Csabai László
Ráadás
Porkoláb Jenő óvatosan kopog a Nyárligeti Szemle szerkesztőségének ajtaján. Storch Ödön elbődül: „Szabaaad!” Ez az ajtón túlra halványan érkezik el, mégis érezni benne a kelletlenséget. Porkoláb gyomra megremeg. Azért benyit.
– Miben lehetek a… – kérdi Storch, és felnéz a könyvhalomból. A legjobb kiadóktól mutatványpéldányt kap a Szemle. Vagyis Storch. Ez a legjobb a munkájában, bár, ha akarná sem tudná mindet elolvasni. Ötven oldalt ad egy könyvnek, ha addig nem bűvöli el, félbehagyja. A beküldött kéziratos novelláknak öt mondatot előlegez. A verseknek egy versszakot. Csak így tudja Storch főszerkesztő tartani a tempót.
– Bár nem most van a fogadóóránk, azért foglaljon helyet, kedves…
– Porkoláb, Porkoláb Jenő.
– …kedves Jenő. Az írása felől jött érdeklődni?
– Négy. Négy verset küldtem a Szemlének.
– Egyszerre?
– Nem. Az elsőt még 1998 nyarán, a másodikat 2004-ben…
– Tehát papíron küldi nekünk a költeményeit… – és Storch beletúr egy kézirathalomba.
– A tavalyit levélben és e-mailben is elküldtem.
Storch rákeres vendége nevére a postafiókjában, és van egy találat. Kibontja az állományt.
Vastag hó alatt már a város
Aki megpillantja bánatos
Szemmel fordul be a konyhába
Hogy első kávéjához lásson…
– Hm… nem is rossz – mondja Storch, elolvasva a hat strófát.
– Akkor miért nem közölte le?
– Mert… jónak jó, de nem elég jó.
– Önnek is csak a rím és ritmus nélküli zagyvaságok kellenek?
– A szabadversek között van jó és rossz. A kötött versek között is van jó és rossz. A Szemlében megjelent versek az én ízlésemet tükrözik, ha az öné másmilyen, küldje máshová a költeményeit – mondja dacosan Storch, de a végén megenyhül, mert sejti, hogy a férfi az ország összes irodalmi fórumánál jelentkezett már, sikertelenül, azért ilyen dühös.
– Ne keseredjen el! Kezdőhöz mérten jó kis vers ez.
– Nem vagyok kezdő. Elmúltam hatvan. És elemista korom óta írok.
– Az számít kezdő írónak, aki elérkezett a publikáláshoz.
– De hát éppen ön akadályoz ebben!
– Járjon máshol szerencsével!
– Nincs időm. Maholnap hetven, nyolcvan leszek. Egy kilencvenéves elsőkönyves költőt mindenki kinevetne.
– Nem feltétlenül. A verseitől függ.
– Én már ettől jobb verset nem tudok írni.
A kőszív egy irodalmi szerkesztő legfőbb jellemzője, Storchnak most mégis kedve lenne megsimogatni ezt a könyörgő embert.
– Annyira vágyik a hírnévre? A mi folyóiratunkat pár százan olvassák, ha elmegy egy tévés valóságshowba, vagy ha csak letolja a gatyáját a Pázmány téren, ismertebb, sőt elismertebb lesz.
– Persze… ismertségre is vágyon, de nem csak az… A pénz is jól jönne. Koplaltam eleget.
– Sajnálom, ha ki kell ábrándítanom, de versírásból megélni, meggazdagodni nem lehet.
– Elég lenne, ha a rokkantnyugdíjamhoz jönne egy kis pótlás. Nem igazság, hogy annyit güriztem az írógép fölött és még… még Egyiptomba sem jutottam el. Maga nem kíváncsi a piramisokra?
Storch mindhárom feleségét a piramisokhoz vitte nászútra. Mert Storch is a piramisok szerelmese. S ez olyan kapocs közte meg Porkoláb között, mint a vér. A vér.
– Kedves Porkoláb, tudnék segíteni magán. Ötmilliót kap, ha elintéz nekem egy szívességet.
– Milyen szívességet?
– Ölje meg a feleségemet! – mondja a szerkesztő, és elővesz egy üveg pálinkát a fiókból.
– Nem bírom tovább – fakad ki Storch a harmadik pohár után.– Még mindig szeretem!
– Azért kell megölnöm a feleségét, mert szereti?
– Folyton csal. Ha nem szeretném, megrántanám a vállam, vagy beadnám a válópert, de így…
– Minden világos.
– Te vagy az, Sanyi? – jön bentről a kérdés. Porkoláb nem válaszol, a nő mégis kinyitja a bejárati ajtót. – Te nem… maga nem Sanyi – mondja csalódottan az asszony.
Porkoláb belép, kiveszi Storchné kezéből a kulcsot, bezárja vele az ajtót, majd zsebre teszi.
– Porkoláb Jenő vagyok, tisztelettel.
– És mit akar tőlem? – kérdi a kis kerek nő, és hátrébb lépne, ha nem ütközne a kabáttartóba.
– Meg fogom ölni.
A nő szeme elkerekedik, de tekintetében nem az elképzelhetetlen, hanem a régóta várt bekövezte fölötti csodálkozás tükröződik.
– Ödön küldte, a férjem?
– Igen.
– És… mikor fog…?
– Most.
– Feltettem egy kávét.
– Azt még megihatja.
– Kér maga is egyet?
– Köszönöm, elfogadom.
– Kíváncsi rá, miért lettem ribanc? – kérdi az első korty után az asszony.
– Ez a fekete príma. Hogy? Hogy miért lett? Meghallgatom, ha el akarja mondani.
– Sosem szerettem az uramat.
– Akkor miért ment hozzá?
– Randizgattunk. Elmentem vele moziba, kávézóba. Csak hogy ne legyek egyedül. Erre szervezett nekem egy nagy születésnapi bulit. Kibérelt egy éttermet. Svédasztal, zenekar… Csak álltam ott döbbenten.
– Tényleg kellemetlen lehetett.
– Ödön az összes barátom meg rokonom előtt letérdepelt, és megkérte a kezem. Hogy mondhattam volna nemet?
– Hm. Miért nem mondott nemet később, de még az esküvő előtt?
– Elszédített, hogy kiváló novellista vagyok. Elkezdte közölni az írásaimat. Nem tudtam erről az örömről lemondani. Magának van felesége?
– Sajnálom, de nem társaloghatunk többet. Mindjárt itt a szeretője. Ha gyilkolás közben érkezik, őt is meg kell ölnöm.
– És mivel… gondolja?
– Tessék?
– Hogy fog végezni velem?
– Van nálam pisztoly, de…
– Jaj, csurom vér lesz itt minden, most takarítottam!
– … egyszerűbb lenne a fojtás. Ezzel a kézreálló kábellel. Forduljon meg, kérem. Így, köszönöm.
– Megölte, tényleg megölte! – hadarja Torch, mikor leül Porkoláb elé a kocsmában.
– Megöltem, maga bízott meg vele.
– És megtette! Ki gondolta volna?
– Pisztolyt is adott. De azt nem kellett használnom.
– Eldobta?
– Igen.
– Hova?
– Jobb, ha maga nem tudja
– Megölte szegényt!
– Nem kellett volna?
– Nem tudom.
– Már nem lehet visszacsinálni, nyugodjon bele.
– Igyekszem. Csak nehogy eljárjon a szám!
– Az rossz lenne.
– Éjjel, álmomban szoktam beszélni.
– Nem egyedül alszik?
– Már egy hónapja elköltöztem egy… írónőhöz. Nála voltam, amikor maga….
– Ja, értem, tehát az alibiről beszél. Költözzön vissza egy időre az otthonába.
– Hogy élhetnék ott, ahol maga megölte szegény feleségemet?
– Talán fél a szellemektől?
– Mi? Dehogy!
– Hát akkor meg?
– Elhozta a százezret a fényképes dobozból?
– Igen. És kiborítottam még két dobozt, mintha keresgéltem volna. Rablásra fog gyanakodni a rendőrség.
– És most kéri a többi pénzt.
– Nincs meg?
– Nem tudok ötmilliót adni.
– Mennyi tud?
– Egylőre csak kettőt. Újra kell kezdenem az életemet Verocskával. Elutazunk.
– Verocska? Ja, az alibi. Rendben van, elég a kettő.
– A többit mikor?
– Nem kell több. Elég a kétmillió. A kétmillió százezer.
– Elengedi a többit?
– El.
– Furcsa ember maga. Tessék itt a kétmillió. Az asztal alatt tartom a borítékot a kezemben.
– Köszönöm. Ez nekem elég, hogy elmenjek Egyiptomba. És hogy vegyek egy légkondicionálót. Nyáron kibírhatatlan a panel.
– Igen, egyre forróbbak a nyarak. Hát… végeztünk?
– Igen… Vagyis, lenne még valami…
– Mondja nyugodtan!
– Nem tudná mégis leközölni azt a versem?
– Melyiket is?
– „Vastag hó alatt már a város / aki megpillantja bánatos…”
– A következő szám már tele van, de a szeptemberiben szorítok neki helyet.
Megjelent a Bárka 2026/2-es számában.
