Ferdinandy György

A művészet a sérülteké

A művészet a sérülteké – állította mesterem, Füst Milán. Az én indulásomat is azokban az időkben kellene keresnem, amikor elszenvedtem az első, termékeny sérüléseket. A kezdeteket tehát valószínűleg a kisgyermekkor úgynevezett paradicsoma rejtegeti.

Az elhatározás, hogy írni fogok, mi több: hogy az írásra teszem fel az életemet, később született, és két, egymástól többé-kevésbé független indítéka van.

Az első praktikus: Galliába érve meg akartam magyarázni a franciáknak, hogy mi is történt 56 őszén Budapesten. Megírtam tehát, hogy miért tört ki, és mit akart a forradalom.

A második akkor lett, amikor a menekültekről kezdtem gyűjteni az adatokat. A száműzetésről, a hontalanság hétköznapjairól. Menet közben megtanultam, hogy a szép az igaznak az a formája, ami az igazságot keresők előtt többnyire rejtve marad. És hogy a magas erkölcsiségből legfeljebb próféciák születnek, nem szépirodalom. Más szóval, Füst Milánt követve a múlt hű ábrázolását egyre inkább az alkotómunka követelményeinek rendeltem alá.

Futószalagon című 1965-ös, első magyar kötetemben a Gyerek (majdnem) realista prózáját minden átmenet nélkül a Boldog Újévet! fantáziája követi.

Félévszázados emlékeket felidézni nehéz. Még az is megfordul a fejemben, hogy mindez talán csak belemagyarázás. És hogy első gáláns verseimmel, tízéves koromban kezdődött volna az én írói pályám.

„Kiss Irén!

Ki sir?

Én!”

A hálás utókor számára ideírom hát egyik legeslegelső szerelmes versemet.

Főoldal