Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Kontra Ferenc
Párhuzamos identitások
Miközben Horvátország magyar irodalmát írtam, kutatásaim során számos párhuzamos identitású szerzővel találkoztam, akiket a többnyelvűség és a transzkulturalitás kapcsán is példaként említhetünk. Fontosnak tartom, hogy ne merüljenek feledésbe.
Fejtő Ferenc író, filozófus méltán szerepel a magyar, a horvát és a francia irodalomtörténetekben is. Érzelmes utazás című önéletrajzi művében írja: „Nekem itt fekszik anyám a Mirogojban, te őrzöd a ’nyugalom kertjében’, s itt voltam gyerek is. Véletlenség csupán, hogy nem itt születtem. Hivatalos szülőhelyem mintha csak a te külvárosod lenne. Az volt a hétköznap, az iskola, a betegség, az unalom, te voltál mindig a jutalom, az ünnep, az öröm, az ajándék. Az volt az idegenség, a kitagadottság, az anyátlanság, a tél, te voltál ópapa, ómama, füge, játék és nyár”, hiszen a nyarakat még felnőtt korában is az Adrián töltötte. Mivel gyermekkorában gyakran járt rokonlátogatóban Zágrábban, a gyermek Fejtőn szeretettel csüngő, többnemzetiségű család fontos szerepet játszott jellemének kialakulásában. Mint ahogyan maga is mondja: „’Zwei Seelen wohnen ach! in meinen Busen’, mondhatnám a német költővel, de talán több lélek is lélegzik ott, mint kettő. Gyerekkorom óta babonának tartom azt a felfogást, hogy az embernek mindenáron egyetlen identitásra kelljen szorítkoznia”. A második világháború befejeződése után Magyarországra visszatérve elégedetlenül szemlélte a helyzet alakulását, majd végleg visszatért Párizsba.
Békássy Ferenc joggal szerepelhetne a horvát, a magyar és az angol irodalomtörténetben is. Nemesi családban született, Angliában járt középiskolába, anyanyelvi szinten beszélt és írt angolul, a Cambridge Egyetem elitkollégiumában, a King’s College-ban végezte tanulmányait. Tagja volt az apostolok vitacsoportjának, melyet E. M. Forster és Alfred Tennyson neve is fémjelzett. Békássy verseket és prózát írt magyarul és angolul, fordítói munkái szintén maradandóak. Az első világháború kitörésekor hazatért, huszárönkéntesként bevonult, 1915 nyarán egy lovassági ütközetben esett el, a frontra érkezésének másnapján, huszonkét évesen. Vele voltak a versei, melyek később előkerültek, ennek alapján ismerték fel a szülei, amikor hazahozták. Sorsszerű, hogy a második világháborúból bori noteszünk, az elsőből pedig dobronuci noteszünk maradt fenn. Babits a Nyugatban írott nekrológjában arra utal, hogy az első világhírű magyar írónk lehetett volna. Elismeréssel írt róla Kosztolányi, Tóth Árpád, Schöpflin, Márai Sándor, Hamvas Béla és Weöres Sándor is. Dr. Czeizel Endre Sors és tehetség című könyvében megállapítja: „A sors faktor megakadályozta, hogy Békássy Ferenc érvényesítse kivételes költői talentumát. Neki igazi esélye lehetett volna arra is, hogy a világszínvonalú magyar költészet képviselőjeként elfoglalja méltó helyét a világirodalomban. A Békássy-jelenséget tekintsük mementónak, a fiatal életek és potenciális géniuszok védelme érdekében, hiszen a tehetség- és talentummentés egybeesik az életmentéssel is.”
Adriatica and Other Poems című, angol nyelven írott verseskötetét Leonard és Virginia Woolf adta közre 1925-ben a londoni The Hogarth Press kiadónál. A címadó kiseposz azért is vívhatott ki elismerést szakmai körökben, mert Byron Childe Haroldjának és Homérosz Odüsszeiájának koncepcióját ülteti át a korabeli modern költészet formanyelvére, ugyanannak a földrajzi térségnek a mitikus világát eleveníti fel: elsősorban az Adria szigetvilágának az ókori városállamok óta ismert emblematikus helyei elevenednek fel: nyolc rész, a címekben földrajzi utalásokkal, köztük a legismertebbek: San Pietro, Comisa – város Vis szigetén, Korčula szigete – ahol a legenda szerint Marco Polo született, Ragúza városa és mellette Lokrum szigete. Békássy ismerte, behajózta barátaival az Adriát, ez a személyesség teszi hitelessé és egzotikussá, amit közvetíteni tudott egy olyan nyelvi közegben, ahol szintén meghatározóak a tengerek mágikus legendái. Békássy Ferenc a nyarakat az Adrián töltötte. Lokrum szigetén írta magyar nyelven a Két ember találkozik című novelláját.
Sinkó Ervin író, költő, esszéíró, irodalomtörténész, a magyar szellemi élet európai jelentőségű egyénisége. A második világháború legelején Zágrábban megismerkedett Krležával, majd az üldözések elől Szarajevóban, Drvarban és Splitben húzódott meg. A háború után Zágrábban telepedett le, a horvát népjóléti és tanügyi minisztériumban dolgozott, majd a Krleža vezette Lexikográfiai Intézetben. A Horvát Írószövetség, a zágrábi Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia levelező, majd rendes tagja lett. 1950-ben a Horvátországi Magyarok Kultúrszövetségének végrehajtó bizottságába választották. Az akkor Zágrábban megjelenő Magyar Képes Újságban publikált, többek között a Gyurka felel Jézusért című novelláját. 1959 október 21-én megnyitotta az újvidéki egyetem bölcsészeti karának magyar tanszékét, melynek első vezetője volt. Felváltva Újvidéken és Zágrábban élt. A zágrábi Mirogoj temetőben helyezték végső nyugalomba.
A horvát irodalom is a saját szerzői között tartja számon Sinkó Ervint. Zágrábban jelent meg először 1954-ben az Optimisták, és 1955-ben a sztálini korszak nyomasztó szellemrajza, az Egy regény regénye, amely a moszkvai naplójegyzetei alapján született – a többes identitás újabb remekműve.
Tételek a tengertanból
A kikötőbakon ültem, Skull Mátyás Vasöntödéje Fiume 1893 – ez állt össze körben a kopottas betűkből; megörökítettem a mobilommal, hogy pontosan le tudjam jegyezni. Hazátlanok hajói hagyták el sorban ezt a kikötőt, húztak magukkal eltépett sorsokat: elképzeltem a zsúfolt fülkéket, melyekben tülekednek a jobb helyekért, sokan meghaltak az úton Amerika felé, „másfél millió emberünk” talán odaérhetett, és egy nemzedék még emlékezett az amerikás dalokra, mint amilyen a Fiumében ültem fel a hajóra.
Tengernyi hagyaték a múlt. Elképzeltem, hogy hullámokat vet előttem a New Yorkból hazatérő Carpathia gőzhajó, rajta Munk Artúr íróval, aki hajóorvosként mentette a Titanic utasait, aztán visszaemlékezésében közreadta, mi hogyan történt: „Mély megdöbbenéssel állapítottuk meg, hogy a mentőcsónakok félig üresen közlekedtek felénk. Nők és gyermekek, parafával bélelt mentőruhákban, összebújva ültek a padokon, fázósan, kimerülten. Minden csónakban két-két matróz ült evezőkkel. Csakhamar megtelt a Carpathia fedélzete didergő, síró asszonyokkal és gyermekekkel. A legnagyobb részük munkásasszonynak látszott, de közöttük estélyiruhás nők is fagyoskodtak könnyű kendőkben, sálakban. Az asszonyok összebújtak, remegtek és egymást átölelve sírtak. Siratták elvesztett hozzátartozóikat, akiktől még elbúcsúzni sem volt idejük. Közben egyre szaporodott számuk: már 500-an voltak. Rostron kapitány tovább kutatta a tengert, már magasan állott a nap, amikor az utolsó csónak utasait is felvették a fedélzetre. Orvosi munka csak annyi volt, hogy segítettünk a hajótöröttek ellátása körül.”
Innen vitorlázott el Herczeg Ferenc is, aki egy nyáron át bolyongott az Adria partjainál, borovi fenyős, kabócás szigetek mentén, erről szól a Szelek szárnyán című, ifjúságnak szánt, kalandos útikönyve: „Reggel tíz óra felé hagytuk el a Sirállyal a fiumei Baross-kikötőt, hogy útra keljünk Dalmátország felé.”
Talán innen tekintett a szigetek felé Szabó Lőrinc is, amikor egymás alá araszolta az alábbi a sorokat:
Fiume – a régi, gyerekkori?
Elértem s megbocsátottam neki.
A szörny Hamburg és Genova után
mint elkésett ünnepi adomány
Talán éppen itt jegyezte le Márai Sándor 1939-ben a következőket: „Az egész világból ez az öböl az a hely, ahol a magyarnak közvetlen köze volt a tengerhez. Visszajárok ide, örülök, ha valamelyik fiumei őslakó magyarul felel kérdéseimre.”
Tanulságos megfigyeléseket tett Kánya Emília (Pesten született 1828-ban, és 1905-ben hunyt el Fiuméban), a Monarchia első női lapszerkesztője. Idősebbik lányát követve 1884-ben kerül Fiumébe, akit tanárnőnek neveztek ki az egyik ottani gimnáziumba. Legismertebb regénye a Réges-régi időkről egyik fejezete foglalkozik fiumei tartózkodásának részleteivel: „A külviszonyok éppenséggel nem kedvezőek itt nekünk, magyaroknak. Ennek az úgynevezett országgyöngyének rémítő drága a foglalatja. Milliókat ölt a városba és a kikötőbe az állam, de szeretetét, igaz ragaszkodását az idevaló lakosságnak nem tudta magának lekötni. És valamint a családi élet legfőbb életképessége a családtagok egymáshoz való szeretetében rejlik, olyan nélkülözhetetlen fluidum ez az állam életében is. Bennünket itt megfigyelő, hideg, szeretet nélküli szemmel néznek, mi még most is idegenek vagyunk itt, akikből hasznot húznak, de egy csepp szeretetet sem adnak. Ez teszi bizonytalanná, félszeggé a mi embereink működését is, nem olvadunk össze egy nemes célért, egy magas eszméért, gyanakvó szemmel nézzük egymás lépteit, és mert nem tudunk szeretni, nem tudunk bízni és hinni sem. És ez a hideg szellő átjárja a társadalmi életet is. A tisztviselők csak a maguk emelkedése iránt vannak érdekkel, felfelé azon a lajtorján, és onnan milyen jólesik letekinteni a kisebbekre, a kevesebb ügyességgel és szerencsével bíró tömegre. Csak olyan átutazó postaállomásnak tekintik ezek is ezt a Fiumét, ahonnan aztán könnyebben lehet emelkedni, hivalkodni, panaszkodni.”
Hosszú lenne felsorolni minden művészeti-irodalmi vonatkozást, most rendezgetem a jegyzeteimet egy hosszabb dolgozathoz, ebből szemlézek néhány tételt az alábbiakban.
Jókai Mór Egy játékos, aki nyer című regénye Fiuméban játszódik, és az író elnyerte a város díszpolgára kitüntető címet.
Feszty Árpád pedig a fiumei Szent Vitus-dómban kötött házasságot Jókai Mór nevelt lányával, Rózával.
Brelich Ernő városi asszesszor (Fiuméban született 1844-ben) ismertette először Jókai műveit olasz nyelven. Lefordította az Az arany embert, a Fekete gyémántokat és az Egy játékos, aki nyer című regényeket, továbbá az 1848-as szabadságharc történetét is kiadta olaszul (Fiume, 1875). Jókai Mór Libapásztorát La pastore delle odhe címen dr. Negojevich Artúr fiumei főgimnáziumi tanár fordította olaszra.
Cholnoky Viktor Trivulzió szeme, Tömörkény István János a tengöri hallal, Szini Gyula A kifeszített íj és Molnár Ferenc Vasúti kaland című novellája is itt bontakozik ki. Kosztolányi Dezső Esti Kornélja a fiumei gyorsra száll. A város fölött, a Javorje hegyei között bonyolódik Tormay Cécile Emberek a kövek között című vágyakozó szerelmi története. Krúdy Gyula Cirkuszkirály című ifjúsági regénye szintén ide kötődik. Benedek Szabolcs A fiumei cápa című regénye a Monarchia végnapjaiban, közvetlenül az első világháború kitörése előtt játszódik. A „Nautica” címmel Horváth József megírta 1999-ben a fiumei Tengerészeti Akadémia történetét. Itt élt Viola Éva, egyik verseskötetének a Fiume címet adta.
Ödön von Horváth 1909. december 9-én született Fiume horvát negyedében. Ugyanitt született Csíkszentmihályi Mihály író, műfordító is 1934. szeptember 29-én, amikor a város Olaszországhoz tartozott.
Még mindig itt ülök a kikötőbakon, ahol a párás levegőben kócbundát eresztenek a kötelek, ezekkel hurkolják ide a turistákkal teli bárkákat. A vékony deszkapallón diáklányok egyensúlyoznak a dokk felé. Az utastérből recsegve szól a horvát Baby Lasagna idei slágere, a Rim Tim Tagi Dim.
Furcsa érzés mögém pillantani azokra az épületekre, melyek homlokzatán a feliratok többször is nyelvet cseréltek az elmúlt másfél évszázad során. Csak az bizonyult maradandóbbnak, amit itt kőbe véstek vagy vasba öntöttek. A felüljáró betonoszlopain a vizuális tarkaság transzkulturális mintázattá fonódik egybe. Mindenki a maga nyelvén írta fel várakozás közben, hogy innen hova hajózott el.
A visszatérés vándorai
Apám akkor adott a kezembe egy régi, kopottas könyvet, mielőtt az utazást terveztük. Érdemes felkészülni rá, hogy hova megyünk, mit fogunk látni, mondta komolyan. Nem útikönyvet adott, hanem egy regényt. Nem volt könnyű olvasmány, akkor fejeztem be az ötödik osztályt. Aztán évek múltán újra meg újra elővettem, valahányszor visszatértem ide. Mert ez a könyv előretekint, és a vándorok kikötőjéről szól.
Jókai Mór Három márványfej című regényében pazar leírásokkal kápráztatja el olvasóját, már akkor úgy gondoltam, hogy ezért érdemes lesz Dubrovnikba utazni, mi már csak ezen a nevén emlegettük a várost. „Az, amit a mai Raguza képe mutat, csak egy összedűlt óriás töredékeinek maradványa. Három eltemetett város fekszik a mai épületek alatt. A görög Epidaurus fölött épült az Ó-Raguza; azt eltakarta a dicsőséges, hatalmas raguzai köztársaság, ennek a romjain áll a mai kikötőváros. Még maradványaiban is fölséges.
Raguza ősidőktől fogva menedéke volt mindenkinek, akit a világ hatalmasai üldöztek; s akit egyszer oltalmába fogadott, azt meg is tudta erőhatalommal védeni. Ellenség soha se szárazon, se tengeren be nem tudott törni a bástya falain.
Azok hatalmas bástyák voltak; amint a város népessége szaporodott, új meg új gyűrűvel vették azt körül, párkányos tornyaik uralták a körülfekvő vidéket, s azon a nagy, gömbölyű bástyán ott, Gravoza felé, mely egészen a tengerbe nyúlik, emelkedett fel az óriási világítótorony, öntött rézoszlopával, legfelül az aranyozott földteke.
A mostani, egymás fölé emelkedő, födéltelen házak helyén aranytól csillogó kupolák és tornyok ragyogtak a napsugárban. Minden nemes családnak volt saját temploma, amelybe a palotájából át lehetett járni. Ez volt a fényűzés mértéke. A templomok oltárainak művészi pompája, a drágakövekkel kirakott ereklyetartók, a hitetlenektől visszavásárolt drágaságok Salamon templomából, Jeruzsálem kincseiből, kelet drága szöveteivel betakargatva; ezek képezték a raguzai nobilik fényűzését, mert a külső viseletük egyszerű volt. És valamennyi templom közül legmagasabbra emelkedett ki a nagyszerű katedrále, melyet Oroszlánszívű Richárd emeltetett Raguzában.”
Ahogy végigszáguldott a fecskeraj oda és vissza az óváros főutcája, a Stradun felett, az olyan volt, mintha a költözés hosszú útjára edzettek volna jellegzetes „tszvit-tszvit-tszvit” kiáltásukkal. Dubrovnik madarai mintha évszázadok óta ezt gyakorolnák, erre emlékszem én is, ahányszor itt jártam, mindig csapatostul és nagy ricsajjal cikáztak a sikátorok között.
Minden író meg akarta valamilyen módon fogalmazni, milyen hatással volt rá a bástyafal, tériszonnyal küzdve felkapaszkodni a lépcsőfokok ezrein, és nézni a virágzó narancsfák között a hullámok végtelenbe sodródó, türkizkék ragyogását. Valamit hozzá akart tenni mindenki ehhez a látványhoz, érzéshez, ami már annyi művészt inspirált. Akár egy új történetet vagy egy újabb verset. Mintha mágikus erejük lenne a köveknek, amivel csak a világ kivételes helyei rendelkeznek. Itt állni, ezen a helyen, bármelyik római kockakövön, olyan érzés, mint a művészet kegyelmi állapotának közelébe érni.
A sikátorok felé pillantva Pilinszky János a következőket jegyezte le: „Dubrovnik lakóházai olyan fehér kőből épültek, ami édestestvére lehetne a legfehérebb márványnak. Eső, szél, idő e fehér követ lassan viaszsimára koptatta, s oly olvadékony felületeket varázsolt a falakra, mint csak az emberi bőr egy-egy tündöklő gyermekarcra, csodálatos aggastyánkézre. Sikátorok fehér márványból. Bennük, a meredek, szűk házak közt, föl az égig: mosott fehérneműk zászlóerdeje, egy valódi város hétköznapjainak örökös ünnepélyességével. De ami a legszebb: a város padlója (kövezete) is fehér kőből van, mit az idő a házak falánál is fényesebbre koptatott. S e fehér padló az udvarokba, a küszöbön át a boltokba, a vendéglők apró szobáiba is benyomul, azokat is gondosan kirakja nagy fehér tábláival.”
Márai Sándor Sziget című kisregényének története abból a szállodából indul, ahova Déry Tibor is betér, amikor a Befejezetlen mondatot írja. Nagy László pedig a költészet kultikus helyének tartotta a várost: „Az úgynevezett magas költészet vagy műköltészet kezdetét jelzi a középkori legendák versbe fogása és a zsoltárköltés. Ugyanakkor a trubadúrok is példaképek. A hattyúnyakú kalmár-gályák a petrarcai mintát is hozzák az Adria habján, főleg az olyan cserebere-helyre, mint Raguza.” A kortárs angol írók közül többek között Angus Kennedy, Ben Cambell és Whitfield Cook választotta regénye helyszínéül. Antonio Ostornol Dubrovnik című regényében pedig a délszláv háborúban bonyolódik egy családi dráma. Csak most tűnt fel, hogy az angol nyelvű irodalomban a délszláv háborút szerb–horvát háborúnak nevezik.
A Stradun szomorú hely lenne, ha csak egyedül sétálnánk rajta. Tükörfényesre koptatott kövein ma is turisták ezrei nézelődnek, mégsem zavar a tömeg. Minden újabb lépésnél akad egy részlet, akár történelmi, akár művészeti, amiért érdemes megállni, emlékezni, gondolkodni. Fejtő Ferenc ablaka most is kitárva áll. Ebben a szobában írta feljegyzéseit az Érzelmes utazáshoz, ebből idézem azt az utat, amelyet magam is követtem: „A piac a székesegyház és a régi tanácspalota árkádjai között terül el. Bemegyek a székesegyházba, meg akarom nézni a Mária mennybemenetelét Tizianótól…” A székesegyház egy 17. századi román bazilika alapjaira épült, és csaknem teljes egészében megsemmisült az 1667-es fölrengésben, az újjáépítést olasz építészek tervezték újra, római barokk stílusban.
Nincs talán egyetlen szeglete sem a városnak, melyet ne örökítettek volna meg az irodalom visszatérő vándorai.
Az emlékezet makacssága
Egy gumilabdát dobáltam a falnak. Néha sikerült elkapnom, máskor Rexié lett. Ilyenkor csak mindenféle furfanggal sikerült kiszednem a szájából. Magasra emeltem, hogy ne érje el. A kutyák több generációját később is ugyanígy hívták nálunk.
Lejött az unokatestvérem a lépcsőn.
Nem hallottad a Vespát?
Nem, nem hallottam.
Pedig felismertük a postás robogójának a hangját messziről. Ha lassított előttünk, akkor nekünk hozott valamit. A küldeményeket a postaládába dobta. Magas kapu volt, nem lehetett felette belátni.
Az unokatestvérem kinyitotta postaládát. A filmújság volt benne. Minden csütörtökön hozta a postás. Nem hajtotta ketté, mert akkor meggyűrődött volna. Márpedig nagyon fontos volt, hogy simák maradjanak a lapok, mert az újság közepéből ki lehetett venni a posztert, színes képen egy filmsztárt ábrázolt. Ott nyitotta ki most is először, aztán a címlapot nézte meg, azon is mindig színes sztárfotó volt.
Hirtelen megváltozott az arca. Felém fordította az újságot.
Ide nézz! Meghalt Marilyn Monroe.
Értetlenül néztem rá, hogy miről van szó. Aranylamé ruhájában állt a címlapon, ez volt a leghíresebb képe.
A legrégibb gyerekkori emlékeim egyike. A legelsők ilyen törékeny szilánkok, mint egy filmből kivágott rövid jelenet.
1962 augusztusában négyéves voltam.
Innentől kezdve egyre több mindenre emlékszem. Az unokatestvérem, aki nálam tizenhat évvel idősebb volt, sportot űzött abból, hogy felismertesse velem a filmújságban megjelenő színészeket. Akkor is, ha újra felbukkannak egy másik filmben. Mivel olvasni még nem tudtam, sokszor elismételte a nevüket. Beborították a falat a szobájában a poszterek. Dicsekedett a barátainak idomításának eredményével. Véletlenszerűen mutattak képekre, és én mondtam a nevüket. Úgy tekintettek rám, mint valami cirkuszi csodagyerekre.
Az unokatestvérem tudományos magyarázatba kezdett:
Sokat kell gyakorolni. Az egyik legősibb képesség. A varjú is felismeri az arcokat. Aki bántotta a fiókáit, annak kivájja a szemét.
Évek múltával természetessé vált, hogy folyton átlapozom a filmújságokat. Már voltam moziban is. Volt, akit láttam is valamelyik filmben. Az unokatestvéremtől hallottam először rendezőkről, és olyan filmekről, amelyekről csak később tudtam meg, miért jelentős alkotások. Két dolgot biztosan neki köszönhetek: az arcfelismerő programot a fejemben, később is, ha valaki a környezetemben nem ismert fel valakit egy régi fotón, akkor engem kérdeztek; a másik: a filmekkel kapcsolatos memória, címek, dátumok.
Mindent láttam, amiben Marilyn Monroe játszott, némelyiket többször is. A róla szóló filmeket is. Később pedig mindent elolvastam, amit írtak róla. Tucatnyi könyvet.
Máig nem tudtam leszokni róla. Még ha vélemények csapnak is össze a jelenség felett, ami őt szimbólummá avatta. Az irodalom is felfedezte magának. Nem csupán halálának összeesküvés-elméletei érdekesek, hanem az is, hogyan bogozzák tetteinek eredőit.
Arthur Miller, amikor Marilyn férje volt, forgatókönyvet írt neki. A The Misfits-et (Kallódó emberek) 1961-ben mutatták be. Ekkorra már elváltak. Marilyn a forgatás közben kétszer is kórházba kényszerült. Egy év múlva pedig már nem is élt. Elég drámai egymás után leírni ezeket a mondatokat. James Goode is így gondolta, mert szemtanúként egy izgalmas naplóban örökítette meg a film elhúzódó, viszontagságos forgatását, amit 1963-ban adott ki. Arthur Millert élete végéig kísérte ennek a filmnek a rémálma, erről írta utolsó drámáját Finishing the Picture (A film befejezése) címmel 2004-ben. Baljós fekete-fehér western a Kallódó emberek. Két fotós végig követte a forgatást a túlvilági helyszíneken, a nevadai sivatagi tájban, és képeiket színesben adták közre egy albumban – ezek a pillanatok mára legendássá váltak. Marilyn Monroe utolsó befejezett filmje lett. Clark Gable, a másik főhős pedig meg sem érte a bemutatóját.
A színésznő tragikus halála után mindenki azt várta, hogy a volt férj, Arthur Miller mikor szólal meg, hogyan emlékezik vissza a házasságukra. Erre 1964-ig kellett várni, a darabot After the Fall (A bűnbeesés után) címmel Elia Kazan rendezésében mutatták be. A kritika nem állt az író mellé, mindössze 208 előadást ért meg, ami bukásnak, illetve a közönség bojkottjának számított. Miller rideg, sértett, elutasító magatartását irritálónak tartották.
Alátámasztotta ezt a véleményt Norman Mailer is 1973-ban írt, Marilyn című biográfiai regényében. Ez volt az első igazán hiteles szépirodalmi mű, amit írtak róla.
Arthur Miller nem tudott megbékélni az őt ért vádakkal, élete végéig foglalkoztatta, ezért még egyszer megkísérelte alaposan, érvekkel alátámasztva megrajzolni felesége karakterét, házasságuk zsákutcáját Timebends (Kanyargó időben) című önéletrajzi visszaemlékezésében. Mindenki azt várta, válaszol-e Norman Mailernek, de csupán egy helyen említi meg, hogy alig ismerte személyesen Marilynt.
Joyce Carol Oates erős empátiával írta meg 2000-ben Blonde (Szöszi) címmel kilencszáz oldalas regényét. Kellő megszállottsággal formálta árnyalt regényhőssé Marilynt. Felhasznált sok mindent, amit már megírtak róla. Amikor egy új könyv kerül a kezembe, felismerem, mit honnan merítettek.
Minden író azt gondolja, az ő emlékezete a legpontosabb, bármilyen történetet ő alakít a leghitelesebben, bárkinek a személyiséget ő ítéli meg adekvátan, csak ő kanyarít megfelelő szögben minden cselekményt. Minél régebbi az emlék, annál erősebb a meggyőződés, a megszállottság, a vízió, az ihlet és a vélemény. A hiányzó részek pótlására adottak a fikció eszközei, meggyőződéssel lehet írni arról is, hogy valaki mit álmodott.
Évtizedek, évszázadok múltán is élő maradhat, akiről tudnak újat mondani, új művet alkotni, akit újra reflektorfénybe lehet állítani. Az olvasói élmény és megérzés nem csal, felfedezzük, mi az, ami valóban megtörténhetett, és mi az, ami valószínűleg nem. Kiderül, mit felejtünk el, és mi marad meg makacsul az emlékezetünkben.
