Tallér Edina
Bowie
Amikor megtanultam olvasni, és kezembe került nagyanyám kamrájában a Fürge Ujjak című kötős-fonós-horgolós magazin aktuális évkönyve, úgy hatéves korom körül, hoztam egy döntést. Nincs többé unalom. Mostantól olvasni fogok. Az összes könyvet elolvastam, amit találtam a kamrában, egész nyáron a könyveket bújtam. Ludas Matyi Évkönyv, Nők Lapja Évkönyv, Burda Évkönyv, plusz találtam két Winnetou-t és a Szíriusz kapitányt. (A Burda németül volt, azt csak nézegettem.) A sufniban található irodalom ezzel ki is merült, de mire a végére jutottam, tudatos olvasóvá váltam. A következő évben elolvastam a Winnetou-összest, a Szíriusz kapitány-összest, a Szöszi-összest, Szilvási-összes, Brontë-összes. Szerencsére néhány év múlva, úgy tizenöt évesen, kezembe került, totál véletlenül, a barátnőm könyvespolcáról, Kurt Vonnegut Börleszk című könyve. A lehető legjobbkor talált meg ez a regény, vagy én őt, mindegy, a lényeg, hogy mint minden normális kamasznak, világvége-hangulatom volt, és pocsék ízlésem. Épp Vonnegutra volt akkor szükségem, aki egy olyan világvége-látomással ajándékozott meg, amelynek hatására megint csak hoztam egy döntést. Nincs többé magány! Aki olvas, az sosincs egyedül. Olvasok, ha jó kedvem van, olvasok, ha rossz kedvem van, ha jól mennek a dolgaim, ha rosszul mennek a dolgaim. Könyvmoly lettem, és monomániás, átmenetileg, csak egy-két évre, amíg az összes Vonnegutot elolvastam. Aztán megint szerencsémre Kiskunhalas egyetlen könyvesboltjában rátaláltam egy olyan könyvre, amelyből összesen csak kettő darabot árultak. Én megvettem az egyiket, barátnőm a másikat. Garaczi László: A terület visszafoglalása a madaraktól. Annyira menő címe volt, hogy azért vettem meg. Beleolvastam, elolvastam, nem tudtam letenni, szerintem nem is tettem le évekig, minden élethelyzetben eszembe jutott egy-egy sora, szavalóversenyen ezekből a versekből szavaltam, még most is van egy olyan vers, amit kívülről tudok. Ez a könyv, ezek a versek, a borítón szereplő szemüveges srác döbbentett rá arra, hogy az író, az egy ember. Jó, persze, Vonnegut is ember, de ő olyan messze volt tőlem, hogy istennek hittem. Talán mostanra már az is. Garaczi viszont itt van, ebben az országban, ezen a helyen, az én életemben, az én időmben. Akkor és ott.
„Ebben a birodalomban a boldogulás feltétele egy olyan nyelv, amelyben egy szó nem önmagát jelenti, hanem az összes többit, egy olyan nyelv, amely nem önálló közeg, hanem léthelyzet, amiben a költő folyamatosan »elszólhatja magát«.”
Ezt is ő írta, és ezzel én még mindig egyetértek.
