Tótia egy elfeledett vidék, Tótián csak utazni szoktak, át, Gyula felé, vagy tovább a Fekete-tengerig. Az én szerelmes Tótiám varázsa olyan, mint egy lajbi, csak belülről élvezhető, csak belebújva melegít, kívülről szépecske, szépülő, vagy az se. Tótia egy faluból lett középváros, az idegeneknek nem látható, nem fontos, sohasem volt, sose lesz. Tótiát csak Tótiában hívják így az egyre öntudatosabb tótok, vagyis mindenki, mert ezen a sértődős, vérrögös pusztán nem akad olyan lurkó, akiről könnyedén ki ne derülne, szegről-végről tót. Tótnak lenni nem az, hogy szlovák, nem egyenesben, de erről inkább hallgatnék, mert bár egy gyütt-ment azt mond, amit akar, jómagam az autentikus tudás feltétlen híve volnék.

A Tótia elnevezést Majthényi Dániel barátunktól vesszük, lopjuk inkább, ő a nem létező, gyér tót nagypolgárság rezervátumából való személy, Tótiában, Tótia fővárosában méltán híres és népszerű Balkán táncegyüttes feje.
Tótia csak a kolbász miatt van.
Ez egyszerre pompás hír, mert valamiről ismeretes legalább, és fájdalmas ugyanakkor. Darált, fűszeres, füstölt hús volna az végül, összetevők, gyúrás és töltés, semmi szerelem, történelem, ármány és kéj. Tótia a gasztronómia térképén van rajta, ott is csak Ambrus doktornak hála, mert míg fesztivált nem kerített a kolbász köré, e nevezetességet is Gyula bitorolta. A két szomszédvár keserédes háborúskodásába itt most nem csúsznék bele, ha igény mutatkozik, majd ezt is megtárgyaljuk.
Tessenek írni bátran, miről beszélgessünk.
A kolbászgyúrásról pediglen most szólunk, mert szezonja van. Mi magunk már decemberben átestünk a kötelezőn, a szeánsz liturgikus volt, és fölemelő, íme hitünk szent titka. Halálodat hirdetjük Urunk. A kolbászgyúrás a lélek zsíros mosdatása, nem öldöklés, a kolbászgyúrás egy rítus, kiválaszt és megjelöl, aki kolbászt is gyúrt már, érdemes, felnőtt ember, aki pediglen nem, az egy senki. Nem baj, ha nem gyúrt még, csak szégyen.
A meztelen húson, akárha a Magasságos Teremtő havazná be, elhintjük a sót, a több kiló sót, merthogy a hús temérdek, és megszínezzük köménnyel és paprikával, vöröslik a hús rétje, akárha az örökké vesztes magyar csaták után, és most kérdezem, nem történelem-e akkor mégis a tót kolbász, nincs-e mögötte haza, szeretet, árulás?
Nem volna-e benne a magyar lélek minden taknyos fájdalma?
De bizony.
A gyúró pálinkát nyel a látványra, kettőt, megint egyet, az már három, és gyúrni kezd, mert a kolbász lelke a gyúrás, és a kolbász lelke a fűszerek is, a darálás, a hús, a kuláré, a kolbász egyadtamerő lélek, mindig amiről éppen beszélünk, az a legfontosabb. Jómagam Muresán Péter brigádvezető barátom vezényletével bő óráig gyúrtam a masszát, a zsírszag a vérembe szívódott, most oxigén helyett ott kering.
Míg dagonyáztam, futott le a gyökér a lábamból a buta, szikes magyar, tót, román Alföldbe.
Enni kell meg inni, másképpen nem megy.
Enni kell meg inni, különben fáj, mindenütt fáj, Tótiában is, csak az öl és a has segít, én ölre és hasra utazom; nincsen nekem vágyam semmi.
És mert a megrendelés úgy szólt, hát e kolbászos kalandozás végén Boldog Új Évet is kívánok maguknak, tótok és nem tótok, kolbászt gyúrók és vegetáriánusok, nehogy az új esztendőről egy köszöntőnek akart tárcában már egy árva szó sem essék.