Kupovits Annamária
Vágányzár
A férfi a kelenföldi vasútállomásig vitte a nőt. Amikor leparkoltak, Nelli kivette a táskáját, és megigazította a sminkjét a visszapillantó tükörben. Aznap különösen sokan voltak az állomáson. Tamás ügyesen átnavigálta magukat a ténfergő, úticéljuk vágányát kereső emberek között. Tájékozódás nélkül léptek a mozgólépcsőre, ami a peronig vitte őket. A Fehérvárra tartó vonat az 5-ös vágányról szokott indulni, Nelli a biztonság kedvéért mégis megnézte a kiírást.
A nő Székesfehérvár és Pest között ingázott naponta, a munkája a fővároshoz kötötte. Négy hónapja éltek így, ebben a ritmusban, igazodva a vasúti menetrendhez. A férfi a munkahelye előtt várta őt mindig a Mészöly utcában. Nelli 4 után nem sokkal lépett ki a kapun, legtöbbször egyedül, néha a kollégáival, majd körülnézett, és csak akkor ült be a meggypiros autóba, ha meggyőződött róla, hogy senki sem látja. Minden alkalommal, amikor érte jött a férfi, lelkifurdalás gyötörte, mégis szüksége volt arra a pár órányi kikapcsolódásra, amit Tamás jelenlétében megélt.
Egy májusi reggelen a nő keresztrejtvényt fejtett a metrón ülve. Állomásról állomásra változott körülötte az utazóközönség, őt azonban úgy beszippantotta a rejtvény, hogy jószerivel körül sem nézett. Már csak egyetlen szót keresett.
– Port Moresby – szólalt meg egy mellette ülő férfi.
– Tessék? – Nelli csodálkozva nézett oldalra.
– Pápua-Új-Guinea fővárosa. A megfejtés. Elnézést, nem tudtam kihagyni – mosolyogott a barna szempár. – Láttam, már csak ez az egy szó hiányzik.
Ő felnevetett örömében, és beírta az utolsó szót.
– Egyszer szeretnék eljutni Pápuára. Csak az tart vissza, hogy 36 órás a repülőút – tette hozzá a férfi.
– Az tényleg sok – mondta Nelli.
Mindketten a Szent Gellért téren szálltak le, és együtt mentek tovább. Végigbeszélgették és -nevették az utat, aminek a végén Tamás szerette volna meghívni egy kávéra.
Némi tétovázás után Nelli megadta a telefonszámát a titokzatos idegennek, aki még aznap délután fel is hívta.
A rejtvényfejtős reggeltől kezdődően megszínesedtek a nő hétköznapjai. Eddig fásultan készítette a munkahelyén a reggeli statisztikát, az Excel-táblázatok szorításában élt, innentől viszont nagy lendülettel adta le a határidős munkákat.
Üdítő volt minden találkozása ezzel a magas, vonzó férfival, akinek láthatóan humora is volt a hétköznapokhoz. Egy alkalommal a cukrászdában, ahová beültek, Nelli a bejáratnak háttal foglalt helyet. Tamás észlelte a nagy a huzatot és a jövés-menést, ezért felajánlotta, hogy cseréljenek. Jólesett neki a férfi gondoskodása, amit a későbbiekben is tapasztalt.
A pályaudvarra néha nehézkesen jutottak ki, munkaidő végén mindig feltorlódott a forgalom
a Sasadi úton, de Tamás úgy gondolta, legalább addig is együtt vannak. Egy péntek délután hömpölygött a kánikula a város utcáin, az autók hosszú, tömött sorokban araszoltak az autópálya felé. A klíma nem működött, a férfi hiába kapcsolgatta. Nelli egyre feszültebb lett, mert a férje többször is hívta telefonon, miközben a piros lámpáknál várakoztak. Lehalkította a mobilt, és üveges tekintettel bámulta a kocsikat. Egy nagyobb fékezést követően leolvasta az előttük haladó autó rendszámát, és kapkodva keresni kezdte a napszemüvegét a táskájában. Mit keresel, kérdezte Tamás, a napszemüvegemet, válaszolta ingerülten a nő. A férjem az ott, előttünk, mondta rémülten, miközben lejjebb csúszott az ülésen, és próbálta eltakarni az arcát. Egész úton egy szót sem szóltak egymáshoz, csak óvatosan lecsorogtak a pályaudvarig. Nelli azt kérte, Tamás ezúttal ne kísérje el a vonatig. Sietve kiszállt és elrohant, ő sokáig nézett utána.
Fakó fáradtság telepedett rá minden este, amikor belépett a lakásba, mert a férje üdvözlés helyett a mosogatóban tornyosuló edényekkel várta. Szólni nem akart, került minden konfliktust, inkább levette a szivacsot meg a sárga mosogatószert a polcról, és elmosogatott. Tamás biztos nem várta volna meg, hogy esténként ő álljon neki a házimunkának.
Egy különösen fárasztó nap végén Nelli felpróbálta a nappaliban azt a fehér alapon fekete pöttyös ruhát, amit előző héten vásárolt egy belvárosi butikban. Elégedetten forgolódott a tükör előtt, a ruha tökéletesen mutatott rajta. Ekkor lépett be a nappaliba a férje, és szemrehányóan kérdezte:
– Mennyibe került ez a rongy? Megint költekezel, igaz? – rekedtes hangjába a sör jellegzetes aromája vegyült.
Ő a döbbenettől alig jutott szóhoz.
– Dehogy! Filléres semmiség! Az aluljáróban vettem egy üzletben – szabadkozott.
– Akkor meg minek veszel ilyen ócskaságot? Különben sem való már neked egy ilyen rövid szoknya! – nézett végig a férfi Nellin, és kifordult a szobából. A nő a könnyeit nyelve bújt ki a ruhából. Másnap reggel betette a táskájába, és bent a munkahelyén vette fel a mosdóban. Délután, amikor Tamás érte jött, ragyogva lépett ki a pöttyös ruhában a kapun. A férfi kiszállt az autóból, és mosolyogva kinyitotta neki az ajtót.
– Nahát, milyen gyönyörű vagy! – mondta.
Egy augusztusi pénteken a pályaudvarhoz közeli kávézóban üldögéltek, Nelli jegeskávét kért, Tamás limonádét.
– Olyan keveset vagyunk együtt – szólalt meg a férfi –, ilyenkor legalább figyelhetnél rám egy kicsit. – Hangjában enyhe csalódottság és türelmetlenség érződött. A nő tekintete visszavándorolt az utcáról a férfi arcára.
– Hiszen itt vagyok veled most is – válaszolta. – Nekem nagyon kevés ez a heti 2-3 óra – folytatta Tamás. – Többet szeretnék kapni belőled – mondta, és megfogta a kezét. – Meddig várjak még? – kérdezte.
Nelli elhúzódott a kézfogásból, és igyekezett rövidre zárni a kibontakozó vitát.
– Arra gondoltam – folytatta Tamás –, hogy elutazhatnánk pár napra a Balatonhoz.
–Tényleg jó lenne – felelte Nelli –, de nem tudom megoldani. Mit mondanék otthon? Nálunk nincsenek többnapos csapatépítő tréningek, mint nálatok. Lassan indulnom is kell. 15 perc múlva jön a vonat – mondta, és szedelőzködni kezdett.
– Azért azt jó lenne tudni, hogy tartunk-e valamerre – kérdezte a férfi komolyan, miközben felállt az asztaltól. – Az nem megoldás, hogy folyton elrohansz, mert lekésed a vonatot.
A nő ivott még egy korty kávét, aztán letette a csészét. Úgy érezte, elfogy körülötte a levegő, és tekintetével a kijáratot kereste.
El sem köszönt Tamástól, meg sem beszélték, hogy a szokott módon találkoznak-e hétfőn. Arra gondolt, a hétvége jótékony homályba burkolja majd a nézeteltérésüket.
Hétfőn ebéd után Nellit felhívta a férje, hogy be kell jönnie Pestre munkaügyben, ezért délután érte megy a munkahelyére. Gyorsan írt egy üzenetet Tamásnak, hogy ne jöjjön, mert a férjével utazik haza. Két órán át várt a válaszra, de Tamás nem reagált. Ekkor írt egy e-mailt, talán azt előbb megnézi, mint a telefonját, bár ez elég valószínűtlennek tűnt. Fél 3-kor úgy döntött, hogy felhívja, hátha úgy könnyebben tudnak kommunikálni. A vonal hosszan kicsengett. Vajon hol lehet Tamás, és mi történt a mobiljával? Az nem lehet, hogy a két férfi egyszerre várjon rá az iroda előtt.
Tamás munkahelyi telefonszámát nem tudta, s az is igaz, hogy a találkozások előtt nagyon ritkán keresték egymást. A négy hónap alatt talán kétszer volt olyan eset, hogy valamelyikük módosított az időponton, egyébként pedig sosem írtak egymásnak, és nem is beszéltek telefonon. Milyen különös ez, töprengett Nelli, hogy így éltek randevúról randevúra. A köztes időben mással éltek, mással ébredtek, mással szervezték a hétvégéket. Tamás már lépett volna, de ő nem tudott dönteni. Egyre nehezebben oldotta meg a találkozásokat, fárasztotta az állandó magyarázkodás a férjének, Tamásnak, de legfőképp önmagának. Ami eleinte inspirálta és előre lendítette a hétköznapokban, az mostanra teherré és megoldandó feladattá vált. Eszébe jutott a pénteki kávézás, amikor köszönés nélkül váltak el egymástól. A borongós hangulat, amit magával vitt, amit nem mosott el a hétvége üressége. Beszélniük, találkozniuk kell, de előbb valahogy meg kell oldania a mai napot, a délutánt.
A férfi, ahogy szokott, elindult délután Nelliért a Mészöly utcába. Napközben felfedezte, hogy a mobilja valószínűleg otthon maradt, mert hiába kereste mindenhol. Nem aggódott, mert sosem hívták egymást. Útközben megállt egy benzinkútnál, ekkor vette észre az ülés alatt a telefonját. Kivette, és csodálkozva meredt a képernyőre, a számtalan üzenetre és hívásra. Maga sem értette, mikor és miért állította némára a készüléket. Rögtön hívta Nellit, a vonal azonban nem csengett ki, biztosan kikapcsolta a telefonját. Úgy döntött, odamegy a munkahelye elé, és megvárja, mi történik.
A nő 4 óra 10 perckor lépett ki az iroda ajtaján. A kijárattól jobbra, 3 autónyi távolságra megpillantotta a piros autóban Tamást, aki napszemüveget viselt, és mozdulatlanul nézte őt. Az utca másik oldalán a halványkék kocsiban várakozott a férje. Nelli karjai elzsibbadtak, lábai alig mozdultak, így lépkedett a kék autó felé. Tamás figyelte a jelenetet, de továbbra sem mozdult. Miután beült a férje mellé az autóba, a férfi valamit magyarázni kezdett neki, és élesen gesztikulált, aztán hangtalanul kigördültek az utcából. Tamás másodpercekig a megüresedett helyet bámulta, és beindította a motort. Alighogy elfordította a slusszkulcsot, és a gáz meg a kuplung összhangját kereste, lefulladt a motor. Újra elfordította a kulcsot, az autó azonban továbbra sem mozdult. A negyedik próbálkozásra végre el tudott indulni. Felgyorsított, és a kelenföldi pályaudvar felé vette az irányt. Maga sem tudta, mit keres ott, miért megy oda. Elgyalogolt a jegypénztárig, és beállt a sorba két várakozó mögé. Mikor rákerült a sor, megkérdezte, melyik vágányról indulnak a fehérvári vonatok. A pénztáros tájékoztatta, hogy vágányzár van a Székesfehérvár-Budapest vonalon, ami egészen nyár végéig tart, és pótlóbusszal lehet közlekedni. A férfi a mondat végét már nem hallotta.
Vágányzár, ízlelgette a szót az autóig vezető úton. Eszébe jutott az 5-ös vágány, az állandó rohanás, Nelli napszemüvege, amit mindig viselt. Nézte az autópályára igyekvő autókat, és a Balatonra gondolt, a kis nyaralóra, amit kinézett, ahová nem tudnak elutazni, mert Nelli nem tud elszakadni otthonról. Mintha az ő útjukat is lezárná, akadályozná valami, akár a felújítás a vasúti síneket. Egymásra torlódtak a gondolatai, mint a felhők az égen, és érezte, hogy a fülében dobol a szíve. Ahogy a pályaudvar nyüzsgését figyelte, már tudta, hogy többet nem fog ott parkolni, nem fogják keresni a kivetítőn Nellivel, honnan indul a fehérvári vonat. Amikor kifordult a parkolóból, még hallotta, hogy bemondták a hangosbemondóba a vágányzári információkat.
Kupovits Annamária Zalaegerszegen született 1985-ben. Most Budapesten él.
