Erdész Ádám
Lázadó keresztesek eltérő fénytörésben
A történettudomány és az emlékezet útjai néha igencsak messze kanyarodnak egymástól. A történész egykorú forrásokból próbálja rekonstruálni a múlt eseményeit, az emlékezet színez, a mozaikos történeteket kiegészíti és kerekre csiszolja. Az emlékezet a közönségnek dolgozik, ha a valóság szürke, besegít a képzelet. Néha a művészeteknek nagyobb szerepet ad, mint a historikusoknak. Magától értetődő, hogy ebből adódnak feszültségek: micsoda dolog az, hogy az oklevelekkel dokumentált tényeket felülírja a fikció? A nehezebben kitapintható eszmetörténeti mélyáramokról és a nagyon is jól látható ideológiai manipulációkról már ne is beszéljünk.
A magyar történelem egy ilyen, kettős fénytörésben láttatott szereplőjének, Dózsa Györgynek és 1514 históriájának szentelt könyvet C. Tóth Norbert, a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosa, több egyetem és kutatócsoport meghatározó személyisége. A könyv címe csupán a név: Dózsa György. Az alcím – Kultusz és történelem – árulja el, hogy „rendhagyó életrajzzal” van dolgunk. A kutatónak nemcsak a forrásokból megismerhető Dózsa-képet kellett újrarajzolnia, hanem szembe kellett néznie a másfél évszázad alatt kialakult Dózsa-mítosszal is, a kettő ugyanis nagyon távol áll egymástól. C. Tóth Norbert szavaival: „… Előbb röviden ismertetem az elmúlt közel százötven évben Dózsa alakja és a lázadás köré font emlékezetet, majd bemutatom a témában elért eredményeket és ez által Dózsa György tényleges szerepét az eseményekben”.
A kontraszt óriási. Tanulmányainkból, a korábbi történeti irodalomból jól ismerjük a „parasztháború” történetét. Az 1500-as években a meggyengült királyi hatalommal szemben megerősödtek az egymással küzdő oligarchák, az ország gazdasági válságba került, nagymértékben romlott a jobbágyok helyzete. Csak egy szikra kellett a felkelés kirobbanásához. Tömegek sereglettek Dózsa zászlaja alá, ő azután 40–50 ezres seregével csatákat nyert meg, várakat foglalt el, mígnem Temesvár alatt elfogták és brutális módon kivégezték. A parasztfelkelést követő, jobbágyságot érő bosszú megroppantotta az ország erejét, utat nyitva a 150 éves török hódoltságnak. Ezzel szemben mit olvashatunk C. Tóth Norbert könyvében? „Maga a lázadás rövid ideig, alig három hónapig tartott és nem érintette az ország egészét, sőt ellenkezőleg, meglehetősen szűk területre korlátozódott… a lázadók seregének elvonulása után egy adott helyen gyorsan helyreállt a közrend.” Az okleveles forrásokból az derül ki, a felkelők serege 7–10 000 fő lehetett, és mint fegyverforgatásban gyakorlatlan emberek, nem képeztek komoly katonai erőt. Sikereiket főként annak köszönhették, hogy Szapolyai János erdélyi vajda a maga és a déli részek katonáival éppen bolgár területen járt egy török elleni portyán. A végső summázat: „E pár hónapnak a klasszikus értelemben – a korábban született történeti, ismeretterjesztő, irodalmi és művészeti munkák állításai ellenére – valójában semmilyen kül- és belpolitikai hatása nem volt…” A 16. században mutatkozó bajoknak egy oka volt, hogy az ország déli határán megjelent török birodalom egy évszázad alatt felőrölte a magyar királyság anyagi és lelki energiáit. Ugyancsak fontos a mozgalom minősítése: a szerző a parasztháború, felkelés kategória helyett a lázadás kifejezést tartja adekvátnak. A török elleni segédhadba toborzott keresztesek fellázadtak.
A C. Tóth Norbert által oklevelek és levelek alapján röviden vázolt szikár eseménytörténet aligha kérdőjelezhető meg. Honnan táplálkozott akkor a színes mítosz? Erre a kérdésre keresi a választ a könyv első része. A szerző Márki Sándor 1883-ban megjelent Dósa György és forradalma című könyvéhez köti a legenda kialakulását. A monográfia megjelenésekor harmincéves aradi tanár a kevés akkor ismert oklevél adataiból, és főként a 16–17. századi krónikák alapján, megrajzolt egy remekül felépített, szépen fogalmazott életrajzot, amelyben Dózsát a jobbágyfelszabadító Kossuth Lajos előfutáraként mutatta be. C. Tóth Norbert pontosan rekonstruálta Márki munkájának születési körülményeit, a harminc évvel későbbi javított kiadás fogadtatását. A historiográfiai áttekintés egyik legérdekesebb része a Dózsa születésének 500. évfordulója alkalmából, 1972-ben tartott, MSZMP által koordinált megemlékezéssorozat volt. Dózsa vélelmezhető, de dokumentumokkal alá nem támasztható születési évét is a párt ebben a kérdésben illetékes bizottsága állapította meg. C. Tóth Norbert az 1972-es ünnepségről szóló részben vette sorra és cáfolta a történészeket is soraiban tudó akkori emlékbizottság téziseit. Mellesleg e nevezetes, konstruált évfordulón indult meg a Márki könyveinek megjelenése óta görgetett állítások felülvizsgálata, amely azonban a kialakult Dózsa-képet, a tankönyvek anyagát vajmi kevéssé befolyásolta.
A könyv szerzője a 150 éves mítoszt historiográfiai szempontból vizsgálta, ám a háttérben van itt egy másik, az 1514-es lázadásnál is érdekesebb történet, amelyre C. Tóth Norbert kevesebb figyelmet fordított. Nevezetesen, hogy a közönség miért is fogadta el és éltette szokatlanul hosszú időn át Márki interpretációját? Dacára annak, hogy a történészek már a könyv megjelenésekor felhívták a figyelmet a munka forráskritikai hiányosságaira. A választ a 19. századi magyar társadalom és az akkori politikai viszonyok vizsgálata adja meg. A Dózsa-mítosznak a reformkorban ágyaztak meg. Eötvös József 1514-ről szóló regénye, Petőfi Még kér a nép című verse, a történész Horváth Mihály korábbiaktól eltérő elemzése emelte meg a parasztvezér történeti és erkölcsi súlyát. A reformkor politikusai és művészei pedig a jobbágyfelszabadítással kapcsolatos törekvéseik előtörténetét írták meg. Azt a folyamatot akarták bemutatni, amelyben a jobbágyság orvoslásra szoruló helyzete kialakult. 1514 emléke főleg a lázadás és a megtorlás során elkövetett kegyetlenkedések miatt élt az emlékezetben és, úgy tűnhetett, ekkor történt a végzetes hiba. A reformkor szereplői számára a jelen, a „jobbágyság alkotmány sáncaiba való beemelése” volt a fontos. Kulin Ferenc idevágó kutatásaira utalt is C. Tóth Norbert.
C. Tóth Norbert
2024 júniusában Békéscsabán
Márki az 1840-es években kialakult képet öntötte új formába, és a munkájára a Magyar történelmi életrajzokban megjelent bővített kiadással a történész szakma hitelesítő pecsétjét is ráütötte. Hiába sorolta kifogásait a Századok recenzense, a közönség rokonszenvvel fogadta a könyvet. A parasztság társadalmi emancipációja még közel sem fejeződött be, ez a tény aktualitást adott a felkelő parasztokkal rokonszenvező könyvnek. S időközben meggyökeresedtek a társadalmi igazságosság megteremtését célul tűző politikai erők, számukra is fontossá vált a kérdéskör. A két háború között, különösen a népi mozgalom képviselői számára, 1514 mindvégig kitüntetett történeti pillanatnak számított. Féja Géza, Kovács Imre és mások is – Márki munkája alapján – újraírták Dózsa György történetét. Náluk is, a művészeti alkotásokban is nagy hangsúlyt kapott a kivégzés. (A történetnek ezt a részét C. Tóth Norbert több forrással is megerősíti.) A tüzes korona és a Dózsa testéből enni kényszerülő alvezérek története erős erkölcsi üzenettel töltődött fel. A határozott metapolitikai jelentést hordozó leírások szinte mindig az adott pillanatban regnáló politikai elit ellen irányultak. Ez az értelmezési vonulat 1945 után ideológiai támogatást kapott, amelynek eredményeként propagandisztikus történeti, irodalmi művek mellett művészileg hiteles alkotások is születtek. Nem ritka dolog a történeti kutatás és az emlékezet kettőssége. Pierre Nora és munkatársai Az emlékezet helyei című nagy munkájukban a francia történelem példáin mutatták meg, milyen „szabálytalan” utakon járhat az emlékezet.
Természetesen a történész nem örül az efféle, szakmai kérdéseket is befolyásoló kettősségnek. C. Tóth Norbert azzal zárja munkáját, hogy a 2024. évi 510. évforduló mutatja meg, a kutatási eredmények átmennek-e a „gyakorlatba”? Szakmai téren – e kiváló könyvnek is köszönhetően – bizonyosan. Viszont az a társadalmi töltet, ami Eötvös Józseftől, Petőfitől, Ady Endrén keresztül Derkovitsig, Kósa Ferencig oly sok művészt inspirált, eltűnt. Éppen úgy, ahogy eltűnt a paraszti népesség. Az egész történet süllyed a múlt mély kútjába, a tudomány egyedüli birtokosa lesz a témának. C. Tóth Norbert a tankönyvek, az évfordulós publicisztikákon kívánja mérni a változást. A tananyag talán előbb-utóbb átveszi a friss kutatási eredményeket, publicisztikák – szerintem – nem lesznek. Legfeljebb egy-egy olvasócsalogató írás a történet horrorisztikus mozzanatairól. – Más történetek kerülnek kettős fénytörésbe. „Kultusz és történelem” oly pontosan leírt modellje mindig aktuális tematikát keres magának.
C. Tóth Norbert: Dózsa György – Kultusz és történelem (Rendhagyó életrajz). Budapest, Kronosz Kiadó, 2024. 154 o.
