Visky András
Miért lehetséges az irodalom? A Zsömle-tétel
Kedves Hölgyeim és Uraim!
Gyula; Krasznahorkai László.
A könyv ünnepén, ebben a városban, amely a világ szellemi térképének messze ragyogó településévé lett, lehetetlennek látszik előttem másként kezdeni.
Boldog kényszer, miért is térnék ki előle?
Holott a könyvek napján kezemre esne ama egyetlen könyvvel indítani, amely – különös angyali véletlen! – velünk tartott a fogság földjére, és nem távozott el mellőlünk azóta sem. A szabadság korpuszának bizonyult, és megmaradt azóta is annak. Egyetlen könyv, nagyon sok mégis. Helyesebben szólva, a kánoni előírások szerinti hatvanhat különálló és egymást finom hajszálgyökerekkel átszövő textúra, juhok puha tapintású bőrével bevont keménytáblák közé kötve. Afféle egyetlen könyvtárgyba bujtatott utazókönyvtár, amit háborúkba vagy világfelfedező utazásokra magukkal vittek egykor a nyughatatlan utazók, hadvezérek és kalandorok. A külső területek meghódítása a belső térségek bebolyongása nélkül önpusztító vállalkozás.
És folytathatnám, amiképpen meg is teszem, hogy jóanyánk hangján szólalt meg a könyvek könyve, és az ő lélegzetének a ritmusával emlékeztetett a saját történetünkre, távoli terek és önmagukba zárult korok elbeszéléseibe rejtve bennünket. Ami egyszer, akár egyetlen szempillantásra is tökéletessé vált – nevezzük otthonnak, vagy nevezzük szerelemnek –, annak már lehetetlen megsemmisülnie. A kényszerűen magunk mögött hagyott és lerombolt architektúrák az elmondható történetekben maradnak elevenek. Vándorlásaink során nyomunkba szegődnek, magával ragadó égboltot vonnak fölénk, otthonunkká lesznek az otthontalanságban. „Nappal a nap meg nem szúr téged, sem éjjel a hold” – fogadkozik a zarándok ének, régi-új bizonyítékát adva a költészet elkerülhetetlenségének.
Kedves Hölgyeim és Uraim!
A könyv ünnepén mégsem a könyvről, hanem az irgalomról szeretnék beszélni. Tetszetős volna azzal a fordulattal élni, hogy az erőszak útját a könyvek rekesztik el. És ha kötelező megszorításként hozzátesszük, hogy az elolvasott és a szívünkben készségesen forgatott kötetekről beszélünk, nos még e szűkítés feltételével is nehezünkre esik némaságra bírni kételyeinket.
Egy 2024 decemberében született, a szentendrei Café Lexben rögzített beszélgetésben a különlegesen szép, Zsömle névre hallgató kutya iránti, magától értetődő olvasói részvét szóba hozásakor Krasznahorkai László mintegy feltartóztatja a reflektálatlan érzések szétáradását, és a következőt mondja: „Ez tulajdonképpen azt a kérdést is felveti, hogy miért nem így érzünk az emberek iránt? Szóval, hogy alakul ki ez a fajta azonnali részvét, azonnali együttérzés, szeretet egy állat iránt? És miért nem mondjuk a Jóska bácsi szomszédaival köt ilyen érzelmi kapcsolatot [az olvasó]. Megtehetné. Lényegében kémiai értelemben, biokémiai értelemben ugyanabból vagyunk, én és a szomszédom: Miért nem szeretjük egymást ennyire? Tulajdonképpen mi is az oka ennek?”
A regény számol ugyan azzal az eshetőséggel, hogy „Zsömle nem tartozik ehhez a világhoz”, amiből viszont az következik, hogy hűsége és feltételekhez nem kötött szeretete voltaképpeni eredetünkre emlékeztet bennünket, embereket. Ám ha most összeszedjük minden bátorságunkat, és nem érjük be egy újabb, tetszetős fordulattal, akkor a szomszédunkra is kiterjeszthetjük a – nevezzük most már így – Zsömle-tételt. Vajon tehát a Zsömle-tétel szellemében kijelenthetjük-e, hogy – kikopó szóval élve – felebarátunk sem tartozik ehhez a világhoz? Legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy bennünket mindegyre világunk emberi értelmet meghaladó tágasságára emlékeztet. Hogy tudniillik a tőlünk különböző másikban mindig van valami angyali. Nos igen, puszta emberi mivoltában. Világunk tágassága mintha nem állna párban az emberi szív tágasság-deficitjével: a tétlen várakozás és az érzéketlen bámészkodás nem emberhez illő magatartás.
Kedves Hölgyeim és Uraim!
Két fokozhatatlanul egyszerű, csaknem pőre kérdés teszi lehetővé az irodalom létezését. Ismételjük el őket: „Miért nem szeretjük egymást ennyire? Tulajdonképpen mi is az oka ennek?”
Az irodalom a megcselekedhető, más szóval az emberi tettben beteljesedésre várakozó Írásra emlékezik. Ebből meríti szelíd erejét, sőt bizakodását, amire olyannyira rászorul. Azt visszhangozza, hogy ezekre a kérdésekre csak életünk egészével adhatjuk meg a választ. Puszta elszánásunk megemeli a tekintetünket, hogy láthassunk még valamit szerteszórt életünk értelméből.
A gyulai ünnepi könyvhetet megnyitom.
Gyula, 2026. 6. 11.
