Kiss László
Első síelés
– tragikus úti élmény –
A határhoz érve emlékezni kezdenek a sejtek. Zavartan igazgatom a csomagokat, várom a rám törő vámost, géppisztolyos határőrt, de gond nélkül csusszanunk át. Ausztria, te csodás. Harminc fok, jó ég, hogy lesz ebből síelés. Folyamatosan sötétben siklik a busz, alagút alagút hátán. Ölembe ejtem a könyvem: Ausztria olvasás-ellenes ország.
A szállás osztrák államszerződés előtti, három néni hangtalanul sertepertél a konyhában, a gondnok csontos úriember, keveset beszél, akkor se érteni, mit mond, de legalább magyarul teszi. Kedvenc zenekarom a közelben koncertezik, próbálkozom a gondnoknál: messze van-e Graz. A fejét rázza, mit tudja ő, és a nénikhez igazít. Messze van-e Graz. Nem tudják, a másik irányba kell menni. Van-e legalább tiszta pohár. Azt tudják: nincs, bár azt mondják: van. Nem veszünk össze. Az ízlésesen berendezett szobák kárpótolnak: a zuhanyzóban papírjától megfosztott guriga, a falakon pókháló a dísz. Lábunk alatt recseg a szőnyeg, valahol poloskák rohangálnak. Jó ég, hogy lesz ebből síelés.
Fölfelé a felvonókapszulák úgy himbálóznak, akár gyermekkori lengőtekében a golyóbis. Túl a nosztalgián embereket vizionálok, agyukból síléc csonkja meredez, tántorgásuk nyomán haragosan ropog az összevérezett hó, másokat hegyi mentők csúsztatnak le, fölöttünk kék helikopter kelepel. Gyomromban idegesség szaladgál, fülem az egészségesnek becézett hegyi levegő feszíti széjjel; Vazulként tapadok az áthűlt padkára. Hol van ilyenkor Brinkmann doktor.
Odafönn minden a legnagyobb rendben: az über-csúcsra vezető felvonó alagútjában úgy tűnnek el a társak, mint vágóhídon a sertés, a gyerekeknek jégmaci integet. Nekem tetszenek az Alpok, visít egy süldőlány.
Hamar beilleszkedem, tisztességes pária. Oktatónk, magas, síelni tudó ember, viszonylagos türelemmel nézi, amint háttal megindulok, de akkor sem tűnik bosszúsnak, amikor söröző germánok között landolok. Ők is elnézőek, letörlik bajszukról a sörhabot, és szőkén vigyorognak. Alacsony vagyok, kicsi, a léc a talpamhoz erősítve elkényeztetett eb: lapít, sunnyog, ha ráparancsolok, röhögve odébbáll, aminek kénytelen vagyok engedelmeskedni. Az ember a léc legjobb barátja. Miközben fölfelé csákányozom magam a szolidárisan enyhe gerincen, filozófia van. Nem én írom a sílécet, ő ír engem. Álarcos síelők suhannak el mellettem, egy snowboardos osztag hullámot ver az aurámba.
A kezdőknek kialakított lankán idilli kép: mankóra támaszkodva csúszkálok fel-alá. A tudat, hogy nagyjából ezen a szinten maradok a hátralévő napokban, nem különösebben borzasztó. Közel a vendéglő, a völgy felől burek illata érződik, messze lent az Ossiacher See csúnya olajfolt, hegyekkel itatja föl az osztrák figyelmesség. Szerdára a tanulópálya sine qua non-jaként siklok. Német lánykák néznek fel rám, elővigyázatos anyukák szorítják magukhoz kölkeiket, ahogy a tökös felvonót beakasztom, ahová kell.
Az utolsó nap a pihenésé, írógörcsöt kapok. Az imbisz bár oltalmából figyelem az odakinn szlalomozókat. A kezdők csetlenek-botlanak, akár a Monty Python-szkeccsben a tetőtől talpig begipszelt páciensek, akiket őrmesternek öltözött doki szoktat a rendhez: „ismerek olyan kórházakat, ahol a betegek ágyban fekszenek”. A felvonók, mintha gyárban volnánk, szüntelen zakatolnak. Kedvet kapok, először és utoljára, az über-csúcshoz. Szemközt a bérci tető, a fűrészfogazott Dél-Alpok, valahol mögötte az olasz bajnokság. De ekkor már biztos, hogy itt nem rúgok labdába. Tavasz van, és csend és hó. Mintha dunsztosüveg volna a fejemre húzva, úgy hallom a síelők zaját. Irány vissza.
Hazafelé túlélőtúra: egyvégtében tizenhárom óra út, amit hatvanpercnyi alvás, végül, de nem utolsósorban a rendkívülinek is mondható szombati munkanap követ. Ó, iskolám, verjen sors keze. Hét tanóra mártíromság – megcsúszik a terem vége, madarak csapódnak a táblához, szőlőcukor helyett krétát veszek a számba. Vonszolom magam a folyosón, jobbomon bal lator.
Az utolsó sor joga a Gyula-meccsé. A tűzoltósághoz érve nyakon zúdít egy hirtelen jött zápor. Éles cseppekben viharzik át a belvároson, de – ahogy az állomásépület eresze alá húzódva látom – a pálya fölött már tisztul az ég. A hetedik nap következik.
Kapcsolódó:
Kiss László honlapja a Bárkaonline-on
A Munka-társ rovat írásai:
Grecsó Krisztián: Kerthelyiségre fel!
Elek Tibor: Primum vivere
Gyarmati Gabriella: Munkácsy Csabán és Colpachon
Erdész Ádám: Az ünnep színeváltozásai
Szabó Tibor: Lőni a gépen a kékeket
Kiss László: Haza
Grecsó Krisztián: Farsangi kiskáté
Elek Tibor: Konkrét halál
Erdész Ádám: Derelye és suvikszos csizma
Kiss Ottó: Az elviselhetetlen könnyűségről
Szabó Tibor: Miért kell egyáltalán verset írni?
Kiss László - Trip
Grecsó Krisztián - Hazai ízek
Elek Tibor- Ablak a kortárs magyar irodalomra
