A hetedik napon (úri gesztus!) fölemelt fejjel hagyni el a szállást: a jól sikerült sítábor biztos jele. Kéz, láb egyben; 2 in 1.
Nem árt ugyanakkor leszögezni: noha gyakorlott csokiharcosok vagyunk, ettől még továbbra sem fokozzuk az itthoni Milka-fogyasztást – érzékeny lelkünket változatlanul a mit nekünk te zordon tanyavágyó ösztöne hevíti, ha hegyet látunk. Tanya kutyával, nagy rét, piócák.
Indulás előtt próbáltunk körültekintően fogalmazni, ha kérdeztek. Hogyan síeltünk először. Ami az esztétikumot illeti: derékszögtartás, túlélő és egyéb mechanizmusok. Ekéztünk, ahogy belefért – az ember egy bizonyos életkor fölött nehezen tagadja meg önmagát. (Kiterítenek úgyis.) A léc a lábon, mintha kócsagba taposott volna az ember. Másképp mondva: a pszichopatológián túl, a rokkantságon innen; 2 in 1.
Ehhez képest idén úgy lejönni a piros pályán – jóllehet nem a fenyőkön szaladgáló mókusokban gyönyörködve, de említésre méltó hanyatt esés nélkül –, hogy közben nem az életünkért küzdünk: eredmény. Úgy kimondani, carving, hogy meghívjanak egy sörre: valami. A kócsag-effektus ezúttal is megvan, viszont élvezzük.
Szép vagy, Olaszhon, legalább nekem szép. A négyüléses felvonó valóságos szálloda, tényleg csak a szobainas hiányzik, meg a takarítószemélyzet. Ami ez utóbbit illeti, gyanú van. Reggelre a pályák tükörsimára csiszoltak, mintha az éj leple alatt erőt nyerítettek és dologhoz láttak volna a napközben az összehavazott fenyves aljában lapuló hegyi kecskék – porszívó, felmosórongy, Domestos.
A paganellai pálya: ezüstös suhanás.
Emlékezhetünk, Ausztriában tavaly, már amikor beakasztottuk a tökös felvonó korongját, akcióba lépett a síhatóság. Jobb megijedni, mint félni. Olaszország ennél látszólag lazább hely, itt szimpatikus arcú kopasz urak üldögélnek a meccsek alatt a VIP-páholyban: apák, nagyapák, keresztapák – nyomul az egész família. Különös dolog az olasz foci. Nagy dobra vert rangadók előtt erotikus filmekbe illően ölelgetik-csókolgatják, hogy aztán a kétszer negyvenöt perc alatt felvágottá passzírozzák egymást a spílerek. Odi et amo.
A fentinek ellentmondó itáliai szigorúságra Attila barátunk hoz példát. Évekkel ezelőtt tíz euróra büntették az olasz zsernyákok, mert egy síszáguldás nem csupán átvitt értelemben vett csattanójaként hugyozni mert a fekete pálya szélén. Pedig addigra túlvolt már mindenen – peregtek előtte élete kockái, mint viharban a tetőcserépszilánkok. A könnyítéssel fölszálló pára az Ezeregyéjszaka hangulatát idézte: mögüle dzsinnként rajzolódott ki a Carabinieri. Jönnének Magyarországra, ott mi van, mindenfelé hugyozunk, magyarázta Attila kézzel-lábbal, amit hatóság elleni erőszakként értelmeztek a talján rend marcona őrei.
Ilyenféleképp rázós az idei kezdet: az első két napon köd, szélkarc, hósivatag. (Jó ég, hogyan lesz ebből síelés.) Harmadnap azonban feltámad, aminek fel kell: a Dolomitok bóbitája ragyog és pompáz, akár a Montblanc napsütötte csúcsán a hasonlat. Fénybe mártjuk az arcunk, minek nyomán homlokunk redőinek radiátora vörös és fehér csíkozást kap, Árpád-sávos Arsenal-szurkolóként csusszanunk a tanításban gazdag hétköznapok felé.
Nem volna tisztességes eljárás a részünkről, ha elhallgatnánk, hogy a sítábor győztese minden siklás dacára a buszba épített DVD-lejátszó volt. Különösen az a műalkotás, melynek címe mellbevágó purizmussal tudósított arról, hogy a világ, amelyben élnünk adatott, kegyetlen: Vas. Benne pitbull arcú gettóbunkók csúnyán tesznek, amellett jelentősen átlépik a törvényben előírt sebességkorlátozási határokat. Motorukat, melyet távolról bölénynek gondolhat a gyanútlan szemlélő, mocinak becézik, s alkalomadtán belenyúlnak a tetovált csaj seggébe. De a végén mégiscsak győz a jó!
És ez, ott, a szelíden lankátlan hegyek közt kanyargó buszon görcsölve, mindenképp megnyugtató.