Hosszú, szürke szakálla volt Ármin bácsinak. Olyan szürke, mintha valamikor ezüstszínű lett volna, de mára megkopott és fénytelenné vált, akár egy százéves kanál vagy egy olyan ajtó kilincse, amelyen már sokszor jártak kifelé és befelé.

    Ármin bácsi évek óta nem ment szinte sehová. Mióta egyedül élt, a délelőttöket a házban, a délutánokat pedig az udvaron vagy a garázsban töltötte. De ha eljött az este, mindig kiült a ház előtti padra. Eszegetett, pipázgatott, és néha felnézett az égre.

    – Mit csinálsz itt, Ármin bácsi? – kérdezte tőle egyszer Ati, mert éppen arra járt.

    – Eszegetek, pipázgatok, és néha felnézek az égre – felelte az öreg.

    – Van ott valami érdekes? – nézett Ati is felfelé, annyira, hogy majdnem hanyatt esett. – Én nem látok semmit, csak a holdat! 

    – Hát éppen ez az! – felelte Ármin bácsi. – Azért látod ilyen szép sárgának, mert Hanna kisasszony végre meggyújtotta rajta az összes holdlámpát. 

    – Miféle Hanna kisasszony? – kérdezte Ati, és megint hátradőlt, hogy jól megnézze a holdat. – Én nem látom!  

    – Persze, hogy nem látod – pöfékelt nagyot a pipájával az öreg. – Hanna kisasszony éppen akkora, mint te. De ha nagyobb lenne, mint mondjuk én vagy ez a ház, akkor se látnád, mert ilyen messziről csak a nagyon nagy dolgok látszanak a holdon. A hatalmas síkságok és a hatalmas völgyek.

      – Én azokat se látom! – kiáltotta Ati.  

     – A világos foltok a síkságok, a sötétek meg a völgyek – mutatta Ármin bácsi. – De a völgyeket tengereknek is nevezik, pedig nincs is bennük víz.

     – Miért nincs? – kérdezte Ati.

     – Azért, hogy Hanna kisasszony nyugodtan át tudjon rajtuk kelni, amikor elindul, hogy meggyújtsa a holdlámpákat.

     – Miféle holdlámpákat?

     – Hát azt az ezer kicsi holdlámpát, amelyektől fényárban úszik a hold! Hogy innen is lássuk, milyen szép!

     – Azért gyújtja meg őket Hanna kisasszony?

     – Azért – bólintott Ármin bácsi. – Persze elsősorban nem nekünk, öregeknek és gyerekeknek gyújtja, hanem a szerelmespároknak. Hogy este is lássanak a parkban sétálni.

     – És puszilózni – bólintott Ati.

     – És puszilózni – mondta Ármin bácsi is.

     – És te ezt honnan tudod?

     – Személyesen Hanna kisasszonytól – pöfékelt az orra alá az öreg. 

     – Te találkoztál már Hanna kisasszonnyal? – csodálkozott Ati.

     – Találkoztam bizony. Igaz, csak egyetlen egyszer, és már az is nagyon régen volt. Amikor akkora lehettem, mint te.

     Ármin bácsi eloltotta a pipáját. Kiütögette belőle a maradék dohányt, és elővett egy zacskó cukrot. Ati felé nyújtotta, de közben már bele is kezdett: 

     – Hetvenhét évvel ezelőtt egy éjszaka egészen a holdig repültem.

     – Hát az meg hogy lehet? – vett egy szem cukrot Ati. 

     – Fél éjszaka utaztam, hogy odaérjek, aztán pedig fél éjszaka vissza. Akkor értettem meg, hogy a hold milyen messze van.

      Ati tűnődve nézett az égre.

     – Abban az időben sokat jártam a nagyapámékhoz – folytatta Ármin bácsi. – Három utcára laktak tőlünk, és én majdnem mindennap meglátogattam őket. Nagyanyám finom kalácsot tudott sütni, nagyapám pedig a garázsban egy különleges, régi fajta autót őrzött. Bármikor beleülhettem, beindítani azonban nem volt szabad. Aztán egyik este, amikor hazaértem tőlük, furcsa érzésem támadt. Lefeküdtem, mint máskor is, elaludtam, de az álmom teljesen valóságos volt. Egészen közelről láttam a holdat. Egy fehér ruhás, hosszú hajú lány állt a szélén, és két szikrázó csillagszórót tartott a kezében. Azokkal integetett, hogy menjek fel hozzá. Mentem volna én, csak nem tudtam, hogyan. De akkor egyik pillanatról a másikra nagyapám különleges autójában találtam magam. Ő vezette, én mellette ültem. Suhantunk a lány felé az űrben. Nagyon gyorsan haladtunk, mégis éjfél lett, mire odaértünk. A hold szélénél lelassítottunk és leparkoltunk. A fehér ruhás lány bemutatkozott, megölelte nagyapámat, utána engem is, és két puszit adott az arcomra, amitől igencsak elpirultam. Nagyon hálás volt, amiért én is meglátogattam. Megköszönte, és azt mondta, sajnálja, hogy most nem maradhatok nála. Azzal nagyapám felé fordult, az egyik csillagszórót a kezébe nyomta, és megkérte, hogy segítsen neki meggyújtani a holdlámpákat.

    – Miért kell azokat meggyújtani? – kérdeztem.

    – Hogy az emberek lent, a földön gyönyörködhessenek a hold fényében – felelte Hanna kisasszony. – És hogy a parkban a szerelmespárok este is lássanak sétálni – tette hozzá, aztán rám mosolygott.

    Erre még jobban elpirultam, és nem mertem többet kérdezni.

    – Nekünk most már indulnunk kell – mondta ekkor Hanna kisasszony, és búcsúzóul újabb két puszit adott az arcomra.

   Ennyire emlékszem. Na meg arra, hogy akkor már tiszta vörös voltam. Ők a csillagszórókkal a kezükben elindultak a holdon, én meg csak álltam, nem tudtam utánuk menni, nem vitt a lábam. De reggel mégis, ugyanúgy, mint máskor, otthon ébredtem.

    – Lehet, hogy csak álmodtad – nézett Ati Ármin bácsira, és még egy cukrot vett a zacskóból.

    – Először én is erre gondoltam – felelte az öreg. – De aznap reggel is elmentem a nagyapámékhoz, és ő nem volt otthon. Ám az igazi meglepetés csak ezután ért. Nagyanyám azt mondta, hogy nagyapa az éjjel nagyon messzi útra indult, és már soha többé nem is jön onnan vissza.

    – A holdra? – kérdeztem.

    – A holdra – felelte, és eltűnődött. 

– Tudom – mondtam. – Én is vele voltam az úton!

    Aztán elmeséltem neki mindent, ami aznap éjjel történt.

    Nagyanyám nem szólt, csak megsimogatta a fejem. Láttam, hogy szomorú, amiért nagyapa nem jön többé haza.

    – Ne legyél már annyira szomorú! – biztattam. – Nagyon jó dolga van ott fönt!

    – Tudom – felelte. Aztán bevezetett a szobába, és kihúzta az íróasztalfiókot.

    – Ez a tied! – tett elém egy megsárgult papírköteget. – Nagyapád arra kért, hogy ha ő elmegy, ezt adjam át neked. Azt üzente, hogy őrizd meg egészen addig, míg olyan öreg nem leszel, mint ő. Ha akkor előveszed, tudni fogod, hogy mire jó.

     – Széthajtogattam a papírköteget az íróasztalon – folytatta Ármin bácsi. – Egy autó tervrajza volt. Megismertem, mert nagyon hasonlított nagyapám régi fajta autójára. Azonnal a garázshoz siettünk, hogy összehasonlítsuk vele, de az autó akkor már nem állt ott.

     Visszamentünk a szobába, és tüzetesebben is megnéztük a tervrajzot. Nagyanyám még a hátulján lévő szöveget is elolvasta:

    Különleges autó.

    Vigyázat, csak egyszer használható!

    Abban a pillanatban értettem meg, hogy miért is nem volt szabad korábban beindítani.

    – És aztán mi történt? – vett még egy cukrot Ati a zacskóból.

    – Azután azt tettem, amit a nagyapám kért – mondta Ármin bácsi. – Őriztem a tervrajzot egészen addig, míg meg nem öregedtem. Néhány hónapja pedig megértettem azt is, hogy mi a dolgom vele. A szobában kihajtogattam a megsárgult papírköteget, az udvarra összegyűjtöttem a szükséges alkatrészeket, aztán a garázsban elkezdtem megépíteni az autót.

    – És sikerült? – kérdezte Ati.

    – Már majdnem készen vagyok. Ha érdekel, megmutathatom.

    – Hát persze, hogy érdekel! – ugrott fel Ati a padról.

    Beléptek az utcai ajtón. Ati néhány alkatrészt pillantott meg az udvaron.

    – Már csak azokat kell beépítenem – magyarázta Ármin bácsi, miközben nyitogatta a garázsajtón a lakatokat. Hét darab volt rajta.

     Gyönyörű, régi fajta autó állt a garázsban. Olyan, amilyeneket csak a filmekben látni, amilyeneket már senki sem használ, de ennek azért mégis mindene új volt. Ati a szélvédőüveg mögött fekete kormányt és piros bőrüléseket látott. Az autó oldalán pótkerék volt, a szép ívű sárvédők alatt ugyanolyan vékony kerekek pihentek, ezüstszínű küllők ragyogtak bennük. A fiú úgy érezte, a két hatalmas első lámpa őt figyeli.

     – Beleülhetek? – kérdezte.

     – Persze – mondta Ármin bácsi.

     Ati a következő percben már az első ülésen ugrált.

     – Remekül rugózik! – kiabálta. – És nem is kell félni, hogy beverem a fejem, mert ennek az autónak nincsen teteje!

     Ármin bácsi mosolygott.

     – A mienknek van, és még csak fel sem tudok benne állni! – magyarázta Ati.

     – Nektek milyen autótok van? – lépett közelebb az öreg.

     – Szürke – felelte Ati, és lehuppant a vezetőülésre. Forgatta a kormánykereket, és berregett is hozzá, mintha tényleg vezetne. – Máskor is eljöhetek? – kérdezte.

     – Ide bármikor eljöhetsz – mosolygott Ármin bácsi. 

     – Csak az a baj – állt le hirtelen a forgatással Ati –, hogy holnap reggel hazautazunk. Mert mi nem itt lakunk, ide csak nyaralni jöttünk, tudod, Ármin bácsi? 

     – Most már tudom – mondta az öreg. – És mikor jöttök legközelebb?

     – Lehet, hogy csak jövőre.

     – Nem baj, ide akkor is eljöhetsz – simított végig a szakállán Ármin bácsi.

     Ati még néhányszor megtekergette a kormánykereket, berregett és dudált hozzá, aztán elköszönt.

     – Ilyen szép autót én még soha életemben nem láttam! – mondta már kint, az utcai ajtó előtt.

     – Tudom – felelte az öreg. 

     Ati elindult hazafelé, Ármin bácsi pedig újra leült a padra, és hosszan nézett utána. Egészen addig követte a tekintetével, míg a fiú el nem tűnt az utca végén. Akkor megtömte a pipáját, és megint rágyújtott.

      Eltelt egy év. Közben sok minden történt a világban, és sok minden történt Atival is, de amikor a szüleivel újra eljött a városba, az első útja Ármin bácsihoz vezetett.

      Még csak délután volt, nem látott senkit a padon. Megnyomta a kapucsengőt, Ármin bácsi helyett azonban egy kövér ember nyitott neki ajtót.

      – Hát te ki vagy? – nézett rá a kövér ember.

      – Ati! – mondta Ati. – És Ármin bácsit keresem!

      – Ármin bácsit? – kérdezett vissza a kövér ember. – Ő már nem lakik itt.

      – Hát akkor hol lakik? – nézett fel rá Ati.

      – Elköltözött – felelte a kövér ember. – De mit is mondtál, hogy hívnak? 

      – Ati – mondta megint Ati.

      – Na, akkor gyere csak beljebb! – engedett utat neki a kövér ember.

      A garázs felé indultak. Ati most nem látott az udvaron alkatrészeket. Arra gondolt, hogy Ármin bácsi már biztosan beépítette az összeset, és amikor elköltözött, lelkére kötötte a kövér embernek, hogy ha keresné őt egy Ati nevű kisfiú, engedje meg, hogy beleüljön az autóba.

    De a garázsban nem volt semmiféle autó. Amikor a kövér ember kinyitotta a hét lakatot, és kitárult a garázsajtó, Ati csak limlomokat látott.

    A kövér ember azonban beljebb tessékelte.

     – Van itt neked valami! – biztatta, és lehajolt egy régi papírdobozhoz.  

     Ati kíváncsian várt, figyelte a kövér embert, ahogy az szuszogva kutat a dobozban.

    Mióta hazafelé indultak, a hold kitartóan haladt mellettük, mintha csak őket követné. Ati olyan sokáig figyelte, hogy egyszer csak elbóbiskolt.

    És ekkor, félálomban, végre megpillantotta Hanna kisasszonyt. A hold szélén ült, egy padon, mellette pedig Ármin bácsi pipázgatott békésen. Közöttük két leégett csillagszóró hevert.

   – Látod, Ati – mosolygott Hanna kisasszony –, Ármin bácsi itt van velem! Már összeszerelte az autót, nem volt hát több dolga lent a földön, és eljött, hogy segítsen nekem meggyújtani a holdlámpákat!

    Abban a pillanatban, ahogy ezt Hanna kisasszony kimondta, azonnal el is tűnt. És eltűnt vele Ármin bácsi meg a pad is.

    Ati felébredt.

    Kinyitotta a szemét, kinézett az ablakon, de akkor már megint csak a hatalmas, sárga holdat látta, ahogy halad mellettük az égen.

    Arra gondolt, milyen jó lesz majd, ha ő is megöregszik. Akkor összeszerelheti a különleges autót, és elrepülhet vele a holdra, hogy ő is segítsen Hanna kisasszonynak meggyújtani a holdlámpákat.

    Aztán a biztonság kedvéért még egyszer megtapogatta a táskájában az elsárgult papírköteget, amelyet a kövér ember adott neki át Ármin bácsi régi papírdobozából.  

Szabó Tibor: Testvérek, barátok
Kiss László: Őfelsége pincére
Gyarmati Gabriella: Csernus Tibor festményei először Békés megyében
Erdész Ádám: Bányászlámpa a templomkertben
Elek Tibor: 110 éve született Sinka István
Kiss Ottó: Feszt Berlin
Grecsó Krisztián: Főnökösdi
Kiss László: Fesztkörkép
Elek Tibor: Magyaróra
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján III.
Kiss Ottó: Mondta Feri
Szabó Tibor: Hámori Bianka hiába első
Grecsó Krisztián: Mínusz egy halál
Elek Tibor: Horgász irodalom
Erdész Ádám: Kolozsvártól Szegedig
Kiss Ottó: Nyári medveségek
Szabó Tibor: Fenekező angyalozás - eredményesen
Kiss László: A térképnek háttal
Grecsó Krisztián: Egy koldus adósa
Elek Tibor: Kívülállás vagy benne levés?
Gyarmati Gabriella: Bohus Zoltánról
Erdész Ádám: Majolenka
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján II.
Kiss Ottó: A giliszta és a kígyó
Szabó Tibor: Tavaszi minden
Kiss László: Első síelés
Grecsó Krisztián: Kerthelyiségre fel!
Elek Tibor: Primum vivere
Gyarmati Gabriella: Munkácsy Csabán és Colpachon
Erdész Ádám: Az ünnep színeváltozásai
Kiss Ottó: Matuzikné Amál berendezi
Szabó Tibor: Lőni a gépen a kékeket
Kiss László: Haza
Grecsó Krisztián: Farsangi kiskáté
Elek Tibor: Konkrét halál
Erdész Ádám: Derelye és suvikszos csizma
Kiss Ottó: Az elviselhetetlen könnyűségről
Szabó Tibor: Miért kell egyáltalán verset írni?
Kiss László - Trip
Grecsó Krisztián - Hazai ízek
Elek Tibor- Ablak a kortárs magyar irodalomra