Prózák

 

Csabai_L__szl__.JPG 

 

Csabai László

 

Ráadás

 

Porkoláb Jenő óvatosan kopog a Nyárligeti Szemle szerkesztőségének ajtaján. Storch Ödön elbődül: „Szabaaad!” Ez az ajtón túlra halványan érkezik el, mégis érezni benne a kelletlenséget. Porkoláb gyomra megremeg. Azért benyit.

– Miben lehetek a… – kérdi Storch, és felnéz a könyvhalomból. A legjobb kiadóktól mutatványpéldányt kap a Szemle. Vagyis Storch. Ez a legjobb a munkájában, bár, ha akarná sem tudná mindet elolvasni. Ötven oldalt ad egy könyvnek, ha addig nem bűvöli el, félbehagyja. A beküldött kéziratos novelláknak öt mondatot előlegez. A verseknek egy versszakot. Csak így tudja Storch főszerkesztő tartani a tempót.

 

– Bár nem most van a fogadóóránk, azért foglaljon helyet, kedves…

– Porkoláb, Porkoláb Jenő.

– …kedves Jenő. Az írása felől jött érdeklődni?

– Négy. Négy verset küldtem a Szemlének.

– Egyszerre?

– Nem. Az elsőt még 1998 nyarán, a másodikat 2004-ben…

– Tehát papíron küldi nekünk a költeményeit… – és Storch beletúr egy kézirathalomba.

– A tavalyit levélben és e-mailben is elküldtem.

Storch rákeres vendége nevére a postafiókjában, és van egy találat. Kibontja az állományt.

 

Vastag hó alatt már a város
Aki megpillantja bánatos
Szemmel fordul be a konyhába
Hogy első kávéjához lásson…

 

– Hm… nem is rossz – mondja Storch, elolvasva a hat strófát.

– Akkor miért nem közölte le?

– Mert… jónak jó, de nem elég jó.

– Önnek is csak a rím és ritmus nélküli zagyvaságok kellenek?

– A szabadversek között van jó és rossz. A kötött versek között is van jó és rossz. A Szemlében megjelent versek az én ízlésemet tükrözik, ha az öné másmilyen, küldje máshová a költeményeit – mondja dacosan Storch, de a végén megenyhül, mert sejti, hogy a férfi az ország összes irodalmi fórumánál jelentkezett már, sikertelenül, azért ilyen dühös.

– Ne keseredjen el! Kezdőhöz mérten jó kis vers ez.

– Nem vagyok kezdő. Elmúltam hatvan. És elemista korom óta írok.

– Az számít kezdő írónak, aki elérkezett a publikáláshoz. 

– De hát éppen ön akadályoz ebben!

– Járjon máshol szerencsével!

– Nincs időm. Maholnap hetven, nyolcvan leszek. Egy kilencvenéves elsőkönyves költőt mindenki kinevetne.

– Nem feltétlenül. A verseitől függ.

– Én már ettől jobb verset nem tudok írni.

A kőszív egy irodalmi szerkesztő legfőbb jellemzője, Storchnak most mégis kedve lenne megsimogatni ezt a könyörgő embert.

– Annyira vágyik a hírnévre? A mi folyóiratunkat pár százan olvassák, ha elmegy egy tévés valóságshowba, vagy ha csak letolja a gatyáját a Pázmány téren, ismertebb, sőt elismertebb lesz.

– Persze… ismertségre is vágyon, de nem csak az… A pénz is jól jönne. Koplaltam eleget.

– Sajnálom, ha ki kell ábrándítanom, de versírásból megélni, meggazdagodni nem lehet.

– Elég lenne, ha a rokkantnyugdíjamhoz jönne egy kis pótlás. Nem igazság, hogy annyit güriztem az írógép fölött és még… még Egyiptomba sem jutottam el. Maga nem kíváncsi a piramisokra? 

Storch mindhárom feleségét a piramisokhoz vitte nászútra. Mert Storch is a piramisok szerelmese. S ez olyan kapocs közte meg Porkoláb között, mint a vér. A vér.

– Kedves Porkoláb, tudnék segíteni magán. Ötmilliót kap, ha elintéz nekem egy szívességet.

– Milyen szívességet?

– Ölje meg a feleségemet! – mondja a szerkesztő, és elővesz egy üveg pálinkát a fiókból.

 

– Nem bírom tovább – fakad ki Storch a harmadik pohár után.– Még mindig szeretem!

– Azért kell megölnöm a feleségét, mert szereti?

– Folyton csal. Ha nem szeretném, megrántanám a vállam, vagy beadnám a válópert, de így…

– Minden világos.

 

– Te vagy az, Sanyi? – jön bentről a kérdés. Porkoláb nem válaszol, a nő mégis kinyitja a bejárati ajtót. – Te nem… maga nem Sanyi – mondja csalódottan az asszony.

Porkoláb belép, kiveszi Storchné kezéből a kulcsot, bezárja vele az ajtót, majd zsebre teszi.

– Porkoláb Jenő vagyok, tisztelettel.

– És mit akar tőlem? – kérdi a kis kerek nő, és hátrébb lépne, ha nem ütközne a kabáttartóba.

– Meg fogom ölni.

A nő szeme elkerekedik, de tekintetében nem az elképzelhetetlen, hanem a régóta várt bekövezte fölötti csodálkozás tükröződik.

– Ödön küldte, a férjem?

– Igen.

– És… mikor fog…?

– Most.

– Feltettem egy kávét.

– Azt még megihatja.

– Kér maga is egyet?

– Köszönöm, elfogadom.

 

– Kíváncsi rá, miért lettem ribanc? – kérdi az első korty után az asszony.

– Ez a fekete príma. Hogy? Hogy miért lett? Meghallgatom, ha el akarja mondani.

– Sosem szerettem az uramat.

– Akkor miért ment hozzá?  

– Randizgattunk. Elmentem vele moziba, kávézóba. Csak hogy ne legyek egyedül. Erre szervezett nekem egy nagy születésnapi bulit. Kibérelt egy éttermet. Svédasztal, zenekar… Csak álltam ott döbbenten.

– Tényleg kellemetlen lehetett.

– Ödön az összes barátom meg rokonom előtt letérdepelt, és megkérte a kezem. Hogy mondhattam volna nemet?

– Hm. Miért nem mondott nemet később, de még az esküvő előtt?

– Elszédített, hogy kiváló novellista vagyok. Elkezdte közölni az írásaimat. Nem tudtam erről az örömről lemondani. Magának van felesége?

– Sajnálom, de nem társaloghatunk többet. Mindjárt itt a szeretője. Ha gyilkolás közben érkezik, őt is meg kell ölnöm.

– És mivel… gondolja?

– Tessék?

– Hogy fog végezni velem?

– Van nálam pisztoly, de…

– Jaj, csurom vér lesz itt minden, most takarítottam!

– … egyszerűbb lenne a fojtás. Ezzel a kézreálló kábellel. Forduljon meg, kérem. Így, köszönöm.

 

– Megölte, tényleg megölte! – hadarja Torch, mikor leül Porkoláb elé a kocsmában.

– Megöltem, maga bízott meg vele.

– És megtette! Ki gondolta volna?

– Pisztolyt is adott. De azt nem kellett használnom.

– Eldobta?

– Igen.

– Hova?

– Jobb, ha maga nem tudja

– Megölte szegényt!

– Nem kellett volna?

– Nem tudom.

– Már nem lehet visszacsinálni, nyugodjon bele.

– Igyekszem. Csak nehogy eljárjon a szám!

– Az rossz lenne.

– Éjjel, álmomban szoktam beszélni.

– Nem egyedül alszik?

– Már egy hónapja elköltöztem egy… írónőhöz. Nála voltam, amikor maga….

– Ja, értem, tehát az alibiről beszél. Költözzön vissza egy időre az otthonába.

– Hogy élhetnék ott, ahol maga megölte szegény feleségemet?

– Talán fél a szellemektől?

– Mi? Dehogy!

– Hát akkor meg?

– Elhozta a százezret a fényképes dobozból?

– Igen. És kiborítottam még két dobozt, mintha keresgéltem volna. Rablásra fog gyanakodni a rendőrség.

– És most kéri a többi pénzt.

– Nincs meg?

– Nem tudok ötmilliót adni.

– Mennyi tud?

– Egylőre csak kettőt. Újra kell kezdenem az életemet Verocskával. Elutazunk.

– Verocska? Ja, az alibi. Rendben van, elég a kettő.

– A többit mikor?

– Nem kell több. Elég a kétmillió. A kétmillió százezer.

– Elengedi a többit?

– El.

– Furcsa ember maga. Tessék itt a kétmillió. Az asztal alatt tartom a borítékot a kezemben.

– Köszönöm. Ez nekem elég, hogy elmenjek Egyiptomba. És hogy vegyek egy légkondicionálót. Nyáron kibírhatatlan a panel.

– Igen, egyre forróbbak a nyarak. Hát… végeztünk?

– Igen… Vagyis, lenne még valami…

– Mondja nyugodtan!

– Nem tudná mégis leközölni azt a versem?

– Melyiket is?

– „Vastag hó alatt már a város / aki megpillantja bánatos…”

– A következő szám már tele van, de a szeptemberiben szorítok neki helyet.

 

Megjelent a Bárka 2026/2-es számában. 


Főoldal

2026. április 22.
Szakács István Péter tárcáiKollár Árpád tárcáiMagyary Ágnes tárcáiZsille Gábor tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Kupovits Annamária: VágányzárAcsai Roland: Az éjszaka sötétje
Dávid Péter: MegérkezésStankovics Marianna: Ima, Vázlat, NagypéntekVányai Fehér József: Rókalelkű ismeretlen követHalmai Tamás: Jeremiás húga – szonettkoszorú
Csabai László: RáadásOberczián Géza: IzlandLackfi János: Esteli vérbeborulásCsak a tűzzel vigyázzon, Drágám!
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Bekescsaba.jpgnka-logo_v4.pngmka_logo_mk_logo.pngpk__-logo_hun-01.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg