Kiss László
A térképnek háttal
– jövendölés az első oskoláról –
Van egy álmom. Az utolsó csíkokat törli a karcos lábas alján, kisfiú, a haja hullámos, a tegnap délutáni edzés elhúzódott, ezért késő estéig görnyedt a számtanfüzet fölött, az utolsó csíkokat törli, álmosan, a sparhert fölötti polcon recseg a hírek, dédmama ráérősen mosogat, az asztal végén dédnagyapa ül, fokhagymát vág karikára, erős kolbászt szel mellé, üveges tekintete a múlt évi disznótorra szegeződik, az utolsó csíkokat törli, a ragadós puha kenyér felissza a rántotta sárga zsírját, utolsót hörpint a teából, a könyvek bepakolva, és a zöld kabát is lekerült már a fogasról.
Van egy álmom. Egy utca, nem túl hosszú, félúton forgalmas főút keresztezi, ám túljutva rajta, már egyenes a járás. A járdát szilvafák és lapulevelek szegélyezik, az egyik ház ablakában macska hunyorít, a másik szinte nyelvet ölt, ahogy levegőzik benne a dunna, a kövezet töredezett, darabos és ingatag, de az iskoláig visz. A következő ház az osztálytársé. Rendes fiú, magához fogadta a nagyszüleit, és most velük él. Az apja éjszakánként háborúba jár, néha ő is vele tart. Ma éjjel is ott volt: résnyire szűkült szemmel lép ki a kapun, kezében lekváros táska. Szomszédjukban tántorog az utcára néző fal, a tövében el lehet bújni, és meg lehet lesni az embert, aki svájcisapkájával a fején fütyörészve teker, a nyugdíjas tanárnőt, aki unokáit vezeti kézen fogva, a lányt, akinek hosszú haja vörösre van festve, és minden reggel kisírt szemmel ül a volán mögé. Innen lejtő következik, és amikor a lakótelepi házak ablakain megcsillan a napfény, akkor, ott, a füstölőnél fordulj balra.
Van egy álmom. Tíz hónapos osztálykirándulásra érkeznek. A csengő a kezdetet jelzi, és hogy vége van.
Van egy álmom. Egy harapós osztályfőnök, aki furcsán értelmezte, vagy csak nem könyvből tanulta a pedagógiát, s ezért nem átallott – békésnek látszó családlátogatások után – körmöst osztogatni, igaz, nem kért cserébe semmit; egy élő honismeret: föld- és vízrajzostul, köpenyestül és farmersapkástul, Trabantostul és szőlőskertestül; aki egyforma szeretettel fogta a kormányt a kézilabdapálya melletti KRESZ-pályán és lődözött csütörtökönként a technikaszertár falára, és ha szemetelt az eső, szemrebbenés nélkül lefújta a biciklitúrát; aki azt mondta, egy nő legyen ápolt, és hogy Anita öregkorában is szép lesz; aki elvárta, hogy a térképnek (legyen ez, mondjuk, Magyarország domborzata, vízrajz, hegységek) háttal állva mutass rá, mondjuk, a Bakonyra vagy a Bükkre, vagy amit éppen elősorolt (rekord: tíz tájegység – tizenhárom másodperc); és aki tudta, hogy a szünetben kirobbant bunyónak akkor lesz vége, ha a mérkőző felek is úgy gondolják, de legkésőbb csengetésre biztosan.
Van egy álmom. Egy konokul szigorú magyartanár, aki úgy gondolta, hogy jelest az érdemel, aki nemcsak megtanulta, de érti is azt, amiről szól (és nyilván jól gondolta); egy matematikatanár, aki nem volt könnyebb, mint a tantárgy, amelyet tanított, ellentétben velünk, akik túlságosan is, utólag; egy testnevelő tanár, aki sose hitte el, hogy azért nem hajítom el szívesen a kislabdát, mert nem szeretem látni, ahogy megüti magát, de aki – rövid távon – nyúlcipőt kötött a lábamra; egy horgásztanár, akinek köszönhetően életemben először és utoljára fogtam pontyot, és akinek manapság kezdem elhinni, hogy mégiscsak érdemes Gyula-meccsre járni.
Van egy álmom. Legyen, mondjuk, ebédidő, dél vagy két óra. Hazafelé mennek, egy utolsó elbújás a rozoga fal árnyékában, sül a hús.
Van egy álmom. Hogy egyszer tényleg sikerül újra fölidézni a képet, ahogy a térkép előtt áll, kisfiú, vagy inkább egy kicsit nagyobb, a haja hullámos, de már hosszú, vállig ér, a délutáni futballedzésre gondol, és arra, hogy abba kéne hagyni, mert a tanulás mégiscsak fontos, a térkép előtt áll, háttal a domborzatnak, és közben gépiesen, szemtelen könnyedséggel bökdösi az elősorolt tájegységeket: Bakony, Mátra, Bükk, kézilabdapálya, lakótelep, biciklis diákok.
Van egy álmom. Zöld kabátos kisfiú, hátán új táska, a töredezett páros-köves járdán leszegett fejjel siet, reménykedve, hogy időben odaér.
Kapcsolódó:
A Munka-társ rovat írásai
Grecsó Krisztián: Egy koldus adósa
Elek Tibor: Kívülállás vagy benne levés?
Gyarmati Gabriella: Bohus Zoltánról
Erdész Ádám: Majolenka
Kiss Ottó: A giliszta és a kígyó
Szabó Tibor: Tavaszi minden
Kiss László: Első síelés
Grecsó Krisztián: Kerthelyiségre fel!
Elek Tibor: Primum vivere
Gyarmati Gabriella: Munkácsy Csabán és Colpachon
Erdész Ádám: Az ünnep színeváltozásai
Kiss Ottó: Matuzikné Amál berendezi
Szabó Tibor: Lőni a gépen a kékeket
Kiss László: Haza
Grecsó Krisztián: Farsangi kiskáté
Elek Tibor: Konkrét halál
Erdész Ádám: Derelye és suvikszos csizma
Kiss Ottó: Az elviselhetetlen könnyűségről
Szabó Tibor: Miért kell egyáltalán verset írni?
Kiss László - Trip
Grecsó Krisztián - Hazai ízek
Elek Tibor- Ablak a kortárs magyar irodalomra
Főlap
