Szakad veszettül. Le a betonra, fűre – megolvad, szétfolyik. Nincs elég hideg.      

        A színház előtt toporognak este fél tíz után, a távolban minden vaksötét, a kisvárosi főtér viszont nagyon sárga, világít, a higanygőz-izzók metsző fénye áttöri a szél kavarta sűrű hóesést. Az autók tetején megmarad, fehér paplan, a járdán piszkosszürke kásában tunkolnak bőrcipők. Jól nevelt középkorúak társalognak köröttük öltönyben, sálban, erős sminkek a nőkön, rövid ruhák a tarka szőrmék alatt. Egy szakállas úr az esztétikát magyarázza, tudálékos, a rendezést dicséri, az elbeszélő pedig megöleli azt, aki mellette. Összenéznek, összecsókolóznak, kinevetik a szakállas sznobot, és füstös a szája a másiknak, a szeme csillog, Én csak egy göbe vagyok, mondja. A darabból idéz, amit ma láttak, mosolyog, a hasát simítja közben, hogy ott lehetne már a kilenc kismalac. Hogy jöhet, aminek jönni kell. Hogy nyitva áll az aranykapu – elfogadja a programot. Az elbeszélő nézi a gömbölyödni vágyó hasat, nem szól semmit. Ebből hogy lesz munka?, gondolja. Ha minden a helyén, ha nem változik, nem ráz az élet, abból hogyan lesz kalória, ideg? Mitől feszül? De szétpárolognak a kérdések is, fordul a világ, körülöttük, bennük, nem szédülősen, ringatva inkább, újabb ölelések vannak, olvadó kristályok a bőrön. Várakoznak a decemberi estében.
 
       A pite receptjére kell gondolni, részletekre, hány deka liszt, mennyi élesztő, vagy a készülő recenzió végére, a szórendek hogyan, a hangsúlyok problémája segít megmaradni. Ne vigyen át a túlsó partra a végső megoldás halál,  csak később kell a földet földdel, igazat igazzal, egy karácsonyi izzósor hunyorog a másik sarokban, a fénye alig bír a vágható füsttel. Itt nem havazik, meleg van, szeretet, a zene hangos a szobában, 158. dicséret vagy Billy Idol, valami szól, a lágy kelttészta-halmok ütemre a táncot, mindig vadabbul, aztán már nem segít semmi, egy mennybéli kapcsoló állítja a mutatót a halálra, és a világot elsodorja a pelyhek nélküli belső hóesés. Fekszenek, várakoznak, Billy Idol levegőt vesz. Minden csak most kezdődik el.
 
        Még két nap az ünnepig, a elmén tejfehér köd, pantha rhei, a szövegszerkesztő világít bele a hajnalba, fehére bántó éles, a számlálatlan olasz kávék észvesztő csörömpölést csinálnak a mellkasban. A nyomdagépek már forognak valahol a távolban, de a képernyőn a reggelijük szétesve, darabokban, karakterszámokat ellenőriz az elbeszélő húsz percenként, az órát bámulja folyton, fél négy elmúlt, nyolcra meg kell lennie a szövegnek, ha törik, ha szakad, ítélet készül, argumentáció a más rakta esztétikumról, és okosan, ügyesen kibontva, kritikának hívják, de most valahogy nem megy. A másik épp fordul az ágyon, az igazak álma a száján kicsorog, sajátos nyelvi leleménnyel épített versbeszéd, üti a gépbe a sehová sem mutató panelt, a forma határozza meg a tartalmat, mint lét a tudatot, ha lenne utóbbi, de nincs, alig, megolvad, szétfolyik. A kezébe veszi a könyvet, üres lapok, hófehér minden -talan/-telen, a fosztás maga, de egyszerre két sort mégis meglát a könyvben, előlép, kiugrik a semmiből a kis szöveg, és az a két sor nagyon jó, az ujjak járni kezdenek, medret talál a szétfolyó, lépni bele ugyanabba, ugyanúgy, mint minden fájront előtti éjszakán, a határozott mondatok fonalasan az el nem kerülhető végső verdikt felé. Hétre kész a leltár, a send parancsra csíkok futnak, töltődik bele a véres szöveg az ablak előtt lengedező, zúzmarás vezetékbe. Várakozik. Felköltse a másikat? Hagyja még? Felkölti.      

       Csendes éj a magnóból, a jászolban nem kismalacok, de a szemben benne a gyermeki öröm, sugárzó, éhes.  Fenyő szaga levegőben, csomagolások szakadnak, lelkes húgatások fel gyomorból, őszintén,  a tökéletesség körberakva mézeskaláccsal és fűszeres teával, vakuk villannak néha, és a lépéseknél könnyű gyanú, furcsa kellemetlenség, előbb csak halványan, de éjszakára feltartóztathatatlanul, tűrhetetlenül a kegyetlen, ordenáré viszketés, az elbeszélő szentségel, a másikat sajnálja közben, hogy vele is ez lesz. A fürdőszobára gondol, az elmaradt, kispórolt, szerelembe forgatott időre, hogy rogyassza rá Isten az eget a tükörből visszanéző hülyére, nem használja az eszét, amikor kéne. Körmök sercegnek szőrtüszőkön, és mennyből a Canesten a megváltás a szent sötétben. A kedves göbe malackákkal álmodik biztos. Nem érzi még, jó neki. A vakarózóban pedig elhallgat a munka miatti félsz, mert íme, lesz, mert mindig akad változás a rendszerben, ami nem mozog. Tünetei vannak az életnek.

       Miközben a szétfolyt kása megfagy reggelre, és több is adódik, széles, gyönyörű: az alföldi tájra szikrázó fehér lisztet szitál a karácsony.