Bajtai András
Egdar Allan Poe: A holló
Sok-sok évvel A cápa, a Madarak, Az aligátor, a Grizzly, az Arachnophobia – Pókiszony, az Anakonda vagy az Állattemető előtt ott volt A holló. Ha távolabbról nézem, akkor ez a vers minden idők egyik legjobb állatos horrorja, ha közelebbről, akkor egy megrendítő szerelmes gyászvers Lenóráért. Enigmatikus éjféli trip egy hátborzongató madárral megspékelve, ami kezdetben még nevetségesnek tűnik, ám átalakulása egyre rémisztőbb fordulatokat vesz a vers vége felé közeledve. Hallucinogén ornitológia, ódon, precíz és veretes remekmű, színtiszta melankólia, fülbemászó verszene és már-már zavaróan hibátlan kompozíció jellemzi ezt a 108 soros verset, amit Poe egy felejthetetlen refrénnel koronázott meg.
Szerb Antal nem annyira rajongott ezért az 1845-ben született „verselési akrobatamutatványért”, akinek szerzőjéről kijelenti: „magányos géniusz, csak utódai vannak, elődei nincsenek”, lelki kényszerei kapcsán pedig még az idegkórtant is felemlegeti. A részeges bostoni hobó szikrázó kreativitása, „elszabadult fantáziája” lenyűgöző: élete 40 éve során nemcsak a gótikus rémtörténet műfaját újította meg, hanem megteremtette a detektívtörténetet is. De ez még nem volt neki elég, az ars poeticájaként is olvasható A műalkotás filozófiája című költészetelméleti esszéjében bátran szembement a romantikus ihletkultusz spirituális mitologizálásával (gondoljunk csak például az ópiumtól betépett Coleridge és Kubla kán esetére), sőt mi több, könyörtelenül leleplezte saját művének tudatos mértani megkonstruáltságát is. Poe szemrebbenés nélkül bevezet bennünket a költészet kulisszái mögé, bepillantást nyújt az akkurátus lírikus boszorkánykonyhájába, kezdve azzal, hogy hogyan és miért választotta ki a halott kedves siratását, mint témát, a szobabelsőt, mint helyszínt és a könnyen variálható refrént. De elárulja még azt is, hogy miért esett éppen egy állatra a választása (a holló előtt először egy papagáj jutott eszébe), illetve hogy miként kezdte el a végéről megírni és visszafelé felépíteni bravúros, a halál utáni élet képzetével leszámoló túlvilági vízióját, amely egyúttal mazochista költeményként is értelmezhető.
He was a hipster, before it was cool, mondhatjuk Poe-ról joggal, akinek rejtélyes halála a világirodalom egyik örök X-aktája marad. Megmérgezték? Vagy beteg volt? De miért viselte valaki másnak a ruháját, és miért mondogatta a halála előtt elbutulva a Reynolds nevet? „Soha már” nem tudjuk meg a válaszokat. És még egy kis érdekesség: Sylvester Stallone már legalább egy évtizede dédelgeti mindeddig megvalósulatlan álmát, a Poe című életrajzi mozi filmtervét, amelynek forgatókönyvét a saját bevallása szerint már vagy hússzor átdolgozta az elmúlt évek során. Legnagyobb szerencsénkre mostanra belátta, hogy eredeti terve ellenére talán nem neki kéne eljátszania a kultikus költőt, akinek szerepét a pletykák szerint azóta Viggo Mortensennek és Robert Downey Jr.-nak is felajánlotta. Ha valaha elkészül ez a film, én nagyon kíváncsi leszek rá. Addig is hallgassuk A hollót.
