Parasztház belseje (1888; szén, papír, kasírozva vászonra; 1420 x 2170 mm; jelzés nélkül; Katona József Múzeum; leltári szám: 65.132)

Ma különösen nagyvonalúnak és példásnak tűnik az a mecénási gesztus, amivel Nemes Marcell Kecskemét városát és a Szépművészeti Múzeumot gazdag műgyűjteménye jelentékeny egységeinek átadásával támogatta a XX. század első évtizedeiben. Kecskemét 1911-ben – többek között – négy Munkácsy-művet kapott, két festményt és két rajzvázlatot. Ha semmit nem kímél a háború, a múzeumi műtárgyak miképpen menekülhetnének meg a pusztítás elől? A II. világháborúban elveszett a gyűjteményből egy parasztház belsőt ábrázoló olajkép és a Honfoglalás című mű egyik rajzvázlata.

Az adományozó által egykor Párizsban vásárolt, a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonát képező Parasztház belseje című festmény előkészítésének célját szolgáló, a képnél csupán néhány centiméterrel kisebb szénrajz a gondolat érlelődésének folyamatáról árulkodik. A rajzvázlathoz képest ugyanis a festményen a figurák számát eggyel csökkenti, a kép jobb szélén, az előtérben ülő nőalakot kiemeli a kompozícióból, ám a széket, amelyen ült, megtartja. A beszélő alakjához legközelebb álló figurák esetében is megfigyelhető némi változtatás, kisebb áthelyezések és cserék formájában.

Az 1880-as évek végén Munkácsynál bizonyos visszatérés figyelhető meg korai, kritikai realista korszakának témaköréhez. A Parasztház belseje az ekkor született, magyar népi környezetbe helyezett jelenetek egyike. A belső tér kialakítása igen nagy hasonlóságot mutat a jelenleg az Aradi Múzeumi Komplexum tulajdonát képező Búsuló betyár[1] című kompozícióval. (Mindkét táblát a Magyar Állam vásárolta meg a mester halála után Munkácsynétól.) E képek festésmódja azt a száraz és kissé rideg előadásmódot tükrözi, amelyet már a tíz évvel korábban készült Újoncozáson is alkalmazott.

A mestergerendát aládúcoló rönkfa két részre osztja a jelenetet, de a bal oldalon álló, bizonyára valamilyen érdekes történetet mesélő férfi magára vonja a jelenlévők többségének figyelmét. A fonó asszony nem ér rá odanézni, a gyermek talán nem is érti, miről van szó, a sutban melegedő alak pedig nem is kíváncsi arra, ami történik.

Az ábrázolás közép- és hátterében egy horizontális tengelyre fűzve rendezi a figurákat, akik ülő és álló helyzetének váltakozása adja a kompozíció ritmusát.

A valóban vázlatos egyszerűséggel készített rajzon a részletekre csupán néhány esetben tér ki a festő, például a fonó asszony és a mellette ülő, pipájába szívó férfi arcának kifejezésében. A dominánsan az alakok kontúrrajzából épített ábrázoláson tónusérték szerint fajsúlyozza a képrészeket és a fény-árnyék viszonyok hangsúlyozásával teszi érzékletesebbé a figurákat.