomszeretettel szerette. Ő ezt alaposan ki is használta, élősködött anyámon. Amikor a Dunába ugrott, nem mertük elárulni, mi történt.
Mama hintaszékben ül (ezáltal kicsit ő is dülöngél), Jenő áll előtte.
JENŐ: Szanatóriumba kellett vinnünk, anyám.
MAMA: De hát miért?
JENŐ: Gyengélkedik.
MAMA: Mi baja?
JENŐ: Zavaros gondolatai vannak. De ne aggódjon, rendbe jön.
MAMA: Nem iszik, ugye?
JENŐ: Dehogy.
MAMA: Viktor se ivott, ugye?
JENŐ: Soha.
MAMA: Az csak rágalom volt. Hát te?
JENŐ: Hova gondol, anyám?
MAMA: És László most hol van?
JENŐ: Budaörsön. Megyek hozzá mindennap.
MAMA: Én is be akarok menni.
JENŐ: Nem lehet, csak engem engednek be. Pihennie kell, hogy hamar meggyógyuljon.
MAMA: Rendben. Rendben. Csak ne igyon. Csak az alkohol ne férkőzzön a lelke közelébe. Nincs gonoszabb démon az alkohol démonánál.
A háttérben lehajtott fejjel mennek fel emberek egy dombra, ahonnan leugrálnak.
JENŐ: Sok öngyilkosságot láttunk. Még többről hallottunk. Gyerekkorunkban borzadva néztük a Szent Benedek-hegy felé, általában onnan ugráltak le az emberek. Ijesztő veszprémi szokásnak számított. Amitől viszont igazán rettegtünk, az a tűz volt.
VIKTOR: A Bakony felől érkező északi szél miatt rendszeresek voltak a tűzvészek.
Megkondul egy harang.
LÁSZLÓ: Ha éjjel megkondult a tűzoltótorony harangja, az a hang az agyvelőnkig hatolt.
A háttérben emberek ordibálnak, fecskendőket hoznak. Dudálnak a tűzoltóautók.
LACI: Egyszer éppen gyakorlatoztak a tűzoltók, amikor egy barátommal felgyújtottunk egy fatornyot. Csak játszottunk, de a tűz terjedni kezdett. Pánikba estünk. A tűzoltók nem értek rá, még csak szólni sem lehetett nekik, hiszen gyakorlatoztak. Nem volt szabad megzavarni őket. Végül a lakók fékezték meg a lángokat.
JENŐ: A tűzesetek aztán a villámhárítók bevezetésével ritkultak. Én a ménküfogós házban születtem. Az elsőn, amelyre villámhárító került.
VIKTOR: A víz és a tűz…
JENŐ: Egyszer majdnem tűzbe vetettél egy értékes könyvet.
VIKTOR: Nem úgy volt.
Viktor kezében könyv, Jenő próbálja kivenni a kezéből.
VIKTOR: Megveszed vagy nem veszed meg?
JENŐ: Add ide. Ez apánk könyve! És nekem kell.
VIKTOR: Veszed vagy nem?
JENŐ: De hát ez nem a tiéd!
VIKTOR: Dobjam vagy ne dobjam?
Jenő birkózik Viktorral, aki majdnem a tűzbe dobja a könyvet.
JENŐ: Várj!
Jenő pénzt ad át Viktornak, aki vigyorogva átadja a könyvet. Viktor oldalra áll.
JENŐ: Viktor gimnazista korától verseket írt. Nagy részük reprodukálhatatlan durvaság. Hetedikesként már többet ivott, mint a legkeményebb alkoholisták. Ehhez persze pénzre volt szüksége, ezért szépen eladogatott mindent. A saját könyveinket is. Néhányat nekem. Orgiákat is rendezett a diáktársaival. Később sokszor lakott nálam. Ilyenkor a ruháimat rendszeresen becsapta a zálogba. A könyveimet szintén eladogatta.
LÁSZLÓ: Jenő az ő tudós agyával nem érthette Viktor világát. Még én is többször eltévedtem benne. Ami először eszembe jut róla, az a szeme. Távolba látó rövidlátó. Olyan gyenge volt a szeme, hogy nem bírta el a fehér papír csillogását. Színes papírra pingálta óriási betűit.
JENŐ: Zseniálisan írt. Szemben Lászlóval, akinek sok baja adódott az egymással ellenséges gondolatok összebékítésével. Minden, amihez kezdett, valami mély mesemocsárban hígult szét.
LÁSZLÓ: Érzékenynek, kétkedőnek, álmodozónak születtem. Féltem a határvonalakat megközelíteni, mert azok helyén küszöböt sejtettem, amelyben megbotlom és orra bukom.
JENŐ: Viktor minden elbeszélése egy-egy cserepe az eltört pompás amforának.
LÁSZLÓ: Amiket összeilleszteni nem lehet, mert elröppennek a szép sejtések, amelyek az amfora belsejében gomolyogtak, egymásba fonódtak, fel-alá lebbentek.
JENŐ: Az ő világa: nyáréjszakai vigalom.
LÁSZLÓ: Amelynek muzsikája a saját halotti indulóját játssza. És ugyanaz a jéghideg kéz, amelyik szelíd, kék szemét lezárta, írásait mozdulatlan holtakká dermesztette. Különös, zegzugos temető a hagyatéka.
JENŐ: László őt akarta utánozni. Például: Viktor egyik hőse Trivulzio, a félszemű kalandor, László erre kitalálta Gregoricsot, a félszemű dalmát halászt.
LÁSZLÓ: Az egyik Trivulzio, a másik Gregorics. Teljesen más dolog. Teljesen más.
JENŐ: Inni is azért kezdett, mert Viktor ivott.
LÁSZLÓ: Ugyan. Genetika.
JENŐ: Sajnos akad, aki Viktorban is pusztán az alkohollal frigyre lépett különcöt látta.
LÁSZLÓ: Kézlegyintéseinek első, magas mozdulata még a diadalmas visszaemlékezéseknek látszott jelt adni az előnyomulásra, de utolsó vonaglásai már valami rettentő szomorú elmúlási induló taktusát verték.
VIKTOR: László és az alkohol hitvesek voltak, együtt nemzettek kis ivadékokat: különös, rejtelmes aforizmákat.
LÁSZLÓ: Volt egy hideg éjszaka… Ott voltam nála. Két kisgyereke már aludt. Ki kellett nyitnunk az ablakot, hogy a szivar füstté omlott lelke kiröppenhessen.
Viktor a háttérben egy ablak mellé lép, kinéz rajta. Szivarozik.
LÁSZLÓ: Csillagos, hideg ég nézett be az ablakon. Egy pillanatra sötét lett. Csodálkozva néztünk össze. Aztán újra felvillant a csillagos ég. A difteritisz suhant be akkor a szobába, és barna kezével elkapta kisebbik fiának hófehér nyakát.
Viktor ellép az ablaktól, oldalra áll.
LÁSZLÓ: Három nap múlva csendes lett a lakás. A nagyobbik gyerek bujkált, félt az apja sírásától. Viktor összeomlott. Ágya körül az őrület ólálkodott. Útjain attól fogva hideg, hallgatag úr járt. A lelke már zárva volt. A ki nem mondott szó a lélekben fonnyadni kezd, satnyul, végül elhal és halálos mérgével megfertőzi a lelket.
László is oldalra áll.
JENŐ: Milyen szép a természet, milyen boldogan lehetne benne élni. Ehelyett az ember a tudomány és a technika minden eredményét felhasználja, hogy egymást pusztítsa és boldogtalanná tegye. A magamfajta, idealizmussal telt léleknek a legnagyobb küzdelmeit az irigység és a féltékenység okozza. Annyi ebből sehol nincs, mint nálunk. Magyarországról is igyekeztek a rossz híremet kelteni, hogy megakadályozzák a Nobel-díjamat.
LÁSZLÓ: Soha nem jelöltek Nobel-díjra.
JENŐ: Irigység és féltékenység. Ez akadályozza a világ fejlődését. Az én Nobel-díjat érdemlő kutatásaim során…
LÁSZLÓ: …mely kutatások bármily jelentősek voltak is, Nobel-díjat nem érhettek…
JENŐ (idegesen fordul Lászlóhoz): Mit értesz te a geológiához?
LÁSZLÓ: Nem erről van szó.
VIKTOR: Geológust nem jelölnek Nobel-díjra, Jenő. Ez közismert tény.
JENŐ: Mit értetek ti a természethez?… Testvérárulók!…
A háttérben víz kezd csobogni.
JENŐ: Az az átkozott alkohol, az beszél belőletek! Az én kutatásaim, az eredményeim… A Balaton…
LÁSZLÓ: A Balaton… Hát igen. A Tisza megtalálta a maga lelkét Petőfiben, de a Balaton öntudata még szunnyadozik. Dadog, artikulátlanul beszél. Még nem született meg a nagy poétája. Színei egyelőre megmagyarázhatatlanok.
JENŐ: Úgy csillog, mintha megömlött ezüst volna.
VIKTOR: Napfeljöttekor sziporkázó, rideg és dacos gyémántdarab. Szűz, fehér, kiállhatatlan. Napszálltakor csendesen, piros ajakkal kezd mosolyogni. Délután feltámad a haragos, zöld szenvedélye, elküldi hullámait emberért, ennivalóért. Estére jóllakva a romantika kék virágjánál is szelídebb, öntudatlanabb kék mosolygást ölthet, hogy „én ártatlan vagyok”, és másnapra, napfeljöttére ezüstkoporsót fedhet a halottja fölé, ezüstkoporsót bronzverettel.
JENŐ: Életem legboldogabb órái azok voltak, amikor nézhettem. Mindig fájdalmas vágy keletkezett a szívemben: a látványt festményben, rajzban vagy leírásban megörökíteni. Tanulmányozni kezdtem. Kimutattam, hogy tizenkét óra hosszat tart, amíg a vize egy lengést végez úgy, hogy az egyik végén felduzzad, a másik végén leapad.
VIKTOR: Nyári, álmos, fürdőre hívó, vagy sétára csalogató naphajláskor összejátszik két cinkosával, a földdel meg a levegővel. Álmoszölden fekszik, sütteti magát a nappal, amely egy pillanatra behunyja a szemét. Felhő keveredett eléje. Ekkor a Balaton is leereszti a pilláját. Szürke lesz az arca. Hanem amire a nap kisüt, megint ártatlan szemmel mosolyog fel rá. Mikor ezt a játékot látjátok, ne menjetek a Balatonra, mert a víz ilyenkor hunyorít oda a bűntársainak, hogy „kezdjétek el”. A lassan árnyékba boruló hegy megnyúlik, a levegő megmozdul, még nem szél, nem is szellő, csak lassú rengés, és csak egy sóhajtásnyival lesz hűvösebb. De a parti réten már fut a fű. A Balaton behúzza mellét ordításra. A nap arca füstösbarnára pirul a meglepetéstől, amikor egyszerre csak belepottyan a felnyomakodó, tintakék felhő első gomolyulatába. Csattan az ég, a domb dübörögve jajgatja vissza a hangot, a felhő sírva fakad. Aztán lecsap a rettenetes szél.
JENŐ: Csónakon utaztunk. Hét lány és én. A tanítványaim. Az egyik lány kihajolt, mire a csónak megingott, ő megijedt és előre ugrott. Valamennyien belekerültünk a vízbe.
A háttérben ezt a jelenetet látjuk.
VIKTOR: A mámortól zöld Balaton részeg jókedvvel harsan, kacag minden foga fehérjével. Az eső szaporázni kezd, függőlegesen vág keresztül a rohanó levegőn, azután meghajlik, szertefoszlik a levegőben, és mint a sörét, kezdi paskolni a vizet. A villám nyilait a Balatonba ereszti, az eső megretten, a felhő megtorpan. És amint elbukott a menekülő cinkos, az eső, akadozóvá válik a szél süvöltése is, a mennydörgés messziről már csak akkordokat játszik, a Balaton tompítja a hangját. Most gyilkol. Lassan bezáródik a torka, az elcsituló hullámverés már csak nevetésnek hallatszik, aztán az is mosolygássá tompul. Ártatlan csillagszemmel néz az égre. És majd csak holnap, holnapután fogják ki a déli part fövényein itt is, ott is a felpukkadt, elkékült hullákat.
JENŐ: Az ég kék színe polarizált fény. A hullámok oldalára jutó fénysugarat a hullám szintén polarizálja. Ha a két polarizáltság ugyanolyan irányú, akkor a hullámfelület világos. Ha nem, akkor a tó sötétkék.
LÁSZLÓ: Lassan lebukott a nap, búcsúztában aranycsipkét verve a felhők szélére: az ég alján vérszínű fátyol terült ki.
JENŐ: Az aranyhíd különböző hosszúságú és szélességű, ez a hullámok haladásirányától és a hullámlejtők meredekségétől függ.
LÁSZLÓ: A kakas már kiáltott itt-ott, de a csillagok még nem sápadtak bele a kitáruló hajnalba.
JENŐ: Mindig irigyeltem Galileit és Newtont. Én is nagy kérdéseken törtem a fejem. Mi történik a vízben, amikor jéggé fagy? Mi az elektromosság, a fény, a hő, a tömegvonzás? Miért folyik a patak? Miért van medre? Miért nem apad ki a forrás? Miért van a hegytetőkön mindig erdő? Miért esik az eső? Miért fúj a szél? Több és szebb poézis van ezekben, mint a világ legszebb eposzaiban. A költő hitvány emberi dolgokról énekel: szerelemről, úrhatnámságról, haszonlesésről, emberkínzásról. Mik ezek a természet nagyszerűségéhez képest?
LÁSZLÓ: Az alkonyatnak még csak a sejtelme borongott a tenger opálszínű tükre felett. Rugalmas teste veszélyesen fénylett, akár a felborzolt bársony, másutt színes fátyolrongyok úsztak összetört tükrén.
JENŐ: Irigyeltem mást is. Arany Toldijának első énekét. Az Ágnes asszony balladát. Vagy Benczúr képét, a Vajk keresztelését. A művész olyan, mint a mikrofon. Meghallja a természetben a szépet, amit a laikus nem hall, aztán megafonná alakul, hogy tisztán és világosan előadja. A tudós ugyanezt teszi. Csak ő még kérdez is.
Diák érkezik, Jenő vizsgáztatja.
JENŐ: Mi Franciaország fővárosa?
DIÁK: Párizs.
JENŐ: Miért?
Csend.
JENŐ: Melyik az Egyesült Államok legnagyobb városa?
DIÁK: New York.
JENŐ: Miért?
Csend.
JENŐ: Hol van a Földön leggyakrabban éhínség?
DIÁK: Indiában.
JENŐ: Miért?
Csend.
JENŐ: Afrika melyik részét fedezték fel legkésőbb?
DIÁK: A belsejét.
JENŐ: Miért?
Diák kimegy.
JENŐ: A mindent megismerés vágya hajtott. Ezt vártam el másoktól is.
VIKTOR: Engem is ez hajtott.
JENŐ: Csak téged türelem nélkül.
VIKTOR: De szenvedéllyel. Újságcikkekben tettem közérthetővé tudományos dolgokat. A balkáni politikától a szén keletkezésén át a Titanic süllyedésétig minden érdekelt. A madarak vándorlása… Mindig úton… Zárt alakzatban, de szabadon, sehová nem tartozva… Nem tudtam eldönteni, ez jó vagy rossz. Mintha csak magamról írtam volna. De hiszen magamról írtam. Én nem utazhattam, mint Jenő. Csak képzeletben. Így ismertem meg ólomlábú mondanivalóim szárnyas szavú pilótáját, Amanchich Trivulziót.
Trivulzio bejön. Félszemű. Leül egy kocsmaasztalhoz.
VIKTOR: Fiumei írnok volt, aztán Budapestre került, a ferencvárosi dohánygyárnak lett valami alantasabb tisztviselője. Legközelebb - a képzeletemben - Velencében, majd Marseille-ben találkoztunk. Szerette a grogot, a par excellence kalandorok italát.
TRIVULZIO: Mióta legutóbb találkoztunk, voltam fűtő gőzhajón, gyöngyhalászati vállalkozó Ceylonon, vásároltam egy vulkanikus részt a maláj tengerszorosban, egy szigeten császárrá kiáltattam ki magamat, aztán visszatértem Fiuméba. Ott ütötték ki a fél szememet. A üvegszemnek sok előnye van. Meséljek róla?
VIKTOR: Feltétlenül.
Trivulzio jelzi, hogy üres a pohara.
VIKTOR (a pincér felé kiált): Pincér! Grogot!
Amíg a pincér oda nem ér, Trivulzio szótlanul ül.
VIKTOR: Trivulzio engem a közbehümmögés terére szorított. Felmentette a beszédnek nemcsak a kötelessége, hanem a lehetősége alól is.
Pincér jön, leteszi a grogot, Trivulzio belekortyol.
TRIVULZIO: Valami úton-módon, hogy, hogy nem egy cukornádültetvény tulajdonosa lettem. Sajnos lusta embereim voltak.
Megjelenik pár munkás, Trivulzio odasétál hozzájuk.
TRIVULZIO: Bivalytermészetű gazemberek! Ma estig be kell hordanotok az utolsó szál nádat is! Én viszont elutazom. De ne gondoljátok, hamuszínű zsiványok, hogy megmenekültök a munkától! Mert én ugyan elmegyek, de a szememet itt hagyom. Ideteszem ennek a fának a tönkjére, innen látni fog benneteket.
Trivulzio kiveszi az üvegszemét, leteszi egy fatörzsre. Odatesz egy korbácsot is.
TRIVULZIO: Ideteszem a korbácsot is. Munkára!
Trivulzio visszaül Viktor mellé. Együtt nézik, ahogy a munkások tanakodnak, majd az egyik nő letakarja bádogbögrével a szemet. Lehevernek, elalszanak.
TRIVULZIO: Szakadó esőben érkeztem meg. A farmon minden pocsékká volt ázva. A poshadt cukornád szaga fél mérföldről érezhető volt. A maorik benn aludtak abban a csűrben, ahova a termést kellett volna behordaniuk. Egyetlen dolog nem ázott meg az egész telepen. Az üvegszemem.
Felhajtja a grogot.
TRIVULZIO: Hiába, csak azzal a néppel lehet boldogulni, amelyik félig babonás. Azzal is csak úgy, hogyha a hívést és a nem hívést is a kellő alkalommal tudom felkelteni benne.
Trivulzio egy intéssel jelzi, hogy kiürült a pohara. Viktor int a pincérnek, Trivulzio csendben üldögél.
VIKTOR: Trivulzio hitte maga is szentül, amit hazudott.
Pincér leteszi a grogot.
TRIVULZIO: Meséltem már, mi történt, amikor titkára voltam Tuttaforzénak, a kitűnő cirkuszigazgatónak?
VIKTOR: Még nem.
TRIVULZIO: Egy kis horvát városban állomásoztunk. Pokoli nyár volt. A közönség már nem volt kíváncsi sem a bukfencező szamárra, sem a kígyóemberre, sem az óriáshölgyre, Donna Esztellára. Az igazgató megbízott, hogy keressek valami különös attrakciót. Ekkor összefutottam Skabieszky Taddeusz lovaggal, régi kedves ismerősömmel. Nem ment jól a sora. Szerződtettük. Nem tudta, mi lesz a dolga. Napokig éheztettük, aztán az egyik előadáson belöktük a porondra. Bedobtam neki egy eleven tyúkot, és odasúgtam, hogy egye meg. Óriási sikere lett. Mindennap megevett egy élő tyúkot. Aztán találtunk egy új szenzációt, egy embert, aki előbb belebújt a saját fülébe, aztán leharapta a fülét, és így tűnt el. Taddeuszt hálám jeléül búcsúzóul elvittem egy étterembe. Mit gondol, mit kért? Tyúkot. Nagyon kérte, hogy ne főzzék meg nagyon.
VIKTOR: És mi lett vele?
TRIVULZIO: Korábban beleszeretett Donna Esztellába, megbeszélték, hogy megszökteti. A vacsora után visszament a cirkuszba, hogy megvárja a kövér balerinát. Belebújt egy ponyvába. Donna Esztella nem látta őt, ráült a ponyvára. Agyonnyomta Taddeuszt. Szép halál, nem gondolja?
Iszik a grogból.
TRIVULZIO: Na de hallott-e a legújabb orosz bombákról?
VIKTOR: Még nem.
Trivulzio felhajtja a maradék italt, int a szemével, hogy üres a pohara.
VIKTOR: Pincér!
LÁSZLÓ: Viktor világa, Trivulzióval vagy nélküle, nem más, mint komplikált szerkezetű semmi. Levegőnézés. De lenyűgöző. Személyisége nem egyezett a korral, amely legyűrte és rezignációra kényszerítette.
Pincér leteszi Trivulzio elé a grogot.
TRIVULZIO: Bombák?! Nem kell velük foglalkozni. Legalábbis nekem, aki ott ültem a Pacific-vasút azon híres mozdonyán, amelyiknek a kazánja Utah mellett felrobbant. Nem hallott róla? Nevezetes eset pedig. Tizennyolc másodpercig lebegtem a levegőben! Az mentette meg az életemet, hogy véletlenül éppen a Sóstóba pottyantam bele. Úgyhogy maga ne beszéljen nekem bombákról.
VIKTOR: Nem beszéltem bombákról.
TRIVULZIO: Orosz bombák! Ugyan már! Mit akar velük?
Trivulzio felhajtja az italt, kimegy. A helyszín a gyerekkori házra változik. Viktor és Jenő. A háttérben cselédlány pakolgat.
VIKTOR: Cselédműszótár. Kezdjük. Hívjuk ide. Nem is cseléd, hanem hogy mondja a Mama?
JENŐ: Szógáló.
VIKTOR: Ez az, szógáló.
JENŐ: Emike!
A cselédlány odamegy. Viktor és Jenő ettől zavarba jön.
VIKTOR: Fáj még a kezed?
JENŐ: Fáj még a mancsod?
CSELÉDLÁNY: Nem fáj.
VIKTOR: Tudod, hogy nagyon szép a hangod?
CSELÉDLÁNY: Köszönöm szépen.
JENŐ: Szépen vartyogsz. Vagyis beszélsz.
VIKTOR: Kornyikálni is tudsz?
CSELÉDLÁNY: Mármint énekelni? Nem…
JENŐ: Ebédeltél már?
CSELÉDLÁNY: Még nem.
VIKTOR: Nem énekelsz nekünk valamit?
CSELÉDLÁNY: Nem tudok én.
JENŐ: Na.
Cselédlány húzogatja a vállát.
JENŐ: Semmi baj.
Cselédlány zavartan elmegy. Csend, Viktorék rosszul érzik magukat.
JENŐ: Hogy mondja anyánk, amikor Emike nevet?
VIKTOR: Vihog. És ha főz?
JENŐ: Kotyvaszt. És ha megy?
VIKTOR: Lődörög.
Nevetnek. Aztán elkomorulnak.
JENŐ: Nem lenne szabad így beszélni róla.
Csend.
VIKTOR: Mi van a kis Juliskáddal?
JENŐ: Mi lenne?
VIKTOR: Tudom, hogy tetszik neked.
Juliska és Juliska apja bejön.
JULISKA APJA: Maga tudósnak készül.
JENŐ: Igen.
JULISKA APJA: Megmondom, mi a gond. A lányomnak én a legjobbat akarom.
JENŐ: Állok rendelkezésre.
JULISKA APJA: Csakhogy tudvalevő, hogy a tudósok mind szegények.
JENŐ: Még nem vagyok tudós.
JULISKA APJA: De annak készül.
JENŐ: Kétségtelen. De kérdezzük meg esetleg a lányát.
Csend.
JULISKA: Nem tetszik, hogy szakállas.
JENŐ: Ez csak egy kis borosta.
JULISKA: Nem tetszik.
JENŐ: Értem. Vágjam le?
JULISKA: Hát, csak nem tetszik.
Jenő kimegy. Viktor éppen biciklire pattan.
JENŐ: Hova, hova?
VIKTOR: Balassagyarmatra!
JENŐ: Balassagyarmat? Az messze van! Nem biciklitávolság.
VIKTOR: Nem érdekel! Egy katonatiszt állítólag zaklatja Erzsikémet! Oda kell mennem!
Viktor elkerekezik. A háttérben lengő szakállú udvarló álldogál Juliskával és Juliska apjával. Búcsúzkodnak.
SZAKÁLLAS: Akkor mindent megbeszéltünk. Ajánlom magamat.
Szakállas vidáman kimegy. Juliska és Juliska apja elégedetten mosolyognak.
JULISKA APJA: Örülök. Már azt hittem, sose mész férjhez.
JULISKA: Ő végre nagyon tetszik, apám.
JULISKA APJA: Mindenki boldog. Neki te tetszel, nekem az ő gazdasági helyzete, neked meg… Neked meg nincs ellenedre.
JULISKA: Furcsa a hangja, furcsákat is beszél, de a külseje…
JULISKA APJA: Különös a szőrzete.
JULISKA: Imádom. Mindig ilyenről álmodoztam!
JULISKA APJA: Na de a Cholnoky-fiú?… Ő is szakállas.
JULISKA: A Jenőke? Az más, ami neki van, az éretlen borosta. Az nekem kevés.
JULISKA APJA: Értem.
Kimennek.
JENŐ: Hármunk közül összességében körülöttem forgott a legtöbb nő. Adódtak gondok belőle. Ahogy korábban az iskolákkal is.
Tanár bejön.
TANÁR: A leckét tudni kell. Iskolaszobafogság. Amíg meg nem tanulja.
Tanár kimegy, Jenő kimászik az ablakon. Magasan egyensúlyozik. Az utcán sétálók észreveszik, kétségbeesetten kiabálnak, hogy menjen vissza. Jenő lemászik az utcára, nevetve kifut.
Másik helyszín (Balassagyarmat), Viktor érkezik elcsigázottan biciklivel. Liheg. Meglátja Erzsikét, aki Katonatiszttel enyeleg.
VIKTOR: Erzsike!…
ERZSIKE (kibontakozik az ölelésből): Hoppsz, Jaj.
VIKTOR (Katonatisztnek): Maga itt a menyasszonyomat…
KATONATISZT: Kit?
VIKTOR: Én ezért Önt… Kihívom!
KATONATISZT (nevet): Hova?
VIKTOR: Hogyhogy hova?
KATONATISZT: Hova hív ki?
VIKTOR: Nem hova, csak ki.
KATONATISZT: Ki? Maga. Engem.
VIKTOR: Ne zavarjon össze, maga… Katonatiszt. Mert különben…
KATONATISZT: Igen?
VIKTOR: Erzsike, te semmit nem szólsz?
ERZSIKE: Én… Én… Én… Ez nekem bonyolult.
VIKTOR: Tiszt uram! Én magát inzultálni akarom!
KATONATISZT: Csak bátran. Inzultáljon.
ERZSIKE: Jaj, istenem… A vőlegényem…
VIKTOR: Hallja? A vőlegénye vagyok.
KATONATISZT: Én vagyok a vőlegénye.
Mindketten Erzsikére néznek.
ERZSIKE: Össze vagyok kavarodva. Egyszerűbb, mikor csak egyikőtök van itt.
VIKTOR: Verekedjünk meg.
ERZSIKE: Velem?
KATONATISZT: Velem?
VIKTOR (Erzsikének): Nem veled!
KATONATISZT: Mondja, lelkes ifjú, hány kilométert tekert?
VIKTOR: Kétszázat!
Erzsike összecsapja a kezét.
ERZSIKE: Kétszázat? Miattam?
KATONATISZT: Fáradt lehet. Ne akarjon megverekedni. Mindazonáltal Erzsike… Te tulajdonképpen kinek vagy a menyasszonya?
VIKTOR: Jogos kérdés. Kinek?
Megint nézik Erzsikét, aki tördeli a kezét.
ERZSIKE: Én… Én… Nem is tudom, így hirtelen… Nem tudok így könnyen kiigazodni… Ha csak az egyikőtök van itt, világosabban látom át a helyzetemet. Akkor az a világos megoldás, aki itt van velem, a másik meg sötétbe borul. Azt gondoltam ki, hogy aki előbb oltár elé vezet, az lesz a győztes vőlegény. A másik végleg sötétbe borul. Arra nem számíthattam, hogy egyszerre akartok abúzálni, eddig csak külön-külön, most meg így egyszerre, hát nem tudom.
VIKTOR: Rosszul használod a szavakat, Erzsike.
KATONATISZT: Hány éves vagy?
ERZSIKE: Tizennyolc.
Viktor és Katonatiszt megkönnyebbül, Viktor előveszi a zsebéből a jegygyűrűjét. Ünnepélyesen visszaadja Erzsikének.
ERZSIKE: Ezt én adtam neked.
VIKTOR: Én meg visszaadom.
Katonatiszt elhűlten nézi a jelenetet, majd előveszi a saját gyűrűjét.
KATONATISZT: Én is az enyémet.
Katonatiszt átadja a gyűrűjét Erzsikének, aki pánikszerűen kiszalad.
ERZSIKE (sírós hangja kintről): Mit csináltam rosszul?..
KATONATISZT: Meghívhatom vacsorára?
VIKTOR: És én Önt? A kölcsönbiciklimet bevágom zálogba… Még a Bona Tónit is meghívhatom. Övé a bicikli…
Egymás vállát lapogatva kimennek, Viktor tolja a biciklit, majd szomorú arccal visszajön, immár bicikli nélkül. Jenő lép oda hozzá.
VIKTOR: Sikeresen inzultáltam a katonatisztet… Megverekedtünk… Aztán visszaadtam a titkos jegygyűrűt Erzsikének… Kész, vége…
JENŐ: És Erzsike?
VIKTOR: Ő már a múlt. És Juliska?…
JENŐ: Ő is.
Csend.
JENŐ (elréved, maga elé) : A nagyvilág nagy dolgai érdekelnek, közben megbotlom a saját lábamban. Mindig máshol akarok lenni, mindig máskor, mindig mással… Mindegy.
VIKTOR: Apáék a pöcegödörbe önttették a kémiai konyhámat. Mert te elárultál!
JENŐ: A cselédlány meg akarta ölni magát a kotyvalékoddal. Én próbáltam megvédeni a szereidet.
VIKTOR: Nem úgy van, éppen ellenkezőleg. Beárultál! Ezért most megöllek.
Viktor kést vesz elő, kergetni kezdi Jenőt. Jenő létrán menekül. Viktor üldözés közben beveri a fejét. Jenő leül mellé, fújtatnak. Papa bejön.
PAPA: Viktor viselt dolgai és Jenő akrobatikus mutatványa miatt kiveszlek titeket a gimnáziumból. Pápára mentek. Kollégiumba. Magántanulók lesztek.
Kimennek. László bejön.
LÁSZLÓ: Miért éljük túl mindnyájan az apánk halálát, és mért pusztul utána a vénkisasszony a megdöglött kanárimadarának?
Csend.
LÁSZLÓ:Viktor mindig eltűrhetetlenkedte magától a barátnőit. Egy idő után már csak amolyan elméleti-nőcsábászként söntésekben töketlenkedett, és bagolyképű szakácsnőknek udvarolt. Miközben ott volt benne az a pompás, nemes szomorúság, amit minden csiszolt lelkű ember haláláig a szívében hordoz. Ami talán még az elveszett paradicsom miatt érzett rettenetes szomorúság egy darabja.
Viktor jön, kezében borospohár. László is kézbe fog egyet. Koccintanak.
VIKTOR: Igyál, betyár, múlik a nyár!
LÁSZLÓ: Vigyázz, barátom, a szép bánatod lassan-lassan cserbenhagy, és már csak erős borokkal tudod visszacsalogatni néha.
VIKTOR: Nem úgy van, éppen ellenkezőleg. Most derűs napok járnak felettem. Békében élek a tegnapokkal. A szívem nyugalmas áriákat kalapál.
LÁSZLÓ: Majd megint zavaros, fekete tegnap lopózik orvul a hátad mögé, a szíved táncolni kezd, szűköl és remeg…
VIKTOR: …mint egy kutya…
LÁSZLÓ: …futnál már, de késő: a sárgaképű, beteg legény hátulról megkapja a nyakadat, odahajol hozzád, érzed a bűzös leheletét, és a füledbe súgja:
VIKTOR: Hopp, komám, itt vagyok!
Viktor kacag, isznak. Jenő oldalról nézi őket szigorúan.
JENŐ: Viktort összehozta a sors egy szegény veszprémi lánnyal. Két fiúk született. A kisebbik korán meghalt. A nagyobbik parkett-táncos lett. Viktor felesége, ez a szegény varrónő haláláig ápolta a beteg, állandóan részeg, adósságaival, tomboló dühkitöréseivel rengeteg gondot okozó bátyámat.
Jenő kimegy, Viktor leül. Sötéten néz maga elé, majd becsukja a szemét. Elmosolyodik. Trivulzio lép be.
VIKTOR: Trivulzio! Ezer éve nem láttam.
TRIVULZIO: Vagy még régebben. Van mit mesélnem.
Trivulzio kérdőn néz, Viktor kapcsol.
VIKTOR: Pincér! Grogot legyen szíves!
Trivulzio mereven nézi Viktort, míg a Pincér meg nem érkezik.
TRIVULZIO: Tudja-e, hogy láttam a világ legnagyobb robbanását, amelyet emberi kéz gyújtott? Akkoriban Aucklandban volt virágzó eukaliptuszlevél-üzletem. Egy idő után el akartam utazni. Illetve meg akartam szökni a hitelezőim elől. Találkoztam egy angollal és egy hollandussal, aztán úgy alakult, hogy két vitorlásnak, három Winchesternek és másfél mázsa puskapornak voltunk az urai. Elindultunk, neki a tengernek. Amikor elfogyott az ivóvíz és a rum, megállítgattunk néhány hajót. A Winchesterekre támaszkodva kértünk tőlük némi folyadékot. Hanem aztán a környék portugál kormányzója hadihajót küldött ellenünk. Üldöztek a sziklák között. Kiszálltunk egy kis szigeten. Vittünk magunkkal egy kis puskaport. Volt ott egy vulkán. A portugálok ránk lőttek. A szikla mélye megnyílt, és a tenger vizét a robbanás hasadékán át ráeresztette a vulkánra. A gőzzé vált víz feszítőereje kettészakította a szigetet. Felcsapódtunk a felhőkig. Aztán a korallok közé süllyedtünk. És akkor, ennek a világpusztulásnak a közepén, az égtől pokolig dobált hajóban különös érzés fogott el. Hogy az anyám ringat, hogy a tengerhördülés egy bölcsődal. Abban a halálos pillanatban gyermek lettem újra, megéreztem, hogy az ember éppen annyit ér, amikor a koporsójához van közel, mint amikor még a bölcsőjétől nincsen távol.
Felhajtja a grogot. Jelzi, hogy inna még. Viktor int a pincérnek, aki hozzon újat.
TRIVULZIO: Ezután egy hajóra verődtem. Matrózként. Ágynak estem. Volt ott egy borzalmas hajóorvos. A Bittner. Ocsmány ember volt, nem értett a mesterségéhez. Mindenki gyűlölte. Azt mondták, aki a Bittner kezei közé kerül, felveheti az utolsó kenetet. Megvizsgált. Azt mondta a rettenetes baritonján, hogy megcsípett egy szúnyog. Csakhogy én biztosan tudtam, hogy nem csípéstől lett lázam. Hanem mert túl sok görögdinnyét ettem. Máltán voltunk előtte, ahol egyébként csakugyan voltak szúnyogok. Továbbmegyek: ne köpjek soha többet fehéret, ha nem igaz, hogy voltak olyanok köztük, amik kamáslit viselnek.
Trivulzio felhajtja a grogot. László jön. Zajlik tovább a jelenet némán, Trivulzio mesél.
LÁSZLÓ: A Kálvin tér dunai szögletei még éjsötétek voltak, de a Múzeumkert fái felett már megkezdődött a színek mennyei játéka. Nekiindultam a Dunának. Odaát, a budai parton a lámpaoltogató éppen akkor lépkedett végig a botjával, az eloltott lámpások csörrenése tisztán odahallatszott. A Gellérthegyről kezdett aláhömpölyögni az ibolyakék páragomolyag, az utolsó, ami még a hajnalé. Aztán szétömlött a híg arany. Csüggedés fogott el. Vakító fényben égett, izzott a világ, és a mind erősebb fényességben mind erősebben tudtam, hogy az elröppent szép kék bizonytalanságot siratom, és hogy az ő veszte miatt gyűlölöm már félve, amit szerettem, a fényes bizonyosságot. A körútra sétáltam, felnéztem Viktor lakására. Az ablakok le voltak függönyözve. Itt még nem tudtak semmit. Kimentem az Üllői útra, felnéztem a kórház világos ablakára. Itt már tudtak mindent.
A háttér elsötétedik, majd kivilágosodik. Jenő kijön.
JENŐ: Fivéreim éteri szerelemről ábrándoztak, miközben minduntalan méltatlan helyzetekbe keveredtek.
LÁSZLÓ: Minden józsef- és ferencvárosi vendéglősné szerelmes volt belém, és mind meg akart menteni szerelmének üdvével, bár ezt a mentési munkálatot a legtöbb az ágyon vagy a pamlagon intézte.
JENŐ: Ó, azok a megmentő nők…
LÁSZLÓ: Aludtam éjjeli menedékhelyen, padon a Ligetben, dolgoztam kályhafűtőként, pálinkamérésben, rakodtam hajón… Igazi otthonom soha nem volt. Csak mentem, mentem, új utakra, miközben a régieket se jártam végig. Úrnak, szinte úr-kvintesszenciának születtem, ezzel szemben a legpompásabb frakkom, a legragyogóbb cilinderem, a legprémesebb bundám is egy hivatásos pénztelent, egy pitiánert fedezgetett. Kibékíthetetlen volt az ellentét a becsvágyam és az életformám között.
JENŐ: És jönnek a megmentő nők.
LÁSZLÓ: Hőseim mind egy-egy szép szimbólum képében haltak meg: Bertalan a Duna jeges hullámaiban találja meg a tiszta élet vizét, Prikk hófehér sirályként röppen az égbe… Korábban is eldobhattam volna magamtól az életet, de valami vágy kötött a néma fák és a hervadozó virágok fülledt labirintusához. Talán zsugoriság volt, nehogy egy porszemnyit is elveszítsek a lebegő, vergődő szerelmek nagy együtteséből.
JENŐ: Praktikusan intéztem szívbéli ügyeimet. Soha nem számítottam egy Adonisznak, de veszedelmesebb voltam a fiatal lányszívekre, mint a kollégáim. Sok tanítványom szeretett belém. Leveleket, ajándékokat rejtettek a kabátzsebeimbe. Apró problémát jelentett, hogy ifjú házas voltam. Egyszer meghívtam a diákjaimat fagylaltozni. Bemutattam őket a feleségemnek, Petronellának.
Diáklányok érkeznek, fagyiznak, csacsognak.
PETRONELLA: Lányok, egy kis figyelmet kérek.
Elcsendesednek. Petronella elővesz a zsebéből egy levelet.
PETRONELLA: Péter Gina.
Az egyik lány ijedten néz fel.
GINA: Én vagyok.
PETRONELLA: Nem az a baj, hogy szerelmes levelet tesz a férjem zakójába. Hanem ez a helyesírás. Aláhúztam pirossal a hibákat.
Átadja a levelet.
GINA (olvassa): Láttam, Cholnokyné.
PETRONELLA (elővesz egy rózsát a zsebéből): Vadász Adél.
ADÉL: Igen.
PETRONELLA: Érdekes ötlet egy éltes korú férfinak virágot küldeni. De tudhatná, hogy ez a rózsa már halott. Megölte, amikor leszakította.
Átadja a virágot Adélnak. Nyalják tovább a fagyit, majd a lányok lassan kimennek. Jenő és Petronella marad a színpadon.
JENŐ: Boldogult első feleségem betegsége a szemével kezdődött. Aztán szédülni kezdett, majd idegessége az őrületig fokozódott.
Petronella konykakéssel a kezében kerget egy szobalányt.
PETRONELLA: Állj meg, nyomorult!
SZOBALÁNY: Jaj istenem, segítség!
PETRONELLA: Megöllek, te szajha!
SZOBALÁNY: Segítség!
PETRONELLA: Semmirekellő kurva, hová pakoltad a kést?
SZOBALÁNY: A kezében van, nagyságos asszonyom!
PETRONELLA: Feleselsz, szajha?
SZOBALÁNY: Jaj, istenem, asszonyom, ne hadonásszon azzal a késsel!
PETRONELLA: Milyen késsel, ganéj? Elloptad a késemet, elcsábítottad a férjemet, mit képzelsz, te taknyos?
Petronella megszédül, Szobalány kapja el. Petronella liheg, kiesik a kés a kezéből. Felfigyel a csattanásra, ellöki Szobalányt.
PETRONELLA: Itt van! Ide rejtetted!
Megint üldözni kezdi Szobalányt, Jenő lép be, a menekülő Szobalány a karjába veti magát.
SZOBALÁNY: Segítség!
JENŐ: Petronella, kedvesem. Nyugodj meg. Semmi baj.
Petronella vérben forgó szemmel nézi a Jenő ölelésében álló Szobalányt.
PETRONELLA: Tudtam. Tudtam!…
A szobalány rémülten kifut. Petronella elsétál, Jenő marad a színpadon.
JENŐ: Petronella néhány évvel később rettenetes szenvedések után halt meg.
László megjelenik oldalt, Jenőt nézi.
LÁSZLÓ: Az emberi szív összeégne, ha minden elmúlt kín és gyönyörűség visszajárna hozzá szerelmeskedni.
Viktor megjelenik a másik oldalon, Jenőt nézi.
VIKTOR: Igazi tragédia másból nem lehet, csak családi eseményből. Shakespeare pontosan tudta ezt. Az együgyű Lear, a még ostobább Othello, a felesége hajszolta Macbeth a maguk házi életét fordítják kifelé.
JENŐ: Próbáltam elfelejteni Petronellát. Annyi szépség van a tudományban. Az az igazi szerelmem. Nézzük például Veszprémet: van hegye, völgye, sziklafala, erős patakja, látni a Bakony erdős bérceit. Mennyi gyönyörűség. Apám sürgetésére megcsinálták a város csatornázását, van már villamos világítás is. Mindazonáltal a Földön a legérdekesebb tünemény az emberi élet. Meg a megmagyarázhatatlan érzések. Rettenetes csapások értek, de az én világom megmaradt a tudomány szentelt berkeiben. Aztán mégis… Három gyermekem azt követelte, hogy vegyem feleségül Idát. Ismerték őt régen. Szerették. Tizenkilenc évvel volt fiatalabb nálam. És régesrég szerelmes belém.
LÁSZLÓ: Riadt gyönyörűséggel vallotta meg magának, hogy olthatatlan szerelem ébredt a szívében, és ezt el-elcsukló, örömködő suttogással nyomban el is mondta mindenkinek, de annyira burkolt szavakkal, a görög és római klasszikusokból emlékezetében maradt idézetekkel, hogy voltaképpen senki nem tudott meg semmit.
VIKTOR: Nagyot sóhajtott, és a szemére húzta a süvegét, hogy meg ne vakuljon a ragyogástól, amelyet a maga lelke rajongása lopott bele a szürkésfehér téglatengerbe.
LÁSZLÓ: Ti kósza lelkek, a szomorúságra születtetek.
László és Viktor kimegy.
JENŐ: Kínában a Sárga-folyót és a Jangcét tanulmányoztam, Mandzsúriában felfedeztem egy lávamezőt, kolozsvári professzorként bejártam Egyesült Államokat, beválasztottak a trianoni béketárgyalásokat előkészítő bizottságba, de eközben folyamatosan, gyerekkoruktól a halálukig a testvéreimmel kellett vesződnöm.
Viktor rongyosan jön.
JENŐ: A cipőidnek nincs talpa. Ez nem ing rajtad, csak gallér. Mocskos mindened. Lehetetlen kalapod a füledig csúszik. Adok neked egy rend ruhát. Kalapom nincs a méretedben, túl kicsi a fejed.
Átad neki egy csomag ruhát, Viktor motyog valamit.
JENŐ: Ráhamisítottad a nevemet egy kétszáz koronás váltóra.
VIKTOR: A szükség okozta.
JENŐ: Két hete Mandzsúriáról kérdezősködtél, felszínesen jegyzetelgettél, majd írtál egy cikket belőle. Tele volt hibával. Mennyit kaptál érte?
VIKTOR: Száz koronát.
JENŐ: Mire költötted? Elittad. Na menj. Viseld egészséggel a ruhákat.
Viktor kimegy.
JENŐ: Ivott, ivott és ivott.
Ida jön be.
JENŐ: Ida drágám, nem láttad Viktort? Adtam neki ruhákat.
IDA: Már megint.
JENŐ: Kalapot, cipőt, mindent.
IDA: A Teleki térre ment velük.
JENŐ: Minek?
IDA: Minek? Hogy eladja őket. Megmondtam, hogy ne adj neki semmit. Megmondtam, hogy nem érdemli meg.
Ida kimegy.
JENŐ: Amikor apám meghalt, anyámnak és a két öcsémnek lakást vettem. Megtehettem, jól ment a sorom. Már korábban is népszerű előadásokat tartottam. Sok tréfával. Nem betanult viccek voltak, maguktól pattantak ki belőlem. Én magam soha nem nevettem rajtuk. Ettől voltam humoros.
Petronella jön ki hátul
PETRONELLA: Kedves egybegyűltek, mint a Józsefvárosi Keresztény Közösségi Párt női csoportjának elnöke, átadom a szót mai estélyünk előadójának, a férjemnek.
Jenő tántorogva, levegő után kapkodva fellép egy dobogóra. Közben Viktor előrejön, leül egy asztalhoz.
JENŐ: Hölgyeim és uraim, bocsássanak meg elfogultságomért, de ilyen még sohasem történt meg velem, a feleségem átadta nekem a szót! Most aztán fel kell kötnöm a kombinét.
A hallgatóság nevet. Közben Trivulzio érkezik, leül Viktor mellé.
VIKTOR: Trivulzio! Rég láttam! Maga tulajdonképpen mindig elegáns. Még akkor is, ha rongyos matrózruhában jár. Mert rugalmas testének az ereje individuális ráncokra, egyéni hajlásra tudja kényszeríteni a ványadt zekét is.
TRIVULZIO: Mitagadás, megszomjaztam.
VIKTOR: Értem.
Viktor int a pincérnek, aki hozza a grogot.
VIKTOR: Mi jó történt magával, mióta legutóbb találkoztunk?
Trivulzio hallgat, Pincér érkezik a groggal.
PINCÉR: Cholnoky úr, nagyon sokkal tartozik.
VIKTOR: Meglesz. A bátyám az adósom. Visszakérem tőle a pénzemet. Még ma megadok mindent.
Pincér kétkedve teszi le Trivulzio elé a grogot.
TRIVULZIO: Nemrég történt…Egy nagybeteg kalifa mellé szegődtem. Senki nem tudta meggyógyítani. Próbálkoztak pirulákkal, gyógyitalokkal, nem használt semmi. Eszembe jutott egy százéves orvos, akivel kalandozásaim során találkoztam. Nem a Bittner, akiről már meséltem. Ez egy másik, egy messzi szigetről. Csak éjszaka tudott gyógyítani. A kalifa meginvitálta őt. Az orvos egy darabig szabódott, aztán mégis gyógyítani kezdte. A kúra abból állt, hogy énekelt neki. Igen ám, de a saját nyelvén. A kalifa egy szót sem értett belőle. A következő éjszaka megint dalolt neki a százéves orvos. És a harmadik éjszaka is. A kalifa egyre jobban lett. Negyedik nap meggyógyult. Az orvos nem fogadott el semmit, meghajolt, és távozott volna, de a kalifa visszatartotta. Megkérdezte tőle, mit énekelt neki.
Trivulzio elhallgat. A szemével jelzi, hogy nincs több ital a poharában.
VIKTOR: Pincér!
Pincér hozza a grogot, amit már előre elkészített. Leteszi Trivulzio elé.
TRIVULZIO: Törjétek, zúzzátok, barmocskák, a búzát.
Trivulzio iszik. Viktor értetlenkedve néz.
TRIVULZIO: Ezt jelenti a dal, amit énekeltem neked - mondta az orvos a kalifának. Hogy mi? Te gúnyt űzöl belőlem? Nem. Egyszerűen a hited az, ami meggyógyított. Nem a dal. Azért gyógyultál meg, mert nem értetted a szöveget. Ha értetted volna, nem hittél volna benne. Valójában nem orvos vagyok, hanem költő. És csak addig tudok énekelni, amíg borulat éjszakája van a lelkemen. Amint megvirrad, a lelkem is felébred, épp olyan közönséges ember leszek, mint akárki.
Trivulzio felhajtja a maradék italt, feláll.
TRIVULZIO: Nyugodalmas jó éjszakát kívánok, aludjék középszerűen.
Trivulzio elmegy. Viktor elgondolkodva indul utána. Jenő érkezik.
JENŐ: Lóczy Lajos, a híres Ázsia-kutató volt a mesterem. Ő szerzett állást, ő intézte a kínai utamat is. Tiszteltem, szerettem. Pedig egyszer kint felejtett a Balaton közepén, egy fúróhajón. Ettől eltekintve sokat köszönhetek neki. Bár szerinte emiatt is. Amikor kimentettek, nevetve mondta, hogy így kell megedződnie egy fiatal embernek. Sokszor vitáztunk. Nem mindig a földrajz volt a téma.
Lóczy jön.
JENŐ: Márpedig én azt mondom: Bécs.
LÓCZY: Én meg azt, hogy Wien. Amíg Bécset mondunk, nem várhatjuk el, hogy ők Budapestnek hívják Budapestet. Addig Ofen-Phestet és Stuhlweisenburgot fognak mondani.
JENŐ: De a németes névcsonkításokat mindenképpen ki lett irtani. Homér, Virgil, Horác satöbbi.
LÓCZY: Ezt támogatom.
JENŐ: És ne mondjuk németesen a városokat. Florenc, Pádua, Genua, Lisszabon helyett legyen Firenze, Padova, Genova és Lisboa.
LÓCZY: Mihez kezdjünk Velencével, Nápollyal, Rómával, Béccsel?
JENŐ: Azok maradhatnak.
LÓCZY: Én akkor is azt mondom: Wien.
JENŐ: Bécs régi magyar szó. Csakúgy, mint Velence.
LÓCZY: A közbeszédben maradjanak, de a térképeken és a menetrendeken használjuk a Wien-t. A csonkítások elleni fellépéssel egyetértek. Borzasztó szó a pozitív, a negatív, az objektív, a mikroszkóp. Küzdjünk ellenük. Van más javaslatom is. Az Atlanti-óceán legyen Átlási Óceánus.
JENŐ: Átlási Óceánus! Ez gyönyörű! Harcoljuk ki. Csak ne fanatikusan csináljuk.
LÓCZY: Hogy máshogy?
JENŐ: A fanatizmus az emberiség legveszedelmesebb betegsége.
Jenő és Lóczy távoznak. Jön Viktor és László. Részegek.
VIKTOR: Az emberiség legveszedelmesebb betegsége az egészséges ember!
LÁSZLÓ: Nem az alvás?
VIKTOR: Az alvás is, kisöcsém. De a legrosszabb az egészség. Az egyensúlyos, jó honpolgár, a sablonosan gondolkodó, a tömegpszichológia eleven magyarázata, a magában is tömeg, aki konzerválja a világot úgy, hogy megbecsül minden intézményt, ragaszkodik minden már megszületett gondolathoz, lát hátrafelé, de nem néz előre, el nem ejt semmit, de nem is szerez meg semmit.
LÁSZLÓ: Az egészségeseké a világ.
VIKTOR: Nem úgy van, éppen ellenkezőleg. A világot a lázban égő agyvelő, a vonagló idegrendszer viszi előre. Az egészség szoros összefüggésben van a renddel, moralitással, a nyárspolgársággal. Ahol a beteg lélek egészséges testbe tudott beleköltözködni, ott mindig csoda történt. Gondolj Mózesre, Aiszkhüloszra, Michelangelóra, Shakespeare-re, Goethére.
LÁSZLÓ: Szóval nem az alvás a fő baj. Pedig álomirtót akartál feltalálni, ami megszabadítja az emberiséget legősibb ellenségétől. Az alvástól.
VIKTOR: Betegség, igen, minden tünete arra vall. Az öntudatlanság, a csökkenő érzékenység, a hőmérséklet emelkedése, a fokozódó párolgás. De szükséges rossz. Mert ha nem alszol, akkor az őrületnek, esetleg a halálnak teszed ki magad. Igazából tehát nem is az alvás a betegség, hanem az álmosság. Csakhogy először a nagyobbik bajjal kell foglalkozni.
LÁSZLÓ: És az mi?
VIKTOR: Mondom, az egészség! Valakinek meg kell alapítani az Ofélia-szanatóriumot! Ahová a majdan eljövendő egészséges világból odamenekülhetnek az emberek. És megbetegedhetnek. Egy kis oltás a vérbe, és megszületnek az új Schopenhauerek, Nietzschék!
LÁSZLÓ: Napoleonok, Bismarckok!
VIKTOR: Mohamedek, Heinék!
LÁSZLÓ: Munkácsyk, Poe-k! Hm… Ofélia-szanatórium!…
Viktor gyanút fog.
VIKTOR: Nehogy megírd.
LÁSZLÓ: Eszembe se jutott.
VIKTOR: Éppen ellenkezőleg. Nagyon is el akarod lopni a ötletemet.
LÁSZLÓ: Csak ha te nem írod meg.
VIKTOR: Megírom. Betegeket kell belegyógyítani ebbe a
LÁSZLÓ: keserves világba.
Viktor és László egymásba kapaszkodva kitántorognak. Jenő és Lóczy jön vissza.
LÓCZY: Ezt nem értem. Sij?
JENŐ: Síj. Nem síelni vagy sízni, hanem síjelni, J.-vel. A korcsolyázni mintájára.
LÓCZY: Mi van még?
JENŐ: Például nem japán, hanem japáni. Melléknévként azt mondjuk: svájci, kínai, egyiptomi. Hát akkor japáni, nem? Miért japán művészetet mondunk, miért nem japánit?
LÓCZY: A francia is melléknév. Nem franciai, hanem francia. Márpedig az eredetileg országnév volt.
JENŐ: De most már hozzátesszük, hogy ország. Mert a nyelv nem tűri, hogy főnév melléknévként is használtassék.
LÓCZY: Ezeket bele kell majd venni az új Helyesírási szabályok-kiadványba.
JENŐ: Nem „Helyesírási szabályok”, hanem „A helyesírás szabályai”. Az ási, ési teljesen magyartalan. Ivópohár, nem ivási. Hálószoba, nem hálási.
LÓCZY: Igaz, barátom.
Lóczy átöleli Jenőt, kimennek. László jön előre.
LÁSZLÓ: Egy nappal az öngyilkosságom előtt felkerestem Tersánszky Józsi Jenőt. Később megemlékezett róla.
Tersánszky megjelenik oldalt.
TERSÁNSZKY: A fröccsöket lehajtottuk. Cholnoky valami olyan tekintettel, mint a gyönge visszfény verődik vissza az üvegről, kézfogás után megölelt és megcsókolt. Sohasem tette ezt. Ezzel elrohant.
Tersánszky kimegy.
LÁSZLÓ: Ábránd, pillantás, emlék. Megédesítő, egyben elszomorító villanás. Bűntudat, lelkiismeretfurdalás, elkésés. Zagyva képek az álmaimban. Ennyire voltam képes. Sokszor felébredt bennem a tiszta élet utáni csalogató vágy. Néha odatáncolt a délelőttök bűbája, és kacér meztelenséggel fürdött topázsárga borhullámokban. Szép kép, nem? Jenő szerint dilettáns vagyok. Nem tudja függetleníteni magát a személyes ellenszenvétől. Schöpflin Aladár azt írja rólam, hogy az alkoholista lelkiállapot olyan mély és hiteles ábrázolását műveltem, amely az egész világirodalomban páratlan. Krúdy szerint rejtelem az íróságom. Késői gyógyír. Amikor megint nem kaptam meg a Baumgarten-díjat, elhatároztam, hogy vízbe vetem magam. Azt teszem magammal, mint jópár hősömmel. A megsemmisülés felé zuhanok, akárcsak ők.
László hátramegy, egy hídra áll, leveszi a kabátját, a híd korlátjára teszi.
LÁSZLÓ: Újpesti összekötő híd. A víz a centrum felé sodor majd. De nem érek oda: a testem soha nem kerül elő. Milyen szimbolikus. Mélyen szimbolikus. Hetven fillér van a zsebemben és két búcsúlevél. Egy a feleségemnek, egy a rendőrségnek. Ebben meghagyom, hogy a hetven filléremet csapják hozzá a Baumgarten-alapítványhoz.
Jön egy férfi, könyvet vesz elő, lapozgatja, olvas belőle. László közben ugrani készül.
FÉRFI (olvas): Körülbelül bizonyos, hogy részegen beleesett valami szakadékba, vagy a folyóba. Meglásd, te is ilyen különösen végzed. Talán nem is volna nyugtod, hogy ott feküdjél a ravatalon. (felcsapja egy másik helyen a könyvet:) Hátha az óceán nem is üldözött engem, hanem nyájasan hívogatott, mint kedves vendéget, és csak én nem értettem meg a szavát?! Hátha nem is olyan rettentő belefulladni az iszapba, ha az ember szíve oly szomorú, mint az enyém? (továbblapoz, máshonnan olvas:) Alvása csak folytatása volt lelke gyötrelmeinek, rakoncátlanul tomboltak benne az álom szörnyszülöttei, és aggodalmat loptak a lelkébe.
LÁSZLÓ: A csendes halált hívogattam, de helyette az álom nehéz bódulata könyökölt rá a homlokomra.
László beleugrik a Dunába. Férfi megint egy másik helyen lapozza fel a könyvet.
FÉRFI (olvas): Ősz eleje volt, a hűvös szelek már munkába álltak és söpörgették, taszigálták az utca szemetjét.
Férfi összecsukja a könyvét, kimegy. Jenő oldalt áll már egy ideje a színpadon.
JENŐ: 1919 októberében Kolozsváron három napra börtönbe vetettek. Az egyetemen megtagadtam az oláhoknak a hűségeskü letételét, ezért kiutasítottak. Össze akartam csomagolni a könyveimet, ezt meglátta valaki, és feljelentett.
Román őr érkezik, pisztolyt fog Jenőre, hadonászik, románul kiabál. Az őr elhurcolja.
JENŐ (hangja): Aztán három nap múlva váratlanul elengedtek.
Elővezetik, egy tiszt áll előtte.
TISZT (tört magyarsággal): Ostoba tévedés. Bocsánatot kérünk. Megtudtuk, hogy maga az amerikaiak védelme alatt áll. A kiutasítás érvényben marad, hagyja el Románia területét.
Tiszt elmegy.
JENŐ: Soha nem tudtam meg, ki védett meg. Igaz, azt se, ki jelentett fel. Budapestre érkezve belecsöppentem az irredenta szervezkedésbe. Voltak kitűnő irredentáink, de háborúpártiak is. Jobb sorsra érdemes lelkesedésüket nagy nehezen sikerült a haza más irányú szolgálatára állítani. Részt vettem a Carte Rouge nevű térkép elkészítésében, az elsőben, amely a népsűrűséget is tekintetbe vette. Sajnos lesöpörték a határmódosítási javaslatainkat. Meg voltam győződve, hogy egy újabb háború magvait hintették el.
Teljes csend, sötét. Viktor jelenik meg.
VIKTOR: És akkor csönd támadt. Az a nagy, magyar, becsületes csönd, amit magunkkal hoztunk Ázsiából. A Hortobágy, a Bakony erdejének vagy a Balaton éjjeli vizének a csöndje. A csönd, az idegélet megnyilvánulásainak és az emberi eltökélésnek az első feltétele.
Viktor kimegy. Hirtelen égzengés, mennydörgés és villámlás. Szakadó eső hangja.
JENŐ (próbálja túlkiabálni): Nem tudom, mi volt az oka, de elszaporodtak a kóklerek. Divatba jött az úgynevezett viharágyúk használata. Egész Európát behálózta ez a feneketlen butaság. A villám csattanása, a mennydörgés ezerszer erősebb hang, mint a viharágyúké, mégsem zavarja szét a felhőket.
A vihar csendesedik, Vozári érkezik.
VOZÁRI: Az elektromos induktor fogja eloszlatni a felhőket. Károly király koronázása alatt nem szabad esnie.
JENŐ: És mégis esik.
VOZÁRI: Mindjárt eláll.
JENŐ: Kapitális baromság.
Károly király és kísérete érkezik.
VOZÁRI: Csak figyeljen.
JENŐ: A felhők eloszlatásához meleg levegő kell. Az elektromos sugaraknak semmi köze hozzá.
Kezdődik a koronázási ünnepség. Az eső eláll.
VOZÁRI: Megmondtam.
JENŐ: Ugyan. Ez véletlen.
Időmúlás, erős eső. Vozári, Jenő és Eötvös Loránd.
VOZÁRI: Eötvös Loránd úr… Megtiszteltetés.
EÖTVÖS: Hallom, a koronázás alatt nem esett.
VOZÁRI: Hála a szerkezetemnek.
EÖTVÖS: Vannak kétségeim.
VOZÁRI: Eloszlanak majd, akárcsak a felhők.
EÖTVÖS: Látja ezeket itt felettünk? Ezeket a felhőket oszlassa szét.
Vozári bekapcsolja a készüléket. Az eső tovább zuhog.
EÖTVÖS: Erről ennyit. Maga szélhámos.
Vozári elkotródik.
JENŐ: Hallotta, hogy a lillafüredi Palota szálló mellett mélyfúrást indítottak? Meleg vizet keresnek. Több százezer pengőt költenek el feleslegesen. Hajdúszoboszlón meg petróleumra fúrtak le. Persze jódos artézi víz tört fel. De Hajdúszoboszló legalább fellendült, mint gyógyfürdő.
Eötvös mosolyog, bólogat, kimegy.
JENŐ: Huszonegy szervezet elnöke, alelnöke vagy tagja voltam egyszerre. A Barlangkutató Társaságtól a Török-Magyar Társaságot át mindenhova beválasztottak. Amikor nyugdíjaztak, visszatértem legkedvesebb területemhez, a Balatonhoz. Olyan tanulmányra készültem, amely összefüggésbe hozza a természet adta körülményeket a történelmi eseményekkel, a múlt és a jelen minden tüneményével. A jelennek azonban nem csak tüneményei voltak, hanem rettenetei is. Anyósom fogékony volt rájuk. Csak két évvel volt idősebb nálam. Odaköltözött hozzánk.
Ida és Jenő anyósa jön be.
JENŐ ANYÓSA: Hallottam a rádióban ezt a Hitlert. Csodaszép volt a beszéde!
IDA: Mit mondott?
JENŐ ANYÓSA: Azt nem tudom. Ez az utálatos budapesti rádió mindig belebeszélt az ő beszédjébe, szegénynek nagyon kellett kiabálnia.
IDA: Veszélyes dolgokat mond.
JENŐ ANYÓSA: Nagyon is szép, amit beszél.
JENŐ: De hát nem is érti.
JENŐ ANYÓSA: Az nem számít. Férfias! Nem úgy, mint az itteni elpuhult nyápicok. Amit mond, annak van súlya! Határozottsága! Bárcsak mindenkiben lakozna egy kis hitlerség!
JENŐ: Maga nem tudja, mit beszél.
IDA: Na. Jenő.
JENŐ ANYÓSA: Én azt nem tudom, hogy ő mit beszél! De azt tudom, hogy igaza van! Aki így tud szónokolni, annak biztosan igaza van! Megvéd bennünket mindentől.
IDA: Mitől véd meg?
JENŐ ANYÓSA: Mindentől! Hallom a hangján, hogy megvéd!
IDA: Talán jobb lenne, ha nem védene.
JENŐ ANYÓSA: Keveset tudsz a világról, Ida.
IDA: Épp eleget, hogy felismerjek egy szörnyeteget.
JENŐ ANYÓSA: Majd meglátjátok, örök kétkedők. Majd meglátjátok, milyen szép világ jön.
JENŐ: Az Isten óvjon tőle.
JENŐ ANYÓSA (legyint): Nyápic világ, nyápic emberekkel.
Jenő anyósa és Ida kimegy, Jenő oldalra áll. László érkezik. Hátul Viktor és Trivulzio ül le egy kocsmaasztalhoz. László szövege alatt a pincér egyszerre két pohár grogot tesz le Trivulzio elé, aki mesélni kezd, egyelőre nem halljuk, mit.
LÁSZLÓ: Az egyik regényem főhőse egy süketnek monologizál. Egy másiknak a meleg, kedves gondolatai megverve hátrálnak. Egy harmadik arra gondol, milyen izzóan gyönyörű lett volna a bűnbánó Magdolnának szerelmet vallani. Éjszaka kinézett az ablakon, és azt kezdte számolgatni, mennyi idő alatt juthatna fel a némán fényeskedő Hold hideg völgyébe.
László oldalról figyeli Viktort és Trivulziót.
TRIVULZIO: Akkor azt mondja az arab: nézz ki az ablakon. Nézz föl az égre. Tudod, hogy az ott a Göncöl szekere? Mondom neki, persze, a csillagkép egy szabályos szekér. Elöl van a rúdja, három csillag, aztán jön a szekér, a négy csillag. Az arab erre megfogja a kezem, és azt mondja: nyomorult képzelődése ez a te kicsiny, szűk világodnak. Az a csillagkép nem szekér, hanem koporsó. Négy szöggel lezárt koporsó, és utána megy a három siratóasszony.
Trivulzio komoran néz maga elé.
VIKTOR: Mi baja van, Trivulzio? Szomorúnak tűnik.
TRIVULZIO: Nézze meg az arcberendezésemet. Fogproblémák. A fiumei meszes víztől kihullottak a felsők. Éppen ezidőtájt hozzájutottam egy koponyához. Szászkabányáról való, egy népvándorlás korabeli temetőből. Kiszedegettem a fogait, odaadtam a fogorvosomnak, aki szépen betette a számba őket. Csakhogy a kezelést követő éjszaka egy csúf, lovaglástól görbe lábú ember állt az ágyam mellett. Közölte, hogy ő Kökküregén kán, a karacsáji tatárok vezére, aki a keleti gótokkal vívott harcban esett el. Visszakövetelte a fogait. Szerencsére egy liba elgágintotta magát az udvaron, a kán pedig eltűnt. De éjjelente újra és újra felkeres. Amikor a liba gágog, eltűnik. Ez így megy egy ideje. Kezdetben ellenséges volt, aztán egyre barátságosabb lett. Most már csak azt követeli, hogy ne egyek a fogaival kolbászt, mert azt Pesten nem húsból csinálják.
Elsötétül a háttér.
LÁSZLÓ: Volt egy pillanat, amikor már nem kerülgettem az apró pocsolyákat, hanem beléjük léptem könnyű szívvel. És a sáros cipőmmel beléptem tiszta emberek tiszta szobájába is. Eljött az idő, amikor kívülről, a havas utcákról néztem a meleg szobában ülőket. A szívemben összegyülemlett melegséggel olvasztgatni kezdtem a nemes érzés aranyát, ami összehalmozódott az emlékezetemben. Kedves apróságok jutottak eszembe, kis testük szivárványszínű halotti lepelbe volt burkolva. Az emlékek temetőjéből jöttek vissza. Ilyenkor beugrottam az első kocsmába. Megittam egy üveg bort. Aztán még egyet. De nem ért semmit. Csak a szívem hánykolódott hevesebben.
László kimegy, Jenő már a háttérben festeget.
JENŐ: Új szórakozásom lett. Olajjal kezdtem, aztán akvarelleket csináltam. De az öregség beköszöntével a gondok is fokozódtak.
A háttér orvosi rendelőre változik. Orvos és Jenő. Jenő gumicsövet nyel le, majd röntgenkép készül róla. Orvos komor arccal nézegeti az eredményeket. Jenő megijed.
ORVOS: Kedves barátom. Az a helyzet, hogy… Nincs neked semmi bajod. Kevesebbet dohányozz, mert egyre sárgább a bajszod. Egyéb bajod nincs.
A háttér elsötétedik, Jenő előresétál.
JENŐ: Arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok rég halott testvéreimhez képest. Sokszor eszembe jutottak.
Oldalra áll, nézi oldalról a kocsmaasztalnál hőzöngő Lászlót, akit más részegek vesznek körül. Egyikük erőszakosan udvarol a kocsmárosnőnek
LÁSZLÓ: Ady? Csak egy Verlaine-majmoló. Jókai? Arany? Suszterek! Viktor bátyám valódi író volt. És mi volt a legunottabb ellensége? Na mi volt?
RÉSZEG 1: Mi volt, Lacikám?
LÁSZLÓ: Az arany középszer.
RÉSZEG 2: Középszar ez a bor, Lacikám, nem gondolod? Hány gyereked is van?
LÁSZLÓ: Öt. Több nem lesz, megígérem.
A kocsmárosnő pofont ad a zaklatójának. Elcsendesedik a kocsma.
LÁSZLÓ: Miért bántja, Mária? Csak a házasélet misztériumának empirikus alapon leendő megismerésére akarja kapacitálni.
Viktor oldalról nézi a jelenetet.
VIKTOR: Néha elnéztem az öcsémet. A fáradtság úgy lopódzott bele az izmaiba, mintha gyönyörűség lett volna, az esze elveszítését boldogságnak érezte, a bágyadás, ami az agyára szállt, különös álomlátó erőt adott a lelkének. Sokszor ültünk egymás mellett nyári estéken, amikor a holdvilág ezüst kapoccsal markolta Füredet Siófokhoz. A verandán, lámpa nélkül, balatoni bor mellett.
A kocsma verandára változik. Viktor és László.
VIKTOR: Ennek az országnak az az átka, hogy soha nem tud benne senki kicsit gondolni.
LÁSZLÓ: Miért tüzel úgy a szemed?
VIKTOR: És neked miért remeg úgy a hangod?
Jenő érkezik, leül melléjük.
LÁSZLÓ: Jenő, csak nem? Az emlékezések tündérvilága csalogat?
Isznak.
LÁSZLÓ: Milyen más így, mint életünkben volt. Milyen más itt, a verandán. Kocsmában Leányka-bort még nem tettek asztalra anélkül, hogy a nyomában ostoba ingerviccek ne tolongtak volna. Szoros összefüggésben a nemi élettel.
Nevetnek.
LÁSZLÓ (Jenőnek): Engedékeny, jó és engesztelékeny testvér voltál.
JENŐ: Aki szereti a csendet, a virágillatos békességet és a kedves embereket.
VIKTOR: Azt én is szerettem.
LÁSZLÓ: Hohó! Te együtt káromkodtál és hősködtél a többiekkel.
VIKTOR: Mert az örökéletű fiatalság, ami a szívemben lakott, elhitette velem, hogy a hősi szavak
LÁSZLÓ: magának az életnek az üde szájából pattannak ki.
JENŐ: Hogy belőlük erő és férfiasság csendüljön ki.
LÁSZLÓ, VIKTOR: Ó, bravó!
László és Viktor megtapsolja Jenőt. László újabb pohár borokat tölt. Jenő elkomorul.
JENŐ: Szerencsések vagytok, hogy nem éltétek át azt, amit én. A két háborút.
LÁSZLÓ: Én egyet igen. Ha nem nyilvánítanak idegbetegnek, a frontra is kikerültem volna.
JENŐ: 1944 tavaszán el kellett menekülnünk Budapestről. A légiriadók kikezdték Ida idegrendszerét. Balatonarácsra mentünk, a régi Cholnoky-villába. A front egyre közelebb jött. Aztán megérkeztek az oroszok. Amit átéltünk az arácsi hónapok alatt, azok az érzések írók tollára valók. Élhettetek volna az élményeimből.
VIKTOR: Van igazi író, aki nem a saját lelke kísérteteit rögzíti meg? Írónak gondolod azt, aki nem a saját lelke borongásából, sötét mélységeiből hoz fel új alakokat?
JENŐ: A félkegyelmű Szálasi… A zsidók kifosztása… A velük való bánásmód, az a sok kegyetlenkedés… Mégiscsak a fanatizmus a legveszedelmesebb nyavalya. Pusztít és rombol, de építeni nem tud. Fölkeveri a legszennyesebb lelkű ripőköket, ők kezdenek zsarnokoskodni. Ez a bolsevizmusnak és a vele teljesen rokon nyilaskeresztes fanatizmusnak is az átka és a végzete. Önmagát falja fel az ilyen fanatizmus. A német tehetségtelen és buta nép, csak a zenében vannak lángelméik. A muszkák pedig… Az emberiség egyik leggonoszabb söpredéke.
Jenő hátramegy, az arácsi villában vagyunk, Jenő, Ida és Jenő anyósa.
JENŐ: Az oroszok még egyetlen komoly háborúban sem győztek. Csatákban igen, háborúban nem.
IDA: Csak hozzánk be ne törjenek.
JENŐ: Most is csak a szabad rablás érdekli őket, és a nők megbecstelenítése.
JENŐ ANYÓSA: Istenem, segíts meg.
JENŐ: Sok nő föld alatti odúkba menekült.
JENŐ ANYÓSA: Nekem nem kellene?
JENŐ: Idát holnap leviszem.
IDA: Édes istenem.
JENŐ ANYÓSA: És engem?
JENŐ: Tegnap délután lelőtték Uccás huszárkapitányt. Csak mert védelmébe vette a feleségét. Láttam a tisztet, aki lelőtte. Az amerikaiak ruházták fel őt is, úgy lógott rajta az amerikai ruha, mint tehénen a gatya. Ahogy a többi szovjet tiszten is. Nem kímélik a legszegényebb napszámosokat se, lehúzzák még a csizmát is róluk. És begyűjtik az órákat. Azt, amelyik Mandzsúriában megmentette az életemet, elástam a kertben.
IDA: Csau-jöng-hóziang…
JENŐ: Pontosan. Az én kedves kínai testőröm, Csau-jöng-hóziang majdnem megölt.
Megelevenedik a jelenet. Jenő és a kínai. Utóbbi pakolgat, talál egy forgópisztolyt, játszadozni kezd vele. Jenő nevetve kéri, hogy ne hadonásszon vele. A kínai véletlenül meghúzza a ravaszt, amely Jenő mellényét átjut, de az órában elakad. Jenő előveszi az órát, a kínai zokogva kér elnézést. Ismét Arácson vagyunk.
JENŐ: Már nem is kéne élnem. Mindenesetre most egy értéktelen ócskaság van a zsebemben. Remélem, ide nem törnek be, de ha mégis…
Zaj, orosz katonák törnek be. Ida felsikolt, Jenő felemeli a kezét. Az oroszok „burzsuj” kiáltással feldúlják a lakást, elkezdik szétverni a bútorokat. Összeszedik a ruhákat. Kiveszik Jenő mellényzsebéből az órát.
JENŐ: Vigyétek csak, vigyétek.
Az oroszok tanakodni kezdenek, a rémült Idát nézik. Körülállják, megerőszakolják. Közben gyomron vágják Jenőt, majd fegyvert fognak rá és az anyósára. Ida zokog, sikít. Sötét. Jenő előrejön, leül a testvéreihez.
JENŐ: Négy napon át tartott. Hogy mit műveltek velünk ezalatt, el sem tudja képzelni, aki nem élt át ilyesmit. A negyedik napon elmentek. Átköltöztünk a történelmi intézet szállására. Ott már biztonságban voltunk, de Idát hordágyon kellett szállítanunk. Általános vérmérgezést kapott, daganatok jelentek meg mindenfelé a testén. A szíve is beteg volt, a tüdeje is, nem bírta ki a fertőzést. Egy hónapnyi szörnyű szenvedés után örökre elaludt. Egy nappal az ötvenhatodik születésnapja előtt. A legjobb, leghűségesebb, legönfeláldozóbb barátom volt. A második énem.
LÁSZLÓ: Vannak tulipános napok, hamuszürkék, ingó reménységtől szomorúzöldek, és halálfehérek. De koromfekete nap csak egy van mindenki életében.
Jenő hátrasétál. Temető. Jenő leül egy padra.
JENŐ: Érdemes még élni? Jobb volna idefeküdni melléd.
IDA (hangja): Miért akarnál meghalni? Nincs befejezve még minden munkád. Ott vannak a gyerekeid, az unokáid, szükségük van rád. Talpra kell állítani a nemzetet, neked is részt kell venned a romok eltakarításában és az újraépítésben.
JENŐ: Ha behunyom a szemem, látom a szelíd, kedves mosolyodat.
IDA (hangja): Mindig veled leszek. A lelkem körülötted lebeg.
JENŐ: Hol van az áldott kis kezed? A szőke aranyhajad?
IDA (hangja): Csak dolgozz tovább.
JENŐ: Minden írásomat felolvastam neked, minden rajzomat megmutattam, ki fogja most kijavítani a sok hibát? Itt szeretnék nyugodni veled a sírban.
Jenő sír. Feláll, előrejön a testvéreihez.
VIKTOR: Régen borzadva gondoltam arra, hogy eljön a nap, amikor nekem is leesik az állam, de azért a Séd habja szalad tovább, a malom nem hagyja abba a kotyogást, még csak egy pimpimpáré szirma sem fordítja el tekintetét az ég felől a földre, amelybe pedig engem aláeresztenek.
LÁSZLÓ: Ez engem már akkor is foglalkozatott, amikor az életem még az örömteli új várások rózsalánca volt, nem pedig a hálaistenes túlélések tikkasztó lapálya.
JENŐ: Most már gondolok a halálomra. Csak Idára. Beszélgetek vele. Mindig megkérdezem, jól tettem-e ezt vagy azt. Sokszor közel vagyok a megőrüléshez, hogy nem látom magam körül.
A háttérben feltűnik Ida alakja. Mintha futna. Nők állják körül.
NŐ 1: Hova fut?
IDA: Budapestre! Megnézem, az uramon van-e elég meleg ruha, és be van-e fűtve a szobája.
NŐ 2: Ezért kelt ki a sírból? Ahelyett, hogy pihenne?
JENŐ: A haja lobog, szoknyácskáját lebegteti a szél, lábai alig érik a földet, szinte repül… Orosz katonák mellett megy el, akik megilletődve bámulják, keresztet vetnek, hiszen látják, hogy nem földi lény… Elhagyja Csopakot, Alsóörsöt, Almádit, fut tovább… Könnyű kis ruhájában sem fázik, neki már nem fáj semmi… Csak az aggodalom sír le az arcáról…
Sötét. Amikor kivilágosodik a szín, Jenő nincs az asztalnál. Viktor és László üldögél egy üveg bor mellett.
VIKTOR: Mark Twain naponként negyven szivart szívott el, és hetvenöt éves korában halt meg nikotinmérgezésben. Ha csak harmincat szív, hosszabb életű? Vagy rövidebb? Ha egyetlen szivart se szív, talán meg sem halt volna.
LÁSZLÓ: Adj kölcsön egy kis pemszt.
VIKTOR: Pemszt. Mióta pemsz a pénz? És mióta beöntés az ivás?
LÁSZLÓ: Mióta világ a világ. Mióta züllött hőseimbe vastag zuhatagban ömlik az ital.
VIKTOR: És mióta kell nekünk a másvilágon bármi földi jó?
Viktor a szeméhez emeli az üveget, közelről nézi.
VIKTOR: Alig látok. Már életemben is alig láttam. Márpedig, öcsém, a rosszul látó embertől félni kell, mert miután nem képes már meglátni a külső világ valóságait, önmagába néz bele. Ott viszont új, különös világot lát meg, és ezt a világot akarja rákényszeríteni az egészséges szemű környezetére is. Ez pedig nem a poklot jelenti, hanem annál is nagyobb kínszenvedést: az elveszett paradicsomot.
Trivulzio érkezik.
VIKTOR: Trivulzio!
Trivulzio leül.
VIKTOR: Pincér! Kap egy grogot, Trivulzio, de most én mesélek magának. Miközben maga megvetően lekotorja a kanállal a citromot a grog tetejéről.
Pincér érkezik, Trivulzio lekotorja a citromot.
TRIVULZIO: Egyszer beszéltem egy tigrissel. Képzelje…
Viktor leinti.
VIKTOR: Én mesélek. Kelet felől gyáva kis színecskék lopózkodtak bele az ég hamujába. Bátortalan, kora ébredéstől még remegő ujjal tüzet rakosgattak a száraz felhők avarja közé. Én pedig megéreztem a Famagusztába szólító vágyat. Minden emberben ott van ez a vágy. A maga meséiben is, az én álmaiban is. Vágy az ismeretlenre, az örökös napsütésre, az elérhetetlenre és a messze esőre, oda, ahol a mese van. Famaguszta nem Ciprus szigetén van, hanem mindenütt körülöttünk. De csak mint délibáb, amit látunk, de el nem érhetünk. Ezt keresi a gyermek játékaiban, ezt keressük mi, felnőttek a szenvedélyeinkben, a borban, a szerelemben és a kártyában.
LÁSZLÓ: Egész életemen át nyomon követett a boldog, gyönyörteljes érzékenység. Így hát szerelmi bonyodalom is. Mindig édes szenvedés járt a nyomában. Éjszaka kísértetek tépték, cibálták a lelkemet, de aztán a reggeli sugárözön halomra gyilkolta őket. Az életem szakadatlan rekonstrukció volt. Ha leittam magam, ha valami bolondot tettem vagy mondtam, mindig rekonstruálnom kellett magamat, mialatt a többiek mentek a céljaik felé. Nem maradt időm elültetni azokat a nagyszerű magvakat, amelyeket az öreg liliomszabó csempészett bele a lelkembe a megszületésemkor. Szép lassan belerekonstruáltam magam a sírba. Illetve a Duna hullámaiba.
Jenő jön ki. Megáll az asztal mellett. Előadást tart, közben a zene végig erősödik.
JENŐ: Hölgyeim és uraim, nem beszélek a Balaton tudományos tanulmányozásáról, kelet-ázsiai utazásom eredményeiről, néprajzi megfigyelésekről, természeti földrajzról, felszínalaktanról, vízföldrajzról, éghajlattanról… De maradt egy kérdés, amely megfontolásra érdemes: miért vándorolnak a népek? Naív, tudatlan állítás az, hogy az emberekben benne van a vándorló ösztön. Nem, senki nem hagyja el a hazáját, ha nem kénytelen. Elmehet utazni, világot látni, pihenni, de visszatér, amint visszatérhet. A túlnépesedés kivándorlást okozhat, de ez nem népvándorlás. Ha valamely nép a hazáját elhagyni kénytelen, annak csak igen súlyos oka lehet. Természeti tünemény, elemi csapás, történelmi esemény. esetleg mindez együtt.
A zene folyamatosan hangosodik, a továbbiakban nem halljuk, mit mond, csak azt, hogy mozog a szája. A beszéd közben először Trivulzio, majd Viktor, végül László is kimegy, Jenő egyedül marad a színpadon. Még másodpercekig a tátogását látjuk, majd sötét.
