---

Kiss Ottó
Az elmerült kert (IV.)

Vályogország

B. István házát az utcában csak úgy emlegették: országház. De nem azért, mert B. István valami palotafélében lakott, hanem mert a közönséges épület utca felőli részén úgy hullott le valamikor a vakolat, hogy a burkolat nélkül maradt rész éppen Magyarország alakját formázta.
Aznap, amikor B. István útlevélkérelmére megkapta a hatóság válaszlevelét, egy ócska vödörben sarat és kevés szalmatörmeléket kevert össze, aztán kiballagott az utcára, hogy betapassza vele a lehullott részt.
– Megjött a válasz? – kérdezte a szomszéd, aki figyelte B. Istvánt, szakszerűen tapaszt-e. – Meg – mondta B. István.
– És mikor megy a lányához? – érdeklődött a szomszéd. Hangjában B. István szarkazmust vélt felfedezni.
– Nem megyek – mondta.
– Nem engedik? – kérdezte a szomszéd, aztán leült a fűre, és dúdolni kezdett.
– Nem hagyná abba? – mondta később B. István.
– Szabad országban élünk – felelte a szomszéd, és tovább dudorászott, egészen addig, míg B. István be nem fejezte a tapasztást.



Állatok

René bácsi, aki, ha szép idő van, kint ücsörög a park egyik padján, aznap is lement a harmadikról, hogy elfoglalja megszokott helyét.
Talán tizenöt perc telhetett el, amikor a park mellett megállt egy narancssárga autó. A kocsi elejét kékre festették, a szélén zöld felirat volt, ezt azonban René bácsi nem tudta elolvasni, pedig nagyon erőlködött, majdnem leesett a padról. 

– Egy óriás papagáj – mondta aztán, nyugtatva szemét a járművön, és érdeklődve figyelte, mit csinál az autóból kiszálló két ember.
Az autóból kiszálló két ember egy táblát vett ki a csomagtartóból, aztán egyikük elindult vele a park közepe felé, és René bácsitól mintegy tíz méterre beleszúrta a tábla aljához hegesztett fémrudat a földbe.
– FŰRE LÉPNI TILOS! – olvasta René bácsi a tábla szövegét, aztán hátradőlt, és odaszólt a férfinak:
– Ez mindenkire vonatkozik, jóember?
– Még magára is, papa – mondta a férfi.
– És magára is? – kérdezte René bácsi.
– Mindenkire, papa – felelte a férfi.
– Akkor most hogy megy vissza a kocsihoz? – kérdezte René bácsi.
– Majd repülök – mondta a férfi.
– Még egy papagáj – mondta René bácsi, de csak magának, mert a férfi már elindult az autó felé. Kevéssel később aztán felállt a padról, kiterjesztette szárnyait, és botját jó erősen megmarkolva elsuhant a pázsit felett.
– Nem látja a táblát? – förmedt rá egy járókelő, amikor már majdnem a park széléhez ért.
– Maga egy disznó – mondta René bácsi, de csak halkan, hogy az meg ne hallja.



Nehéz a búcsúzás

Özvegy Borekné korán érkezett a falu apró vasútállomására. A vonat, amely beviszi őt a városba, még nem jött meg, ezért leült az állomás egyetlen padjára, újságot vett elő, és olvasni kezdett. Közel félórát várt, mire megérkezett a szerelvény. Ő volt az egyetlen felszálló. Éppen csak behúzta maga mögött az ajtót, a vonat már indult is.
A kocsiban, ahová benyitott, egyetlen utas üldögélt, egy magakorabeli nő. Mellé lépett, és megkérdezte:
– Szabad ez a hely?
– Csak tessék – felelte a nő.
Özvegy Borekné letette a táskáját, de nem ült le, kihajolt a nyitott ablakon, a távolodó állomásépület felé nézett, és integetett. Aztán kissé feljebb húzta az ablakot, és leült útitársával szemben.
– Nehéz a búcsúzás – mondta a nő, és egy papír zsebkendőt nyújtott Özvegy Borekné felé, aki elvette a zsebkendőt és azt felelte:
– Nehéz.
Később megtörölte a szemét, aztán hozzátette:
– Tudja, a férjem.
A nő az előbb, amikor begördült a szerelvény a falusi vasútállomásra, jól látta, hogy Özvegy Borekné egyedül ül a padon, nincs kísérője, ezért azt mondta:
– Nekem a fiam. Már három éve.
Hallgattak, míg a vonat be nem ért a városba. Amikor leszálltak, Özvegy Borekné azt mondta:
– Köszönöm.