A fenti, többszereplős diskurzus egy tizenhét perces beszélgetés részlete, és egy általános iskolában zajlott. Magyarórára hívtak az alsósok, mert valamelyikük egy reggel bevitte magával az Emese almája című könyvemet, a tanítónő meglátta nála, és rövid tanulmányozást követően úgy döntött, hogy még aznap felolvassa az osztálynak, mire az osztály meg úgy döntött, hogy meghív engem egy szép tavaszi reggelre. Az óra elején, miközben kapcsoltam ki a mobiltelefonomat, könnyed kijelentést tettem – bárki bármikor bármit kérdezhet tőlem –, melynek eredményeképp tizenhét perces csúszással indultunk, a padsorokból ugyanis azonnal záporozni kezdtek a kérdések.
      Kedves gyerekek! Köszönöm az élénk érdeklődést. Tudom, több kérdésetek bővebb választ igényelt volna, de idő hiányában úgy láttam jónak, ha röviden felelgetek. Most viszont, mivel úgyis írnom kell Tibi főszerkesztő bácsinak egy tárcát vagy jegyzetet („vagy amit akarsz”), úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha egy kérdésetekre elmondom hosszabban is a választ.
      És te hogy lettél író? 
     Kedves gyerekek! Az úgy volt, hogy már kisiskolás koromban, amikor körülbelül akkora lehettem, mint most ti, elolvastam Móricz Zsigmond Iciri-piciri című könyvecskéjét, és úgy gondoltam, hogy ilyet én is tudok írni. Gyorsan neki is fogtam, és lemásoltam az egészet, úgy ahogy volt. Mutattam azonnal édesanyámnak, hogy milyen ügyes vagyok, hogy pontosan olyat írtam, mint a Móricz Zsigmond bácsi, de erre ő azt felelte, hogy éppen az a baj, hogy pontosan olyan. Rajzoljak inkább.
      Az igazsághoz tartozik, hogy édesanyám nagyon szépen tud rajzolni, mindig is nagyon szépen tudott. Annyira szépen, hogy még az életét is ennek köszönheti. Tizenegy éves korában ugyanis olyan beteg lett, hogy másfél évig nem tudott felkelni az ágyból. Az orvos azt mondta neki, hogy egyen sok cukrot, de ő egyáltalán nem tudott cukrot enni, mert akkoriban a cukor nagyon drága volt, és az én édesanyám családja meg nagyon szegény. A betegségtől és a sok fekvéstől egyre csak gyengült és gyengült, míg egyszer, egy szép napon az édesapja, az én nagyapám, meglepte őt egy agyagdarabbal. „Itt van, édes kislányom, ez az agyagdarab, gyúrjad, hogy legalább a kezed ne satnyuljon el.” És édesanyám gyúrta, olyan ügyesen, hogy pár perc alatt az agyagdarabból egy nyúl lett, és újabb pár perc múlva egy kutya lett, aztán egy kakas, aztán pedig egy ló. Kiderült, hogy édesanyám nemcsak a rajzoláshoz ért, hanem szobrokat is tud készíteni, bármit meg tud mintázni pár perc alatt. Így aztán nagyapám hozott neki egy csomó agyagot, ő pedig sorban készítette a szobrokat az ágyban: Jancsit és Juliskát, libákat őrző szegény fiút, Piroskát, ahogy ül egy farönkön, mellette a farkas, lovakat, ahogy isznak a folyónál, meg ilyeneket, nagyon-nagyon sokat. A szülei pedig kiégették az agyagszobrokat a kemencében, és miután az édesanyám befestette őket az ágyban, nagyanyám mindet eladta a piacon. Vitték, mint a cukrot, mert nagyon szépek voltak – nagyanyám meg hazafelé a pénzből mindig vett neki cukrot.  
     Hát valahogy így gyógyult meg az én későbbi édesanyám, és talán ezért is biztatott akkor a rajzolásra. Rajzoltam is én, amennyire tudtam, de sajnos közel sem ment olyan jól, mint neki. Szobrot meg egyáltalán nem tudtam csinálni. Ha kis agyagdarabot kaptam, gilisztát csináltam, ha nagy agyagdarabot kaptam, kígyót csináltam. Összesen ezt a két állatot tudtam csinálni.  Gondoltam is közben elég sokat Móricz Zsigmond bácsira, mert végig olyan érzésem volt, hogy én inkább azt tudnám csinálni, amit ő. Írni. És ez az érzés nem is akart elmúlni belőlem soha. 
     Telt-múlt az idő, ahogy az a mesékben lenni szokott, ugyanúgy a valóságban is, és egyszer csak tizenhat éves lettem. Akkor három másik tizenhat éves fiúval zenekart alapítottunk, a dalok szövegének nagy részét pedig én írtam. Felléptünk itt-ott, nyári táborokban és iskolákban, és egyszer csak egy költő bácsi, akit Kormos Sándornak hívtak, azt mondta, hogy ezek a dalszövegek olyanok, mint a versek. Na, ettől kezdve verseket is írtam. Két év múlva meg egy másik költő bácsi, akit Simonyi Imrének hívtak, beajánlott engem a Békés Megyei Népújsághoz. Még nem voltam húszéves, amikor Sass Ervin szerkesztő bácsi megjelentette az első versemet nyomtatásban is. Na, akkortól fogva nem volt megállás. Írtam sorban a verseket kicsiknek és nagyoknak. Hosszúkat, mint a kígyó, és rövideket is, mint a giliszta. 

Kapcsolódó:
A Munka-társ rovat írásai