Farkas Noémi
Osztrák étterem
Egy forró nyári estén 1925-ben történt, barátaim, egy különös eset, amikor épp átutazóban voltam Ausztriában. Épp a szédületes és elbűvölően gyönyörű Párizsba tartottam, már életem folyamán harmadszorra, s közben néhány napra megszálltam osztrák földön is, hogy német nyelvtudásomat tudjam gyakorolni.
Ezen este volt az utolsó, amelyet ott töltöttem, elmentem hát sétára, s egy éttermet kutattam, mert igazán megkívántam egy remekül elkészített ételt. Az ég csillagai aligha látszottak, csak néhányat láttam, mert oly erősen világoltak az utcai lámpák, a Hold is csak éppen látszódott. Már kezdtem megunni a keresgélést, s majdnem feladtam, és inkább szállásomra mentem aludni – reggel úgyis korán kellett kelnem –, amikor megpillantottam egy éttermet.
De barátaim, ez nem akármilyen étterem volt!
Aki ránézett, szinte azt hihette, ez a hely maga a fényűzés megtestesítője! A külső terasz fölött apró angyalokkal díszített tető volt, melyet olyasmi oszlopok díszitettek, mint amilyeneket az antikvitás idején készítettek. A lámpák fénye pont annyira fénylett, hogy ne bántsa a szemet, ne álmosítson, de azért elég légyen, s szinte úgy folyt oda elém a macskaköves útra, végig az egész utcán, mintha arany zuhatag volna. Az asztalokon bordó terítő ékeskedett, mindegyiken egy-egy váza, azokban pedig egy szál veres rózsa. Már előre meg volt terítve mindenhol. Lágy és kellemes csendességgel szólt egy Chopin-lemez, mely néhány ember figyelmét nyomban föl is keltette, ezek valószínűleg nagyon szerethették a magasztos szerző műveit. Az étterem belseje is hasonlón nézett ki ehhez. Odabent is mindent elöntött az aranyos fény, ugyanúgy néztek ki a pompás asztalok, s egy igazán halovány árnyalatú sárgás, kissé rózsaszínes tapéta fedte a falakat, melyen virágokra emlékeztető minták voltak.
Az étterem nevére már sajnos nem emlékszem, de a külsejével együtt nagyon megtetszett, így hát beültem. Jött is a pincér, én köszöntem néki:
- Guten Abend!
Nos, cimborák, a következő fordulatra nem számítottam. Úgy meglepett, majd hátraestem a székemmel.
- Jó estét! Mit hozhatok önnek?
Ez persze csupán azért volt meglepő, mert egyfelől, mint említettem, Ausztriában voltam, másfelől pedig ez az ember még nem is hallhatott engem beszélni, így nem tudtam, honnan tudhatta, hogy büszke magyar vagyok, ez azonban még most is rejtély, mert nem volt hajlandó elárulni.
Jeleztem néki, hogy nem szükséges ez, ugyanis tudok németül. Így:
- Ich spreche Deutsch, danke!
Erre csak bólintott, s onnantól németül folytattuk a beszélgetést. Kérdezte, hozzon-e nékem étlapot, mire én igennel válaszoltam, s ami ezután történt, különösképp meglepett, még jobban, mint az előző esemény.
Egy vékony füzetszerű étlapra számítottam, de a pincér egy perccel később egy könyvvel tért vissza, mely nagyjából oly vastag lehetett, mint a Biblia. Kívül bőr fedte, s arannyal volt ráírva: Speisekarte.
Ez kérlek, kedves barátaim, azért volt, mert ebben a világon minden fogás benne volt. Nem is kell mondanom, körülbelül egy órán keresztül tanakodtam, mit egyek aznap este, s azalatt az óra alatt öt különböző pincér is odajött megkérdezni, hogy eldöntöttem-e már, mit kérek, s elmondanám, hogy ahányan voltak, annyi különböző nyelven szólítottak meg. Attól, amelyik angolul szólt hozzám, meg is kérdeztem, honnan tudnak ennyi nyelvet, s azt a választ kaptam, hogy itt minden nyelvre van egy pincér, aki beszél az adott nyelven és németül. Ezen csak úgy ámultam, de az ámulatomnak ez még mindig nem a tetőpontja volt.
Nem voltam igazán éhes, de ennyi étel közül nem lehetett csak egy főfogást választani, így egy halászlével kezdtem. Amikor kihozták, és megkóstoltam, semmi érdekes nem volt benne. Finom volt. Aztán a második falatnál már nem csupán a halat éreztem, hanem valami mást is, amit nem tudtam kitalálni, mi lehet. Ennek ellenére jó íze volt, így nem igazán törődtem véle.
Aznap – úgy látszik – nagyon kívántam a halat, mert azután meg harcsát kértem. Citrommal tálalták, illetve hoztak hozzá feketét és cukrot. Az utóbbi kettővel nem sokat törődtem eleinte, úgy gondoltam, talán ajándékba hozták, mert ennyi mindent eszem náluk. Azonban amikor citromot facsartam a halamra, s megkóstoltam, édes volt. Ezen – nem is értem, hogyan – nem csodálkoztam. Rögvest arra gondoltam, talán akkor a cukor lesz a savanyú, így egészen furcsán érezve emiatt magam, elkezdtem megszórni vele az étel egyik sarkát. Megkóstoltam így is, és azt tapasztaltam, hogy a hal most már keserű. Akkor aztán megragadtam a csésze kávét, leöntöttem a halat, s mikor megízleltem, azt éreztem, hogy olyan, mintha tökéletes mennyiségű citromot tettem volna rája.
Mikor ezt megettem, valamiért éhesebb lettem, mint azelőtt, így rendeltem egy dobostortát is. Ebben meglepő módon semmi érdekes nem volt, leszámítva azt, hogy olyan finomat még nem ettem. Igazság szerint mégiscsak volt benne valami furcsa: az, hogy rettenetesen éhes voltam, mikor rendeltem, de mégis úgy eltelített, hogy csupán az egyharmadát voltam képes megenni. Visszavitettem a pincérrel, aztán rendezni kívántam a számlámat, de nem hagyta. Hiába faggattam, hogy miért nem enged fizetni, csak rázta a fejét, s azt hajtogatta: „Nein, Danke!”
Én aztán persze nem erőltetek semmit, így felállottam, s – érthető okokból olyan érzéssel, mintha bűntettnek lettem volna részese – elmentem.
A szállásomon azon nyomban aludni mentem, mert másnap, mint korábban is mondottam, korán kellett kelnem, ugyanis reggel hat órakor már vonaton kellett ülnöm, hogy legalább estére Párizsba érhessek. Ez így is történt, ez azonban nem is igazán lényeges.
Az ámulatom akkor ért a tetőpontra, amikor már a francia csodálatos és művészi fővárosban sétáltam este, s megpillantottam az étterem nevét. Megdermedtem, s néztem azt a nevet, arra gondolván, hogy ez biztosan csak valami furcsa véletlen, amíg valaki meg nem érintette a vállam.
A pincér volt az. Az, amelyik engem az előző este Ausztriában kiszolgált, s most ugyanúgy mosolygott rám, mögötte az étterem ugyanúgy nézett ki, s ez a férfi ugyanazokat a szavakat mondta nekem.
- Jó estét! Mit hozhatok önnek?
2025. VIII. 29.
Farkas Noémi 2011-ben született Békéscsabán, most pedig Sarkadon él, de tanulmányait a megyeszékhelyen folytatja.
