Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Kontra Ferenc
Érkezés
Színes lesz újra, amiről azt hittem, hogy elfedte a szürkeség. Ha félig csukott szemmel, hunyorogva nézem a horizontot, elképzelve elém a hóesést, hogy kiszűrjem belőle a függönyén túli valóságot, kiderül, hogy emlékek rajzolódnak ki, mint egy szélesvásznú filmben. Mert ugyan mi maradna belőlünk, ha az emlékeink megsemmisülnének? Akkor nem tudnánk, miért küzdöttünk, kit szerettünk, merre utaztunk, milyenek voltak ott az évszakok, mit olvastunk fagyos estéken, mitől féltünk, mikor szárnyaltunk, és mikor töprengtünk a következő mondaton.
Az érkezőt sokféleképpen lehet várni, gondoljunk csak vissza: mikor neveztük látogatónak, és mikor tekintettük vendégnek, mikor tűnt megnevezhetetlennek. Nem a képzeletünkre kell hagyatkoznunk, hanem az emlékezetünkre. Ha mindebből semmi sem maradna, hiába fürkésznénk a hóesést vagy az esőt, hiába beszélnénk be magunknak, hogy megvalósultak az álmaink.
Lehetséges, hogy jórészt öntudatlanul is, de személyiségünket úgy alakítjuk, hogy bizonyos mértékben megőrizzük lelki egyensúlyunkat a család világmindenségében. Talán mindannyian átéltünk gyermekkorunkban hasonlókat. Sokszor olyan semmitmondó formát öltenek, hogy az esemény szó alig illik rájuk, emiatt szinte tudomást sem veszünk róluk. De ismerős lesz egy érzés, a várakozás türelmetlensége, a kopogó hangok, ahogyan közelednek a léptek a márványlapokon. Vajon az jön-e, akit vártunk? Meg tudjuk-e nevezni? Megpakolva jön, vagy üres kézzel? Melyik érne többet?
Egy jelenetbe ütközik az emlékezetem, amely mintha azt a telet képezné le. A visszahozhatatlan gyermekkor diakockáit pergeti. Karácsonyra egy juharfát kértem ajándékba, hogy elültessem a kertben. Kinevettek. Pedig azt akartam, velem együtt nőjön fel. Megsejtettem, hogy a szubjektív időről vagy az időtlenségről szerzett benyomásaim egy szép napon feltörhetnek belőlem, és ennek a jelenetnek az öntőformáját kitöltve a benne szereplők emléke, mozdulatok és hangok újra megelevenednek.
Mintha időkapszulába lenne belehelyezve, úgy tör fel emlékezetemben egy másik kép. Szenteste van, szánkón ülök, apám húzza maga után. Nem megyünk messzire, csak a sarokig. A könyökölő az, ugyanazok az arcok néznek rám, mint általában, a törzsközönség. Az olajos fapadló és a hólé illata keveredik a felesek édeskés szagával. Apám is beáll közéjük, forralt bort kér, nekem meg málnával ízesített fekete teát. Ma is hallom a mondatot, amit a kevertekből felnézve egyenesen hozzám intéznek: Elhozott, apád, ugye, mert otthon díszítik a karácsonyfát? Láttam apámat, hogy nem tud válaszolni, zavarában nyeldekel, borospoharába kapaszkodik, mintha szégyenkezne, pedig én igazán nem is fogtam fel, mi történik. Azért indultunk sétálni, hogy időt adjunk neki. Hogy mire hazaérünk, addigra megérkezhessen az, akit mindenki másmilyennek képzel, azt, aki soha nem látott még senki emberfia.
Mintha minden csak emlék lenne régi házunkban, a legegyszerűbb tárgyak is, melyek patinája ilyenkor megérdemelt fénnyé nemesül. Egy ilyen házba csak belépett az ember, és már úgy érezte, minden a helyére került. Megtöröljük tenyerünkkel a párás ablakot, csodálkozva tekintünk a látványra: mi jövünk a sarkon, a lámpánál várakozunk, és már felismernek bennünket: mi leszünk az érkezők. Mint a nagyanyámnál, aki ilyenkor öntötte a legszebb gyertyákat. Most nem pillangók és katicabogarak szálldostak bennük, mint nyaranta, amikor eltökélten tanított a tudományára, hanem narancshéjtól és fenyőágtól illatozott minden.
– Nem hallod az angyalok szárnyának suhogását? – kérdezte, és magasra emelte a mutatóujját a levegőbe. – A szabályos ismétlődések az élet ritmusát jelentik, a szív lüktetésének mintájára minden körbejár: testben a vér, az évszakok, az újjászületés, a tálban frissen serkent búza; nem véletlenül képzelik már a kisgyermekek is a lelküket arra a helyre, ami valahol középen helyezkedik el, ahol a biztonságérzet lapul, a szív peremén, ahonnan nem lehet kibillenteni senkit, mert csak ilyen helyen pihenhet meg a lélek, folyton megújítva önmagát.
Ma is itt visszhangoznak szavai körülöttem, amikor megtörlöm tenyeremmel a párás ablakot. Most hullottak le az utolsó bordó levelei a fácskának, amelyet pár napja ültettem: Acer rubrum October Glory. Szép, sudár fa válik majd belőle. Vajon a tudat így próbálja állandóan meghaladni azt a szabott időt, melynek tisztában van a kezdetével és a végével, de súlypontját veszítve folyton elbizonytalanodik, mert a végpont idejét soha senkitől nem tudhatja meg? Addig viszont arra törekszik, hogy akkor, azon a helyen legyen lélekben otthon, ahol éppen van, ahol lennie kell.
Zuhanás
Nem történik semmi ok nélkül, mindennek előzménye van, egy történet folytatása. Talán 1964 óta elfáradt a fém. Azóta eltelt hatvan év. Mindenszentek napján, 2024. november elsején, amikor az emlékezésnek ebben a városban nincsen külön nyelve és hite, minden égtáj szentje eljön, és egyformán kerül virág mindenkire a sírkertekben. Talán azért pontosan délben, mert az óramutatók fedik egymást, és az idő ilyenkor fordul az öröklétbe a pogány rítusok szerint.
Ebben a pillanatban zuhant le az irdatlan súlyú, hosszú betonsáv, leválva az állomás épületének homlokzatáról, amit előtetőnek is neveznek, vagy rusztikusabban akár verandának vagy féltetőnek. Építészeti elem ugyan, de mi inkább a funkciójára emlékszünk. Ide futottunk az eső elől, ide húzódtunk az árnyékba a nap elől. Az itteni padokon vártuk ismerőseinket, rokonainkat, ha késett a vonat. Találkahely volt. Rengetegszer jártam éppen ezen a helyen. Ott lehettem volna akkor én is. Tízpercnyire lakom innen.
Mi változott meg a szemem láttára harminchét év alatt? Az emberekben már túlcsordul a kétely. Elkerülik a felüljárókat, nem szívesen mennek át a hídon. Szoronganak a sikátorokban, bármi leomolhat. A hónapokig tartó folyamatos bombázások oly mértékben rongálták meg az épületek szerkezeti elemeit, hogy váratlanul omlik le bárhol bármi még mindig. Mintha valahol a mélyben örökre megsérült volna valami.
Minden szörnyűség kikopik a hírműsorokból, újabb tragédiáknak adja át a helyét. Azokban azonban nyomot hagy, akik ott élnek. És azok tudják azt is, hogy az eset nem előzmények nélküli. Összekötik azokkal az eseményekkel, melyek korábban történtek. Virágok, mécsesek, plüssmacik egyre csak halmozódnak a vasútállomás épülete előtt és a város főterén már napok óta. Az utcákon megújuló erővel söpör végig a gyász, a faleveleket a dunai szél szórja szét.
Óvd meg, Uram, nekem Újvidéket mindattól, ami történt. Őrizd meg nekem, ami megmaradt belőle. Ezeket a sorokat a város halhatatlan trubadúrjának egyik utolsó dalából fordítottam magyarra, talán nem is pontosan idézve, de így őrizte meg a dallamtapadás a fülemben az esti gyertyagyújtáskor. Mert mi most is a térre mentünk, ahogyan az évtizedek során annyiszor, ha valamiért ki kellett állni. Ha gyász volt, mert abból volt a legtöbb, és ilyenkor senki sem akart magára maradni a teherrel. És volt állásfoglalás is, mindig olyan, mintha a közvélemény fogalmazta volna meg. Ezúttal kézzel írott vérpiros felirat került a szobor talpazatára: Nem körte volt, hogy lepottyanjon. A gyertyagyújtás közös hagyományunk lett. Sokszor a találkozásoké, hogy sorra vegyük, ki maradt életben. Már nem sírunk, a sötétség sokkal mélyebb.
Harminchét éve élek ebben a városban. Amikor idejöttem, még sok magyar szót hallottam az utcán. Nem éreztem úgy, hogy bármitől is félnem kellene. Megismertem a város befogadó, szecessziós hangulatát. Még élt a nagybátyám, a vasútállomásra vivő főutcán lakott. Hajóskapitány volt a Dunán, akkor ment nyugdíjba. Ahogy haladtunk előre a nyolcéves háborúban, úgy éreztem, meg kell írnom, amit láttam, mert a történetek elvesznek. A bombázások után változott meg alapvetően a lakosság összetétele, fordult át a város valami másba, számomra idegenbe.
Hogyan érte meg Újvidék a saját zuhanását, erről írtam Az álom hídja című regényemben. Át akartam adni mindazt, ami engem megrázott vagy katarzisként éltem át, és túlmutatott az itteni helyzeten. Meg akartam örökíteni a barátaimat, a szomszédjaimat egy csoportképen. Ezt persze csak utólag látom, mert amikor írtam a regényt, akkor csak a megszállottság vitt előre, a hajnalig tartó mondatok; tudtam, honnan indulok, hova tartok.
Ez a mostani tragédia visszazökkentett a múltba. A véletlenek mágiája: éppen péntek délben szakadt le ez is: Thornton Wilder Szent Lajos király hídja című regényének így hangzik az első mondata: „Péntek délben, 1714. július 20-én, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak.” A továbbiakban az író visszapergeti az időt, és megismerkedünk az áldozatokkal, akik sorsszerűen indultak el ezen az úton, majd keltek át ugyanazon a hídon, és különféle okok determinálták őket, a zuhanás felé tartottak, filozofikus futamok erősítik a regényben a szereplők tudat alatti elhatározását, hogy aznap kellett indulniuk, közös horizontot rajzol föléjük az író, amely transzcendenssé emeli, hogy különböző rangú és előéletű emberek hogyan juthatnak ugyanolyan sorsra. Zuhanás közben még így is több idejük jutott egy kicsivel arra, hogy végigfuttassák a szemük előtt életüket, mielőtt minden elsötétült volna. Ha egyáltalán van helye az összehasonlításnak.
Fikcióról van ugyanis szó, melyet azonban valós baleset inspirált. Ezért jutott eszembe, ha az újvidéki baleset véletlen áldozatairól írnék, hogyan kötném össze sorsukat. Azt gondolom, hogy másoknak is megfordulhatott a fejében, hogy közös nevezőket keressenek, akik végigolvasták az áldozatok névsorát a lakhelyükkel, születési dátumaikkal. Minden lista önmagában is tényirodalom. A hatóságok ezúttal is anonimitásra törekedtek, a médiában először csak nevük kezdőbetűi és a koruk jelent meg. De a közvélemény nem hagyta ennyiben. A bulvársajtó természetesen megszerezte és kirakta a képüket az online felületekre, ezúttal mégsem lehetett felháborodott kommenteket olvasni, hogy még a kiskorúakra sem voltak tekintettel. Csak a döbbenetről, a részvétről lehetett olvasni. Barátok, ismerősök írtak hozzászólásokat az áldozatokról, kiragadva életük mozzanatait, és minden esetben megemlítve, honnan hova tartottak éppen, miért tartózkodtak a helyszínen a zuhanás pillanatában.
Hasonló részletességgel számolt be életükről a média, ahogyan Thornton Wilder a regényében. Voltak érintkezési pontok, azonos helyek, apró történetek, ami teljesen szokatlan a rövid híradások pergő világában.
Délben a legforgalmasabb a vasútállomás. Egy pillanat műve volt. Akik a váróterem csarnokában sorban álltak jegyért, iszonyú légnyomást éreztek, amely kitépte a kezükből a jegyet is, a pénzt is, megrázkódott alattuk a föld, és az ablakon át látták közvetlen közelről, hogy a betontető az emberekre zuhan. Aztán mindent beborított a por. Rohantak a hirtelen támadt káoszban kifelé. Azt kiabálták, hogy bomba robbant.
A tizenhét éves lány felismerhetetlenné vált. Éppen az ő gyönyörű arca vált a címlapokon a tragédia arcává. A négygyerekes apa csomagot tartott a kezében. A tizenhét éves fiú a vonat indulására várt. A nagyapa kézen fogta a két unokáját, a két kislányt, öt- és kilencévesek voltak. A harmincöt éves nő kiment, hogy elszívjon egy cigarettát. A huszonegy éves Miloš Milosavljević labdarúgót a barátnője várta az állomáson, aznap a fiú születésnapját ünnepelték volna, vasárnap fontos mérkőzésre készült a csapata. Vaszko Szazdovszki észak-macedóniai tudós éppen egy nemzetközi konferenciára készült. Mileva asszony azért jött, hogy levegyék a lábáról a gipszet, a padon ült. Az ötvennyolc éves orvosnő a homeopátia elismert szakembere volt. A középkorú férfi táskájában orvosi leleteket találtak, így azonosították, aznap bocsátották el a kórházból, meggyógyult. A huszonhét éves Stefan Hrka Belgrádból érkezett. Ők tizennégyen lelték halálukat a zuhanó betontető alatt.
Gyásznapokat, nyugalmat rendeltek el, és botrányosan nem történt semmi. Nem rótták le kegyeletüket a helyszínen, akiknek ez hivatalból is a kötelességük lett volna. Felelősök sem voltak. Ezért szerveződött szinte spontán egy akkora gyászmenet, amekkorát sosem látott a város. A tömeg a tizennégy áldozat kinagyított képét vitte végig a városon. Sokféle szellem szabadult ki a palackból, indulat és számonkérés irányult azokra, akik a zuhanás után meghirdették a beletörődést. Emiatt tüntettek Belgrádban is.
A gyászolók tizennégy nap múlva arra kérték a lakosságot, hogy tizennégy percre pontosan délben álljanak meg és emlékezzenek. A vajdasági televízió leállította a sugárzást tizennégy percre, ezért a műszaki igazgatót leváltották.
Itt tartottam az írással, amikor azt hírt olvastam, hogy a tizenötödik áldozat a huszonnégy éves Anja Radonjić, a paraćini kosárlabdacsapat játékosa. A kórházban küzdöttek életéért.
A tragédia kitörölhetetlen nyomot hagyott. Mindenkiben a saját mécsese világít. Nem tudni, miért válik éles kontúrokkal a közösségi emlékezet részévé, miért tűnik filmszerűnek a felidézése. Talán a helyszín is közrejátszik. Aki valaha járt Újvidéken, nagy valószínűséggel állt is azon a helyen, ahol a baleset történt. De ennél sokkal többről van szó. A döbbenet dramaturgiája annyira konzisztens ebben a lélektelen korban, hogy inspiráló ereje időtlenné teszi.
Tóra néző kertek
A Comói-tó itt keskenyedik el, két partja itt kerül a legközelebb egymáshoz, a két város egymással szemben Tremezzo és Bellagio. A két, botanikai ritkaságokkal teli kert is itt van, át lehet látni egyikből a másikba. A két villa homlokzata pedig mintha egymással nézne farkasszemet, versengene, mint ahogyan tulajdonosaik nemzedékeken át vetélkedtek egymással.
A leanderfák sora a parton a kikötőtől Francesco Melzi villájáig vitte a sétálókat a parton.
Legtöbbször a kék kupolás gloriettben ült le, hogy megfogalmazza, ami éppen eszébe jutott. Minden kertész mi vagyunk. Itt vannak a társak. Nélkülük kertész sem lettem volna. A kertészet lényege a növények egymás mellé helyezése. Hogy egymást erősítsék. Hogy ne nyomják el egymást. Hogy érvényesülni hagyják a másikat. A kertész dolga, hogy úrrá legyen a növények ösztönein. A kertész dolga, hogy a növények segítségével műalkotást hozzon létre. Melzi a gondolatait, pillanatnyi tapasztalatait rendszeresen feljegyezte a naplójába. Hosszasan, időnként esszészerűen írt arról a megszállottságról, amely a növények megismerése felé vitte, és kitért arra is, hogyan javítja a kert kialakítása és gondozása az emberek közérzetét.
Sokszor csak megpihent. Várt a tóparti padon, várt, hogy a kert hatni kezdjen. Még napokig nem tett semmit. Akkor figyelt fel az első mozdulásokra. A kert elindult, hogy kiteljesítse, amit megálmodott, aztán megtervezett. És nézte, hogyan indul a kert, és hol kell majd beavatkoznia. Hol mutatkozik hiátus, mit kell pótolni, miből lett kevesebb. Íveket rajzolt az ösvényekből, nem szorította geometrikus formák közé az ágyásokat. Néha felébredt éjszaka, kiment az erkélyre, és azon töprengett, hogy az újonnan érkező növényeket hova ültesse. Közben nézte az éjszakai csónakokat, melyek viharlámpával siklottak el a tavon.
A rövidre nyírt fűvel a hullámzó rézsűt a párhuzamosan hullámzó víz mintájára alakították ki. Zöld tükörkép volt. Melzi úgy tervezte meg a parti szegélyt, hogy egymás mögött olyan dombokat alakítson ki, mintha szabályos hullámok volnának, azokon túl pedig kisebb erdő látszott, különféle egzotikus fák lombjai zárták a tóra néző kertet. Vizuálisan kiszélesítette a parti szegélyt.
Olyan növényeket hozatott a Himalája vidékéről és Ausztráliából, melyeket sehol nem lehetett addig egymás mellett látni. A kert szerkesztett vadon lett. Tájba illő cserjéket és bokrokat ültetetett a partra, mint egy kirakatba. Kísérletezett, sok cserje el is pusztult. De éppen az Alpok ölelte tóvölgy nyújtott mediterrán klímát a többi egzotikus növény számára. Ládákban érkeztek, és türelemmel várta, hogy fává nőjenek. Hosszú távra tervezett. Ahogy villájának falait is több nemzedékre tervezte, úgy a kertet is. Vázlataiból kiderült, milyennek képzelte a kertet húsz és ötven év múlva. Elsősorban fákban, hosszabb élettartamú sövényekben gondolkodott, nem egynyári növényekben.
Francesco Melzi 1808-ban az Olasz Köztársaság alelnöke lett, Napóleonnal folytatott megbeszélést Milánóban, onnan érkezett nyári rezidenciájába, naplójába ekkor írta azt, hogy a kert tökéletesen alkalmas szép pillanatok gyűjtéséhez és a nyugalomhoz. Végignézett a platánsoron, az ernyősre metszett fák törzsének foltjai vibráló mintázatot mutattak végtelen szalagban, köztük zafírkéken ragyogott át a tó vize.
Japánból hozatott rododendront. A savas talajon, a pálmák árnyékában jól érezte magát, még abban az évben lila virágokat hozott.
Legnagyobb meglepetésére, amikor a következő tavasszal erkélyéről a túlsó kertre nézett, a Villa Carlotta mellett tobzódó rododendronok valóságos ligetét fedezte fel, a cserjék a fehértől a bordóig hullámzottak. Mint később megtudta, Gian Battista Sommariva száz tövet rendelt belőlük.
Melzi nem gondolta, hogy ebből rivalizálás lesz. Voltak elvei, melyek a kertre is vonatkoztak. Alig titkolta, hogy a szemközti kertet igencsak giccsesnek tartja. Ő a klasszicista vonalvezetést kedvelte, ami illett villájának stílusához, így válogatta a szobrokat is össze, melyek az ösvények mellett álltak: ilyen volt Comolli Dantét és Beatricét ábrázoló szobra is, amely Liszt Dante-szonátáját inspirálta, és ebben a villában komponálta.
Melzi azzal válaszolt Sommarivának, hogy libanoni cédrust, rézbükköt, páfrányfenyőt, kámforfát és kanadai sárga nyírt ültetett szépen sorban egymás mellé a partra, hogy demonstrálja a saját ízlését és gazdagságát. Ezeknek a példányoknak a beszerzése és szállítása egy kisebb vagyonba került. Üvegházat épített a citrusféléknek, szökőkutas tavirózsa-medencét hozott létre kőoszlopokkal a parti sétányon, itt nyílt egy gazdagon díszített kovácsoltvas kapu a saját privát kikötője előtt, ahol ráadásul egy kék kupolás Moresque kioszk fogadta a látogatókat. Melzi a többi tóparti luxusvilla tulajdonosát is arra ösztönözte, hogy minél egyénibb környezetet alakítsanak ki villáik körül. Nem volt ugyan kerttervező, de feljegyzéseiben számos vázlatot megőrzött, amit a barátainak készített. A mottóját így fogalmazta meg: „Ha mindent jól csináltunk, a kert eljön hozzánk.”
Sommariva és Melzi sosem látogatták meg egymást, csak látcsővel szemlélték a túlsó kertet, néha utánozták egymást, de később inkább az volt a jellemző, hogy valami egészen elütőt hozzanak létre, hogy egymást is meglepjék. Como városában ugyan összefutottak néha, ahol hivatalos ügyeiket intézték, voltak közös barátaik, de inkább a távolságtartó udvariasság jellemezte ismeretségüket. Mindketten befolyásos politikusok lettek. Melzi szobrokat gyűjtött, Sommariva pedig festményeket.
Belvedere
A lugas árnyékában, vesszőből font karosszékben Borgest olvasott, Az elágazó ösvények kerjét, megerősítette abban a meggyőződésében, ha valami állandó maradt a környezetében, az a kertje. Mindig kivételes marad: a kertészkedésnek szerzetesi hagyománya van. A szőlő és a kúszó bourbon rózsa ágai egybefonódtak. Mint a sivatagi rózsa, olyan szívós volt a perzselő szárazságban, a kánikulában haldoklott az egész kert. De a rózsák akkor sem adták fel, a bimbók kipattantak. Levágott néhány szálat a metszőollójával, és bevitte a vázába. Megszagolta, hozták magukkal inspiráló illatukat. A kert sosem adta fel. Meghálálta a gondozást, és élni akart.
Minden növénynek saját története volt, egyiknek sem nagykereskedelmi bolti zacskóból vetette el a magját.
Végignézett az ágyásain, és látta kisebb-nagyobb csoportokba ültetve a lampionvirágot, a lila haranglábat, a narancssárga óriás titóniát, a törökkandillát, a sötétbordó ördögszemet. A vázában vágott virágként is tartósak voltak, és akkor is sokáig díszítették a kertet, amikor már elnyíltak, mert a termésük is jól mutatott, amikor már megszáradtak, textúrájuk a barna különböző árnyalataiban tovább rajzolta a kert grafikai képét. Akár száraz csokorba, akár téli ikebanákba tehette, tartósak maradtak, jól mutattak a karácsonyi koszorúban is. És ezek a virágok mind ugyanonnan származtak.
A padon ülve nézte a kilátást, a teraszos lejtőre telepített kert fölött bontakozott ki a város panorámája. A Burgtheatert látta, ahol éppen egy órával előbb vett jegyet a Heldenplatz című darabra, meg akarta tudni, miért nevezték Thomas Bernhardot „a saját fészkébe piszkító hazaárulónak”, kíváncsi volt, hogyan hangzanak a színpadon az író végeérhetetlen mondatai. Olvasta a könyveit. Ahogyan egymásra rakta az idősíkokat, abban Proustra hasonlított.
A Stephansdomot látta, a város gótikus jelképét, az iránytűt, mert ha véletlenül eltévedt, akkor csak a tornyát kellett keresnie. A Wiener Staatsoper látványa szinte egybefogta mindazt, ami Bécsre jellemző volt, talán csak neki tűnt úgy, hogy felidézi Klimt aranyát, a sütemények és a kávé illatát, a lovaskocsikat, a patkókopogást a kövekkel kirakott utcákon. A Rathaust látta, ahogy tornyával és díszes homlokzatával kiemelkedik.
Szerette ezt a helyet, mert annyi minden egyben volt a Belvederében: a víztükör, a kastély, a múzeum, az étterem, a botanikus kert, a szobrok, a szökőkutak, a vízesés.
Elindult lefelé az ágyások mentén. Nézegette a virágokat, a dáliák nyíltak még. De a többiről azt sem tudta, hogy mi a nevük, nem ismerte fel őket. Mert már elnyíltak. A sétánytól karnyújtásnyira voltak a magokkal teli száraz termések. Először valami szúrós növény magjait szórta a tenyerébe. Parányi, mákszerű szemcsék. Nem is tudta, mit csináljon vele. Nem volt nála boríték, papírtasak vagy zacskó. Pedig milyen jó alkalom lenne felcímkézve magokat gyűjteni. Nem látott senkit a közelben, nem szólt rá senki. Nyugtatta magát, hogy nem tesz kárt semmiben. Nem tudta kihagyni a lehetőséget, hogy séta közben amelyikről csak tud, gyűjtögessen magokat. Egy kapucnis műanyag kabát volt rajta, esőkabátnak is megfelelt. A zsebeibe szórta a magokat.
Fogalma sem volt, már hányfélét gyűjthetett, mire az ösvény végére ért. Otthon kiöntötte a zsebek tartalmát egy újságpapírra. Tölcsér alakúra hajtogatta, hogy könnyű legyen egy kis dobozba szórni a magokat.
Január végén elővett egy virágládát, elegyengette benne a komposztot, és gondosan, egyenletesen beleszórta a magok felét. Egyrészt ennyi fért, másrészt arra gondolt, maradjon a többi tartalékban egy későbbi ültetésre, ha mégsem kelnének ki. A fűtetlen szobát és a hosszú, napfényes ablakpárkányt megfelelőnek találta. Más növények is jól átteleltek itt, mintha üvegházban lettek volna.
Gyermeki izgalommal várta, hogy mi fog történni. Megjelentek az első sziklevelek, ezek kaporszerűek voltak. Aztán változó időközönként előbújtak más növények is, fűszerűek és kerek levelűek is. Mire eljött az idő, hogy palántákat neveljen belőlük, teljes lett a káosz, nem lehetett őket szétválogatni, ezért külön cserepekbe ültette a növényeket, szellősen, hogy legyen helyük növekedni, különböző fényviszonyok közé helyezte őket: a saját nevelésű datolyapálmák árnyékéba, a napfényes teraszra, egy csoportot pedig kiültetett belőlük a szabad földbe, és körülmulcsozta.
A törökkandilla volt az első, a tavasz végén kék és fehér virágot hozott. Mindegyik cserépben akadt belőle. Az ördögszem csak egyre nőtt, és a tetején minden szál hozott egy barna gombot. Elképesztő, hogy milyen fajokat találnak ki a kertészek, gondolta magában, de megváltozott a véleménye, amikor egy hét múlva a barna gombok tányérja kinyílt, és egy sosem látott virág bomlott ki belőle. Utoljára a titónia nyílt ki, legjobban a szabad földben érezte magát, és nyár végére akkorára nőtt, hogy el sem érte a tetejét, olyan iramban vette el a fényt a körülötte lévő virágoktól, hogy hamarosan a kert császára lett. A cserepekben meg kellett fegyelmezni, hogy a többiek is érvényesülni tudjanak.
Eltelt két év, és meghonosította kertjében a Belvedere virágait. Átívelték az egész nyarat. Bárki is ültette őket egymás mellé, értett hozzá. Szívós növények. Egymást váltva fel tudták idézni a helyet, ahonnan származtak.
Isola Bella
Csendes volt a Lago Maggiore vize, porcelánkék színű, mint az ég. Amikor elindult Stresa kikötőjéből, elővette a jegyzetfüzetét, melybe a legfontosabbakat írta: a sziget, a kastély, a kert, mindez együtt alkotja azt a monumentális látványt, melybe Carlo Borromeo 1632-ben kezdett bele, és amihez a családja mindig hozzátett még valamit. Egyre közelebb került a szigethez. Olyan érzése támadt, mintha egy óriáshajó felé közelítene, amelynek fedélzetén egy teraszos barokk kertet hoztak létre. Elgondolkodott, mi ez a szédülés, ami elfogja az embert, amikor elindul, hogy bejárja a felfelé kiteljesedő spirált, milyen víziók kellettek hozzá, hogy valaki megvalósítsa legmerészebb álmát. Erről akart regényt írni, melyben azok a szobrok elevenednek meg, melyek a leghíresebb olasz kertet lakják: valójában óriások, római istenek, melyek messzire ellátszanak. Mintha ezért alkották volna meg az egész kertet, hogy a zenészek melankolikus dallamokat szőjenek egybe, a festők leüljenek vásznaik elé, és az írók ihletet merítsenek az akaratból, elszántságból, mellyel gránittömböket mozgattak meg, és hajókkal hoztak termőtalajt, hogy az egzotikus növények otthon érezzék magukat. A távolban még látni a havas svájci hegycsúcsokat, de itt mintha folyton tavasz lenne.
A sziget az idő átjáróháza lett. A kastélyban a függönyökön hímzett egyszarvúak sorakoztak. A zeneszobában halkan zendültek a húrok akkor is, ha csak a szél szökött be a nyitott ablakon, a falakon egymást érték a képek, hogy ne lehessen elhelyezni egyetlen újabb keretet sem. Minden mozgásban volt, apró csövek öntözték a hatalmas cserepekben álló narancsfákat, az ágyások között vizesárkok futottak szét. Szökőkutak közt ment tovább.
A Wilhelm Meister tanulóéveinek írása közben rájött, hogy voltak olyan jelenetek, melyeket megírt, de csak később történtek meg. Hosszú idők teltek el úgy, hogy nem mozdult a cselekmény. Közben olyan tájak kerültek elé, melyeket korábban nem láthatott. Az Isola Bellán elevenedtek meg azok a figurák, melyek korábban csak a képzeletében éltek. Némelyeket a környezetéből emelt papírra, míg mások légiesek, mesebeliek maradtak, a fantáziájában éltek. Ahogy ment fel a lépcsőn, hogy bejárja mind a tíz kertfedélzetet, az azáleaillatban regényének folytatása járt a fejében, talán a báró lesz a következő fejezet főhőse, aki eltékozolta a vagyonát a kártyaasztalnál, vagy a kincstárnok, aki bástyát állított a sziget közepére, mintha egy árboc lenne. Talán nem is fejezetek, hanem „könyvek” követik egymást, vonzódott a nagy formák felé, melyek lombja, mint itt a kámforfa, váratlan irányokban növesztette tovább irdatlan ágait.
Idesereglettek a régi csepűrágók is, akik most új szerepüket tanulták. Mindig is Itáliába vágyott, itt akart írni, és most tétován állt burjánzó banánfákkal, pálmákkal körülvéve, és azt sem tudta, melyik korszak az, amely éppen körülveszi, miközben szól az erkélyről a csembaló, és ami eddig felfoghatatlan volt, most elérhető. Papagájok kacagtak rajta a rododendronfán. Szinte felrobbantak az ágyások a liláktól és vörösektől. Színarany egyszarvú állt egy magas talapzaton a könyvtárszobában, ez volt a Borromeo család jelképe.
Parókás hölgyek jelenetet adtak elő egy szomorújátékból, kaméliát lengetve a kezükben. Az egész kastély és a sziget színházi kavalkád benyomását keltette furcsa díszletekkel, túlsminkelt színészekkel, széles gesztusokkal.
Babérból nyírt sövényfalak mellett vitt fel a lépcső. Ez a meredek út felfokozta a várakozást. Az elnyúló, méregzöld fűpaplanon Délkelet-Ázsiából hozott albínó pávák legyezőként terítették szét hófehér tollukat. Még mindig lehetett fokozni a látványt. Egy hatalmas díszlet került a szeme elé, fésűkagylókban nimfák ültek, obeliszkek tetején angyalok szárnyaltak, kőből faragták a hatalmas kutat, amelyben folyamatosan csobogott a víz, a tavacskában aranyhalak úsztak, a vízitulipánok alatt fel-felbukkanva. Mintha egy opera díszletét faragták volna ide félkör alakban, kétoldalt pedig lépcsősor vitt tovább. Még tovább felfelé.
Még nem ért fel a csúcsra, még nem tudhatta, mit tartogat a legfelső szint. De mégis volt szerepe ennek a terasznak is, mert itt kapott helyet a zenekar és a kórus. A felszűrődő muzsikájuk szórakoztatta a vendégeket.
A legnagyobb teraszon, a kert tetején nyílt tér fogadta, mintha egy hatalmas bálterem lenne, amelyben nemrég még felcicomázott, parfümös hölgyek és urak táncoltak. Mintha ide vezették volna. Egyszeriben mindenki megelevenedett, mozgásba lendült, mintha feltámadt volna egy élőkép. Ismerős arcokat is látott, felbukkantak a vendégek közt regényének hősei: Therese, Lothario, Natalie, Felix, sőt még Mignon is. Bólintott feléjük. Kirakat volt ez a bál, amely a túlpart felé azt mutatta, kik méltók a felsőbb körök művészetéhez. Azok felé mutatták a pompát, akiket nem hívtak meg a bálba, azok nem hallgathatták a legdivatosabb zeneszerzők legújabb műveit, csak nézték a partról a sziget árnyjátékát. Olyan volt ez a tánc, mint egy örök érvényű szereposztás, amely megmutatja, kiket fogadnak be, és kik maradnak vágyakozva örökké a parton. A magas párkányon óriás szobrok álltak, melyek felerősítették a magamutogatás tetőfokát. Itt állt mellső patáit feldobva, az égbe rugaszkodva a fehér egyszarvú. Dinnye nagyságú, alácsüngő heréi erősítették férfias erejét, a sziget csúcsán, a gazdagság elérhetetlen magasán, ahova más földi halandó nem juthat el.
Innen nézte a teliholdat, a tóban tükröződő képét, erről kell írnia. Most már tudta, hogy ide kellett jönnie, hogy folytatni tudja a regényét. Mintha a hajó alakú kert vele együtt úszott volna előre, az éjszaka mélyére.
Gibraltár
Hogyan beszélnek itt? Ilyen angollal még nem találkozott. Minden eddigi változattól elütött, amit addig hallott. Két helybeli lány kedélyesen beszélgetett a pincérrel. Csokikrémet rendeltek mentával. Ez már a második kávézó, ahol csak készpénzt fogadnak el, és csak gibraltári fontban adnak vissza, amit helyben el kell elkölteni. Milyen sokféle pénzzel lehet itt fizetni. És minden olyan természeteses. Nem tartotta valószínűnek, hogy bárki is a bankot keresné egy fél marék aprópénzzel, hogy váltsák vissza. Dehogy, azt az aprót itt kell elkölteni, ilyen egyszerű. Majd vesz egy hűtőmágnest, rajta az Europa Point világítótornyával.
Tiszta Anglia, piros telefonfülkékkel, jobb oldali közlekedéssel, és felöntve a látvány egzotikus akvarellel: a mindenütt felbukkanó pálmafákkal és a járdaszegélyeken felszökő lilás selyemmirtuszokkal.
Ilyent sem látott még: az útkereszteződésben ugyanazon a betonfelületen a maguk felszállópályájának dupla csíkjai szerint repülőgépek is közlekednek, és természetesen mindig az övék az elsőbbség.
Nem akart buszozni. Abból az élményből akart felmarkolni, amennyit csak tudott, hogyan élnek itt, milyen a látvány ezen a hat és fél négyzetkilométeren.
Ezeken a rövid, keskeny utcákon akarta beszívni a sós, tiszta levegőt. A Red Sandsre ért, a botanikus kert szemközti oldalán elővette a mobilját, hogy eligazodjon a térképen. Közben alaposan belebonyolódott, merre kellene indulnia a könyvesbolt felé. Addig észre sem vette, hogy két vörös hajú kisfiú a kőpárkányon éppen mellette ülve azt gyakorolta, hogyan kell két behajlított ujjal fütyülni. – Ha azt érzed, hogy nem csak az ujjaid közötti résen fújod ki a levegőt, akkor nem zársz a száddal elég erősen. Kezdd újra, tele tüdővel! – oktatta a társa.
Mintha csak magát látta volna ilyen idős korában. Mintha visszazáródott volna az idő a palackba. Itt vetette a partra a víz. Olyan lett, mint egy időutazás. Ezek a fehér épületek és a régimódi ablakaik az utcában a hatvanas éveket idézték.
Követte ugyan az útirányt, de véletlenül bukkant a könyvesboltra, talán ez lehet a városban a legnagyobb, mi más lenne a neve, mint Gibraltar Bookshop. Egy ismerős név a kirakatban: Bernhard Schlink: Olga, úgy látszik, már angol fordításban is megjelent.
De neki egy igazi angol regény kellene. Hosszan válogatott bent a polcokon. Aztán szemügyre vette Alan Murrin regényét, The Coast Road a címe, hatalmas kék hullámok vannak rajta, rákeresett, hogy megtudjon róla valamit: nemrég jelent meg, és máris vezette az eladási listákat, jó lenne ide egy ilyen tengerparti történet. A fülszöveg szerint egy családi dráma, és arról szól, hogyan vívta ki szabadságát és igazságát egy ír nő, 1994-ben játszódik.
Jó lenne, de talán most mégsem viszi magával, egész nap cipelnie kellene a hátizsákjában. Majd holnap.
Száz métert sem kellett megtennie, amikor elé tárult a látvány: a sziklaformáktól mutat olyan jól ez a tintakék tenger.
Gibraltár strandja gyermekkori emlékeket idézett fel benne. Mindig ugyanaz a visszatérő jelenet: rohant a ragyogás felé, apja alig tudta utolérni. A kövek lehelete vibrált a levegőben, torzítva, elmosva a horizont kontúrját. Talált egy szélesebb szabad helyet a durva szemcsés homokon, oda terítette a törülközőjét. Szemben Afrika partjaival. Ott párállott előtte homályosan kirajzolódva sok lebegő hajóval együtt. Nem érezte a sebességüket, mintha inkább álldogáltak volna körben, hogy a szoroson átkeljenek. Voltak köztük városnyi óceánjárók és yachtok is.
Ekkor kezdte csak felfedezni közvetlen szomszédjait a parton.
Egy fiú ült egy könyvbe feledkezve, középen, mint egy törzsfőnök egy tábor közepén. Mint akit hátrahagytak, hogy vigyázzon a holmira: ledobott hátizsákok, táskafélék, papucsok, pólók, vizes palackok, napolajak hevertek körben, katonás rendben. Volt ezeknek a tárgyaknak egy közös vonásuk, mindegyik fekete volt.
A másik oldalon olasz fiatal párok hevertek csíkos napernyőjük árnyékában. Nem is a beszédből, hanem a gesztusaikból ismerte fel őket. Elég hozzá egy törülköző és egy fürdőruha, és máris együtt van mindenkinek a teljes karaktere, amit otthonról magával hozott. Az olaszokat nagyon kedvelte, sokszor járt ott, és mindig nagyon kedvesek, segítőkészek voltak.
Gibraltár a negyedik a sorban, járt márt hasonló városállamokban, Monaco, Luxemburg és San Marino is hasonló volt, annyiban mindenképpen, hogy hegyet kellett mászni. Ahogyan itt is. Bárhonnan is tekintett fel, jóformán minden fölé oda magasodott a jellegzetes formájú hegyfok.
A fiú közben megfordult, és felé fordította a könyvet: Gillian Flynn: Gone Girl. Milyen érdekes véletlen, a filmváltozatát nemrég látta. Közben megérkeztek a széthagyott holmik tulajdonosai is, nyolcan, vizesen, pasztellszínű, sötétzöld-rézvörös fürdőnadrágokban. Nem voltak harsányak, viszonylag halkan beszélgettek egymás közt. Határozottan fegyelmezettnek tűntek, ami már a lerakott holmijukon is látszott. Kétségtelenül sportolók voltak, valamilyen csapatot alkottak, mert a ruházatukon mindenütt ott volt a Cambridge-i Egyetem logója. Másokra nem figyeltek. Mintha lett volna bennük némi önbizalom-túltengés, ami nem is lett volna furcsa, hiszen a saját gyarmatukon strandoltak.
Útközben vett egy hamburgert, leült a teraszra, és innen nézte a hajókat. Megállapította, hogy ennek a helynek a különböző magasságban elhelyezkedő teraszok, kilátások jelentik a varázsát: a változó színű tenger és a felhők impresszionista halmozódásai.
A felfelé vezető sétányon már feltűnt néhány kíváncsi berber makákó. A turisták kedvencei. Senki sem türtőzteti magát, hogy minél közelebbről fényképezze őket, minél több látsszon az öböltől és a városból is a háttérben. Egyre meredekebben csavarodott felfelé a sétány a hegyre, közben egyre többen álltak félre a kilátóknál, hogy elővegyenek egy almát vagy banánt, amit a majmok csábítgatására hoztak a közös fényképezkedéshez. Őt is megkérte egy csapat japán iskoláslány, hogy örökítse meg őket a majmokkal. – Nagyon vidám kép legyen – mosolyogtak a lányok, miközben egyszerre ujjongva emelték fel a kezüket. A majmok csoportja az üvegterasz sarkában gyűlt össze, és bizalmatlanul méregették az érkezőket. Vörösesszőke testük szinte egybeolvadt, ahogy egymáshoz bújtak. A képen úgy hatottak, mint egy kupac, csak a szemük meredezett ijedten. – Pont jó lett a kép, köszönjük! A lányok lefelé mentek.
Ő pedig kapaszkodott tovább felfelé. A következő kiszögellésben pihenőt tett. Leült a kőre, elővette a vizét, és kortyolgatott belőle. Nézte a zöld papagájokat a pálmafán.
Ekkor éles sikoltás hasított a tájba. Hamar felfogta, hogy egészen közelről érkezett. Felpattant, hogy körülnézzen. Rövid csend után zokogást hallott lentről. Elindult vissza, és akkor látta, hogy éppen a takarásban, ahol az ösvény kanyarodott felfelé, egy nő hevert a földön. Furcsa testtartásban. Nem úgy, mint aki elesett, hanem úgy, mint akinek éppen kitépték a táskát a kezéből, ő pedig nem hagyta, küzdött ellene. Mindez csak pillanatok műve lehetett. Mert az egyik lábát maga alá gyűrte, a másik esetlenül kinyúlt hátrafelé, ebből a helyzetből még felállni sem volt könnyű. Közben szorította táskájának egyik fülét, a másikat elengedte, a táska tartalma pedig szétgurult. Látta a majmokat a hegyre futni. Talán ugyanazok lehettek, akik az előbb még békés kupacot alkottak a terasz sarkában megbújva, és talán a prédára lestek, akire lecsaphatnak. Mert talán éppen a turisták szoktatták őket arra, hogy a táskákban ennivalót hoznak nekik. És ha nem adják jószántukból, akkor elveszik tőlük. A majmok nyilván elsősorban ennivalót kerestek, vitték is a kekszet, csokit, de az egyik majomnak a könnyű, citromsárga nyári sál tetszett meg, amivel a bokrok tetején ugrált fel a hegyre, lebegtetve a sárga girlandot, amibe belekapott a szél, és mutatta az irányt, a sebességet, milyen gyorsan képes egy majom eliszkolni, és nyilván támadni is, ha kell.
A nő már a két lábán állt, amikor odaért hozzá, hogy segítsen neki. A térde alatt alaposan lenyúzta a bal lábát. Más baja szemmel láthatóan nem esett. De még a sokk hatása alatt állt. – A majmok, a majmok – ismételgette remegő kézzel. Közben hagyta, hogy segítsen neki, fogja a táskáját, és sorban összegyűjtögesse, ami szétszóródott, apró tárgyakat, piperecikkeket, pénztárcát, buszjegyeket, az ásványvizet és egy könyvet: Alan Murrin: The Coast Road. Itt megállt egy pillanatra a rakodással, a nőre nézett, aztán a könyv címlapjára. – Azt magának adom – hadarta hirtelen a nő, aki még mindig ijedt és magatehetetlen volt. – Ugyan, nem azért néztem, nem kell nekem adnia – mentegetőzött. – Miért ne adnám? Már elolvastam a strandon. Úgysem vinném haza. – Annyira rossz? – Dehogy, egyáltalán nem rossz, azért adom magának, mert megérdemli. Úgyis a szállodában hagynám, hogy olvassa el valaki más is. – Köszönöm. Tudja, éppen ezt akartam megvenni.
A nő nem mondott semmit. Inkább megkönnyebbült. A vállára akasztotta táskáját, és enyhén sántítva elindult lefelé az úton.
Párhuzamos identitások
Miközben Horvátország magyar irodalmát írtam, kutatásaim során számos párhuzamos identitású szerzővel találkoztam, akiket a többnyelvűség és a transzkulturalitás kapcsán is példaként említhetünk. Fontosnak tartom, hogy ne merüljenek feledésbe.
Fejtő Ferenc író, filozófus méltán szerepel a magyar, a horvát és a francia irodalomtörténetekben is. Érzelmes utazás című önéletrajzi művében írja: „Nekem itt fekszik anyám a Mirogojban, te őrzöd a ’nyugalom kertjében’, s itt voltam gyerek is. Véletlenség csupán, hogy nem itt születtem. Hivatalos szülőhelyem mintha csak a te külvárosod lenne. Az volt a hétköznap, az iskola, a betegség, az unalom, te voltál mindig a jutalom, az ünnep, az öröm, az ajándék. Az volt az idegenség, a kitagadottság, az anyátlanság, a tél, te voltál ópapa, ómama, füge, játék és nyár”, hiszen a nyarakat még felnőtt korában is az Adrián töltötte. Mivel gyermekkorában gyakran járt rokonlátogatóban Zágrábban, a gyermek Fejtőn szeretettel csüngő, többnemzetiségű család fontos szerepet játszott jellemének kialakulásában. Mint ahogyan maga is mondja: „’Zwei Seelen wohnen ach! in meinen Busen’, mondhatnám a német költővel, de talán több lélek is lélegzik ott, mint kettő. Gyerekkorom óta babonának tartom azt a felfogást, hogy az embernek mindenáron egyetlen identitásra kelljen szorítkoznia”. A második világháború befejeződése után Magyarországra visszatérve elégedetlenül szemlélte a helyzet alakulását, majd végleg visszatért Párizsba.
Békássy Ferenc joggal szerepelhetne a horvát, a magyar és az angol irodalomtörténetben is. Nemesi családban született, Angliában járt középiskolába, anyanyelvi szinten beszélt és írt angolul, a Cambridge Egyetem elitkollégiumában, a King’s College-ban végezte tanulmányait. Tagja volt az apostolok vitacsoportjának, melyet E. M. Forster és Alfred Tennyson neve is fémjelzett. Békássy verseket és prózát írt magyarul és angolul, fordítói munkái szintén maradandóak. Az első világháború kitörésekor hazatért, huszárönkéntesként bevonult, 1915 nyarán egy lovassági ütközetben esett el, a frontra érkezésének másnapján, huszonkét évesen. Vele voltak a versei, melyek később előkerültek, ennek alapján ismerték fel a szülei, amikor hazahozták. Sorsszerű, hogy a második világháborúból bori noteszünk, az elsőből pedig dobronuci noteszünk maradt fenn. Babits a Nyugatban írott nekrológjában arra utal, hogy az első világhírű magyar írónk lehetett volna. Elismeréssel írt róla Kosztolányi, Tóth Árpád, Schöpflin, Márai Sándor, Hamvas Béla és Weöres Sándor is. Dr. Czeizel Endre Sors és tehetség című könyvében megállapítja: „A sors faktor megakadályozta, hogy Békássy Ferenc érvényesítse kivételes költői talentumát. Neki igazi esélye lehetett volna arra is, hogy a világszínvonalú magyar költészet képviselőjeként elfoglalja méltó helyét a világirodalomban. A Békássy-jelenséget tekintsük mementónak, a fiatal életek és potenciális géniuszok védelme érdekében, hiszen a tehetség- és talentummentés egybeesik az életmentéssel is.”
Adriatica and Other Poems című, angol nyelven írott verseskötetét Leonard és Virginia Woolf adta közre 1925-ben a londoni The Hogarth Press kiadónál. A címadó kiseposz azért is vívhatott ki elismerést szakmai körökben, mert Byron Childe Haroldjának és Homérosz Odüsszeiájának koncepcióját ülteti át a korabeli modern költészet formanyelvére, ugyanannak a földrajzi térségnek a mitikus világát eleveníti fel: elsősorban az Adria szigetvilágának az ókori városállamok óta ismert emblematikus helyei elevenednek fel: nyolc rész, a címekben földrajzi utalásokkal, köztük a legismertebbek: San Pietro, Comisa – város Vis szigetén, Korčula szigete – ahol a legenda szerint Marco Polo született, Ragúza városa és mellette Lokrum szigete. Békássy ismerte, behajózta barátaival az Adriát, ez a személyesség teszi hitelessé és egzotikussá, amit közvetíteni tudott egy olyan nyelvi közegben, ahol szintén meghatározóak a tengerek mágikus legendái. Békássy Ferenc a nyarakat az Adrián töltötte. Lokrum szigetén írta magyar nyelven a Két ember találkozik című novelláját.
Sinkó Ervin író, költő, esszéíró, irodalomtörténész, a magyar szellemi élet európai jelentőségű egyénisége. A második világháború legelején Zágrábban megismerkedett Krležával, majd az üldözések elől Szarajevóban, Drvarban és Splitben húzódott meg. A háború után Zágrábban telepedett le, a horvát népjóléti és tanügyi minisztériumban dolgozott, majd a Krleža vezette Lexikográfiai Intézetben. A Horvát Írószövetség, a zágrábi Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia levelező, majd rendes tagja lett. 1950-ben a Horvátországi Magyarok Kultúrszövetségének végrehajtó bizottságába választották. Az akkor Zágrábban megjelenő Magyar Képes Újságban publikált, többek között a Gyurka felel Jézusért című novelláját. 1959 október 21-én megnyitotta az újvidéki egyetem bölcsészeti karának magyar tanszékét, melynek első vezetője volt. Felváltva Újvidéken és Zágrábban élt. A zágrábi Mirogoj temetőben helyezték végső nyugalomba.
A horvát irodalom is a saját szerzői között tartja számon Sinkó Ervint. Zágrábban jelent meg először 1954-ben az Optimisták, és 1955-ben a sztálini korszak nyomasztó szellemrajza, az Egy regény regénye, amely a moszkvai naplójegyzetei alapján született – a többes identitás újabb remekműve.
Tételek a tengertanból
A kikötőbakon ültem, Skull Mátyás Vasöntödéje Fiume 1893 – ez állt össze körben a kopottas betűkből; megörökítettem a mobilommal, hogy pontosan le tudjam jegyezni. Hazátlanok hajói hagyták el sorban ezt a kikötőt, húztak magukkal eltépett sorsokat: elképzeltem a zsúfolt fülkéket, melyekben tülekednek a jobb helyekért, sokan meghaltak az úton Amerika felé, „másfél millió emberünk” talán odaérhetett, és egy nemzedék még emlékezett az amerikás dalokra, mint amilyen a Fiumében ültem fel a hajóra.
Tengernyi hagyaték a múlt. Elképzeltem, hogy hullámokat vet előttem a New Yorkból hazatérő Carpathia gőzhajó, rajta Munk Artúr íróval, aki hajóorvosként mentette a Titanic utasait, aztán visszaemlékezésében közreadta, mi hogyan történt: „Mély megdöbbenéssel állapítottuk meg, hogy a mentőcsónakok félig üresen közlekedtek felénk. Nők és gyermekek, parafával bélelt mentőruhákban, összebújva ültek a padokon, fázósan, kimerülten. Minden csónakban két-két matróz ült evezőkkel. Csakhamar megtelt a Carpathia fedélzete didergő, síró asszonyokkal és gyermekekkel. A legnagyobb részük munkásasszonynak látszott, de közöttük estélyiruhás nők is fagyoskodtak könnyű kendőkben, sálakban. Az asszonyok összebújtak, remegtek és egymást átölelve sírtak. Siratták elvesztett hozzátartozóikat, akiktől még elbúcsúzni sem volt idejük. Közben egyre szaporodott számuk: már 500-an voltak. Rostron kapitány tovább kutatta a tengert, már magasan állott a nap, amikor az utolsó csónak utasait is felvették a fedélzetre. Orvosi munka csak annyi volt, hogy segítettünk a hajótöröttek ellátása körül.”
Innen vitorlázott el Herczeg Ferenc is, aki egy nyáron át bolyongott az Adria partjainál, borovi fenyős, kabócás szigetek mentén, erről szól a Szelek szárnyán című, ifjúságnak szánt, kalandos útikönyve: „Reggel tíz óra felé hagytuk el a Sirállyal a fiumei Baross-kikötőt, hogy útra keljünk Dalmátország felé.”
Talán innen tekintett a szigetek felé Szabó Lőrinc is, amikor egymás alá araszolta az alábbi a sorokat:
Fiume – a régi, gyerekkori?
Elértem s megbocsátottam neki.
A szörny Hamburg és Genova után
mint elkésett ünnepi adomány
Talán éppen itt jegyezte le Márai Sándor 1939-ben a következőket: „Az egész világból ez az öböl az a hely, ahol a magyarnak közvetlen köze volt a tengerhez. Visszajárok ide, örülök, ha valamelyik fiumei őslakó magyarul felel kérdéseimre.”
Tanulságos megfigyeléseket tett Kánya Emília (Pesten született 1828-ban, és 1905-ben hunyt el Fiuméban), a Monarchia első női lapszerkesztője. Idősebbik lányát követve 1884-ben kerül Fiumébe, akit tanárnőnek neveztek ki az egyik ottani gimnáziumba. Legismertebb regénye a Réges-régi időkről egyik fejezete foglalkozik fiumei tartózkodásának részleteivel: „A külviszonyok éppenséggel nem kedvezőek itt nekünk, magyaroknak. Ennek az úgynevezett országgyöngyének rémítő drága a foglalatja. Milliókat ölt a városba és a kikötőbe az állam, de szeretetét, igaz ragaszkodását az idevaló lakosságnak nem tudta magának lekötni. És valamint a családi élet legfőbb életképessége a családtagok egymáshoz való szeretetében rejlik, olyan nélkülözhetetlen fluidum ez az állam életében is. Bennünket itt megfigyelő, hideg, szeretet nélküli szemmel néznek, mi még most is idegenek vagyunk itt, akikből hasznot húznak, de egy csepp szeretetet sem adnak. Ez teszi bizonytalanná, félszeggé a mi embereink működését is, nem olvadunk össze egy nemes célért, egy magas eszméért, gyanakvó szemmel nézzük egymás lépteit, és mert nem tudunk szeretni, nem tudunk bízni és hinni sem. És ez a hideg szellő átjárja a társadalmi életet is. A tisztviselők csak a maguk emelkedése iránt vannak érdekkel, felfelé azon a lajtorján, és onnan milyen jólesik letekinteni a kisebbekre, a kevesebb ügyességgel és szerencsével bíró tömegre. Csak olyan átutazó postaállomásnak tekintik ezek is ezt a Fiumét, ahonnan aztán könnyebben lehet emelkedni, hivalkodni, panaszkodni.”
Hosszú lenne felsorolni minden művészeti-irodalmi vonatkozást, most rendezgetem a jegyzeteimet egy hosszabb dolgozathoz, ebből szemlézek néhány tételt az alábbiakban.
Jókai Mór Egy játékos, aki nyer című regénye Fiuméban játszódik, és az író elnyerte a város díszpolgára kitüntető címet.
Feszty Árpád pedig a fiumei Szent Vitus-dómban kötött házasságot Jókai Mór nevelt lányával, Rózával.
Brelich Ernő városi asszesszor (Fiuméban született 1844-ben) ismertette először Jókai műveit olasz nyelven. Lefordította az Az arany embert, a Fekete gyémántokat és az Egy játékos, aki nyer című regényeket, továbbá az 1848-as szabadságharc történetét is kiadta olaszul (Fiume, 1875). Jókai Mór Libapásztorát La pastore delle odhe címen dr. Negojevich Artúr fiumei főgimnáziumi tanár fordította olaszra.
Cholnoky Viktor Trivulzió szeme, Tömörkény István János a tengöri hallal, Szini Gyula A kifeszített íj és Molnár Ferenc Vasúti kaland című novellája is itt bontakozik ki. Kosztolányi Dezső Esti Kornélja a fiumei gyorsra száll. A város fölött, a Javorje hegyei között bonyolódik Tormay Cécile Emberek a kövek között című vágyakozó szerelmi története. Krúdy Gyula Cirkuszkirály című ifjúsági regénye szintén ide kötődik. Benedek Szabolcs A fiumei cápa című regénye a Monarchia végnapjaiban, közvetlenül az első világháború kitörése előtt játszódik. A „Nautica” címmel Horváth József megírta 1999-ben a fiumei Tengerészeti Akadémia történetét. Itt élt Viola Éva, egyik verseskötetének a Fiume címet adta.
Ödön von Horváth 1909. december 9-én született Fiume horvát negyedében. Ugyanitt született Csíkszentmihályi Mihály író, műfordító is 1934. szeptember 29-én, amikor a város Olaszországhoz tartozott.
Még mindig itt ülök a kikötőbakon, ahol a párás levegőben kócbundát eresztenek a kötelek, ezekkel hurkolják ide a turistákkal teli bárkákat. A vékony deszkapallón diáklányok egyensúlyoznak a dokk felé. Az utastérből recsegve szól a horvát Baby Lasagna idei slágere, a Rim Tim Tagi Dim.
Furcsa érzés mögém pillantani azokra az épületekre, melyek homlokzatán a feliratok többször is nyelvet cseréltek az elmúlt másfél évszázad során. Csak az bizonyult maradandóbbnak, amit itt kőbe véstek vagy vasba öntöttek. A felüljáró betonoszlopain a vizuális tarkaság transzkulturális mintázattá fonódik egybe. Mindenki a maga nyelvén írta fel várakozás közben, hogy innen hova hajózott el.
A visszatérés vándorai
Apám akkor adott a kezembe egy régi, kopottas könyvet, mielőtt az utazást terveztük. Érdemes felkészülni rá, hogy hova megyünk, mit fogunk látni, mondta komolyan. Nem útikönyvet adott, hanem egy regényt. Nem volt könnyű olvasmány, akkor fejeztem be az ötödik osztályt. Aztán évek múltán újra meg újra elővettem, valahányszor visszatértem ide. Mert ez a könyv előretekint, és a vándorok kikötőjéről szól.
Jókai Mór Három márványfej című regényében pazar leírásokkal kápráztatja el olvasóját, már akkor úgy gondoltam, hogy ezért érdemes lesz Dubrovnikba utazni, mi már csak ezen a nevén emlegettük a várost. „Az, amit a mai Raguza képe mutat, csak egy összedűlt óriás töredékeinek maradványa. Három eltemetett város fekszik a mai épületek alatt. A görög Epidaurus fölött épült az Ó-Raguza; azt eltakarta a dicsőséges, hatalmas raguzai köztársaság, ennek a romjain áll a mai kikötőváros. Még maradványaiban is fölséges.
Raguza ősidőktől fogva menedéke volt mindenkinek, akit a világ hatalmasai üldöztek; s akit egyszer oltalmába fogadott, azt meg is tudta erőhatalommal védeni. Ellenség soha se szárazon, se tengeren be nem tudott törni a bástya falain.
Azok hatalmas bástyák voltak; amint a város népessége szaporodott, új meg új gyűrűvel vették azt körül, párkányos tornyaik uralták a körülfekvő vidéket, s azon a nagy, gömbölyű bástyán ott, Gravoza felé, mely egészen a tengerbe nyúlik, emelkedett fel az óriási világítótorony, öntött rézoszlopával, legfelül az aranyozott földteke.
A mostani, egymás fölé emelkedő, födéltelen házak helyén aranytól csillogó kupolák és tornyok ragyogtak a napsugárban. Minden nemes családnak volt saját temploma, amelybe a palotájából át lehetett járni. Ez volt a fényűzés mértéke. A templomok oltárainak művészi pompája, a drágakövekkel kirakott ereklyetartók, a hitetlenektől visszavásárolt drágaságok Salamon templomából, Jeruzsálem kincseiből, kelet drága szöveteivel betakargatva; ezek képezték a raguzai nobilik fényűzését, mert a külső viseletük egyszerű volt. És valamennyi templom közül legmagasabbra emelkedett ki a nagyszerű katedrále, melyet Oroszlánszívű Richárd emeltetett Raguzában.”
Ahogy végigszáguldott a fecskeraj oda és vissza az óváros főutcája, a Stradun felett, az olyan volt, mintha a költözés hosszú útjára edzettek volna jellegzetes „tszvit-tszvit-tszvit” kiáltásukkal. Dubrovnik madarai mintha évszázadok óta ezt gyakorolnák, erre emlékszem én is, ahányszor itt jártam, mindig csapatostul és nagy ricsajjal cikáztak a sikátorok között.
Minden író meg akarta valamilyen módon fogalmazni, milyen hatással volt rá a bástyafal, tériszonnyal küzdve felkapaszkodni a lépcsőfokok ezrein, és nézni a virágzó narancsfák között a hullámok végtelenbe sodródó, türkizkék ragyogását. Valamit hozzá akart tenni mindenki ehhez a látványhoz, érzéshez, ami már annyi művészt inspirált. Akár egy új történetet vagy egy újabb verset. Mintha mágikus erejük lenne a köveknek, amivel csak a világ kivételes helyei rendelkeznek. Itt állni, ezen a helyen, bármelyik római kockakövön, olyan érzés, mint a művészet kegyelmi állapotának közelébe érni.
A sikátorok felé pillantva Pilinszky János a következőket jegyezte le: „Dubrovnik lakóházai olyan fehér kőből épültek, ami édestestvére lehetne a legfehérebb márványnak. Eső, szél, idő e fehér követ lassan viaszsimára koptatta, s oly olvadékony felületeket varázsolt a falakra, mint csak az emberi bőr egy-egy tündöklő gyermekarcra, csodálatos aggastyánkézre. Sikátorok fehér márványból. Bennük, a meredek, szűk házak közt, föl az égig: mosott fehérneműk zászlóerdeje, egy valódi város hétköznapjainak örökös ünnepélyességével. De ami a legszebb: a város padlója (kövezete) is fehér kőből van, mit az idő a házak falánál is fényesebbre koptatott. S e fehér padló az udvarokba, a küszöbön át a boltokba, a vendéglők apró szobáiba is benyomul, azokat is gondosan kirakja nagy fehér tábláival.”
Márai Sándor Sziget című kisregényének története abból a szállodából indul, ahova Déry Tibor is betér, amikor a Befejezetlen mondatot írja. Nagy László pedig a költészet kultikus helyének tartotta a várost: „Az úgynevezett magas költészet vagy műköltészet kezdetét jelzi a középkori legendák versbe fogása és a zsoltárköltés. Ugyanakkor a trubadúrok is példaképek. A hattyúnyakú kalmár-gályák a petrarcai mintát is hozzák az Adria habján, főleg az olyan cserebere-helyre, mint Raguza.” A kortárs angol írók közül többek között Angus Kennedy, Ben Cambell és Whitfield Cook választotta regénye helyszínéül. Antonio Ostornol Dubrovnik című regényében pedig a délszláv háborúban bonyolódik egy családi dráma. Csak most tűnt fel, hogy az angol nyelvű irodalomban a délszláv háborút szerb–horvát háborúnak nevezik.
A Stradun szomorú hely lenne, ha csak egyedül sétálnánk rajta. Tükörfényesre koptatott kövein ma is turisták ezrei nézelődnek, mégsem zavar a tömeg. Minden újabb lépésnél akad egy részlet, akár történelmi, akár művészeti, amiért érdemes megállni, emlékezni, gondolkodni. Fejtő Ferenc ablaka most is kitárva áll. Ebben a szobában írta feljegyzéseit az Érzelmes utazáshoz, ebből idézem azt az utat, amelyet magam is követtem: „A piac a székesegyház és a régi tanácspalota árkádjai között terül el. Bemegyek a székesegyházba, meg akarom nézni a Mária mennybemenetelét Tizianótól…” A székesegyház egy 17. századi román bazilika alapjaira épült, és csaknem teljes egészében megsemmisült az 1667-es fölrengésben, az újjáépítést olasz építészek tervezték újra, római barokk stílusban.
Nincs talán egyetlen szeglete sem a városnak, melyet ne örökítettek volna meg az irodalom visszatérő vándorai.
Az emlékezet makacssága
Egy gumilabdát dobáltam a falnak. Néha sikerült elkapnom, máskor Rexié lett. Ilyenkor csak mindenféle furfanggal sikerült kiszednem a szájából. Magasra emeltem, hogy ne érje el. A kutyák több generációját később is ugyanígy hívták nálunk.
Lejött az unokatestvérem a lépcsőn.
Nem hallottad a Vespát?
Nem, nem hallottam.
Pedig felismertük a postás robogójának a hangját messziről. Ha lassított előttünk, akkor nekünk hozott valamit. A küldeményeket a postaládába dobta. Magas kapu volt, nem lehetett felette belátni.
Az unokatestvérem kinyitotta postaládát. A filmújság volt benne. Minden csütörtökön hozta a postás. Nem hajtotta ketté, mert akkor meggyűrődött volna. Márpedig nagyon fontos volt, hogy simák maradjanak a lapok, mert az újság közepéből ki lehetett venni a posztert, színes képen egy filmsztárt ábrázolt. Ott nyitotta ki most is először, aztán a címlapot nézte meg, azon is mindig színes sztárfotó volt.
Hirtelen megváltozott az arca. Felém fordította az újságot.
Ide nézz! Meghalt Marilyn Monroe.
Értetlenül néztem rá, hogy miről van szó. Aranylamé ruhájában állt a címlapon, ez volt a leghíresebb képe.
A legrégibb gyerekkori emlékeim egyike. A legelsők ilyen törékeny szilánkok, mint egy filmből kivágott rövid jelenet.
1962 augusztusában négyéves voltam.
Innentől kezdve egyre több mindenre emlékszem. Az unokatestvérem, aki nálam tizenhat évvel idősebb volt, sportot űzött abból, hogy felismertesse velem a filmújságban megjelenő színészeket. Akkor is, ha újra felbukkannak egy másik filmben. Mivel olvasni még nem tudtam, sokszor elismételte a nevüket. Beborították a falat a szobájában a poszterek. Dicsekedett a barátainak idomításának eredményével. Véletlenszerűen mutattak képekre, és én mondtam a nevüket. Úgy tekintettek rám, mint valami cirkuszi csodagyerekre.
Az unokatestvérem tudományos magyarázatba kezdett:
Sokat kell gyakorolni. Az egyik legősibb képesség. A varjú is felismeri az arcokat. Aki bántotta a fiókáit, annak kivájja a szemét.
Évek múltával természetessé vált, hogy folyton átlapozom a filmújságokat. Már voltam moziban is. Volt, akit láttam is valamelyik filmben. Az unokatestvéremtől hallottam először rendezőkről, és olyan filmekről, amelyekről csak később tudtam meg, miért jelentős alkotások. Két dolgot biztosan neki köszönhetek: az arcfelismerő programot a fejemben, később is, ha valaki a környezetemben nem ismert fel valakit egy régi fotón, akkor engem kérdeztek; a másik: a filmekkel kapcsolatos memória, címek, dátumok.
Mindent láttam, amiben Marilyn Monroe játszott, némelyiket többször is. A róla szóló filmeket is. Később pedig mindent elolvastam, amit írtak róla. Tucatnyi könyvet.
Máig nem tudtam leszokni róla. Még ha vélemények csapnak is össze a jelenség felett, ami őt szimbólummá avatta. Az irodalom is felfedezte magának. Nem csupán halálának összeesküvés-elméletei érdekesek, hanem az is, hogyan bogozzák tetteinek eredőit.
Arthur Miller, amikor Marilyn férje volt, forgatókönyvet írt neki. A The Misfits-et (Kallódó emberek) 1961-ben mutatták be. Ekkorra már elváltak. Marilyn a forgatás közben kétszer is kórházba kényszerült. Egy év múlva pedig már nem is élt. Elég drámai egymás után leírni ezeket a mondatokat. James Goode is így gondolta, mert szemtanúként egy izgalmas naplóban örökítette meg a film elhúzódó, viszontagságos forgatását, amit 1963-ban adott ki. Arthur Millert élete végéig kísérte ennek a filmnek a rémálma, erről írta utolsó drámáját Finishing the Picture (A film befejezése) címmel 2004-ben. Baljós fekete-fehér western a Kallódó emberek. Két fotós végig követte a forgatást a túlvilági helyszíneken, a nevadai sivatagi tájban, és képeiket színesben adták közre egy albumban – ezek a pillanatok mára legendássá váltak. Marilyn Monroe utolsó befejezett filmje lett. Clark Gable, a másik főhős pedig meg sem érte a bemutatóját.
A színésznő tragikus halála után mindenki azt várta, hogy a volt férj, Arthur Miller mikor szólal meg, hogyan emlékezik vissza a házasságukra. Erre 1964-ig kellett várni, a darabot After the Fall (A bűnbeesés után) címmel Elia Kazan rendezésében mutatták be. A kritika nem állt az író mellé, mindössze 208 előadást ért meg, ami bukásnak, illetve a közönség bojkottjának számított. Miller rideg, sértett, elutasító magatartását irritálónak tartották.
Alátámasztotta ezt a véleményt Norman Mailer is 1973-ban írt, Marilyn című biográfiai regényében. Ez volt az első igazán hiteles szépirodalmi mű, amit írtak róla.
Arthur Miller nem tudott megbékélni az őt ért vádakkal, élete végéig foglalkoztatta, ezért még egyszer megkísérelte alaposan, érvekkel alátámasztva megrajzolni felesége karakterét, házasságuk zsákutcáját Timebends (Kanyargó időben) című önéletrajzi visszaemlékezésében. Mindenki azt várta, válaszol-e Norman Mailernek, de csupán egy helyen említi meg, hogy alig ismerte személyesen Marilynt.
Joyce Carol Oates erős empátiával írta meg 2000-ben Blonde (Szöszi) címmel kilencszáz oldalas regényét. Kellő megszállottsággal formálta árnyalt regényhőssé Marilynt. Felhasznált sok mindent, amit már megírtak róla. Amikor egy új könyv kerül a kezembe, felismerem, mit honnan merítettek.
Minden író azt gondolja, az ő emlékezete a legpontosabb, bármilyen történetet ő alakít a leghitelesebben, bárkinek a személyiséget ő ítéli meg adekvátan, csak ő kanyarít megfelelő szögben minden cselekményt. Minél régebbi az emlék, annál erősebb a meggyőződés, a megszállottság, a vízió, az ihlet és a vélemény. A hiányzó részek pótlására adottak a fikció eszközei, meggyőződéssel lehet írni arról is, hogy valaki mit álmodott.
Évtizedek, évszázadok múltán is élő maradhat, akiről tudnak újat mondani, új művet alkotni, akit újra reflektorfénybe lehet állítani. Az olvasói élmény és megérzés nem csal, felfedezzük, mi az, ami valóban megtörténhetett, és mi az, ami valószínűleg nem. Kiderül, mit felejtünk el, és mi marad meg makacsul az emlékezetünkben.
