Tükörben

       – Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken? - kérdezte Pászthyné a tükörtől, aztán, amikor befejezte ajka rúzsozását, hozzátette: pöh, pöh.
       – Hogy nézel ki? – förmedt rá a szobába belépő Pászthy. – Már elkészülhettél volna, azonnal indulnunk kell.
       – Hogyhogy hogy nézek ki? - kérdezte Pászthyné.
       – Hogyhogy hogyhogy? – kérdezett vissza Pászthy, és az asszony mellé lépett. – Máskor mindig kikened magad, most meg, hogy együtt megyünk, egy kis rúzst sem teszel a szádra.
       – Az ajkaimra gondolsz? – kérdezte Pászthyné, aztán behunyta a szemét, és csücsörített.
       – Na jó, akkor is – mondta Pászthy, miután megnézte az ajkakat, s látta a rúzst, és közelről most már a púdert is az arcon.
       – Miért, nem tetszem? – kérdezte Pászthyné magabiztosan.
       – Hát, hogy őszinte legyek.... – felelte Pászthy bizonytalanul.
       – Szerintem évek óta nem voltam ilyen szép, nézd csak meg – vágott közbe Pászthyné, és férjét is a tükör elé vonta.
       Pászthy megdöbbent, amikor belenézett a tükörbe. Onnan az évtizedekkel fiatalabb Pászthyné nézett vissza rá, az a Pászthyné, aki akkor még nem is volt Pászthyné.
       Pászthy ismét ránézett az asszonyra, aztán a tükörbe pillantott, és megint megállapította: a két nő nem azonos.
       – Mindegy, indulnunk kell – mondta aztán tűnődve, de mielőtt kulcsra zárta volna a bejárati ajtót, visszament a szobába, leakasztotta a tükröt, és azzal együtt távozott.
       – Megőrültél? – kérdezte az asszony, amikor meglátta a falitükröt a férje hóna alatt.
       – Lehet – felelte Pászthy, és leintett egy taxit.



       Fapados történetek

       – Ücsörgök itt, nézem a lepkéket meg a madarakat, attól függ, hogy éppen nyár van, vagy ősz van, vagy tavasz van – mondta Béla bácsi. – És majdnem mindig mesélek, afféle fapados történeteket. – Mi az, hogy fapados történetek? – kérdezte Béla bácsi.
       – Hát, azok olyan történetek, amelyeket a fapadon lehet mesélni – felelte Béla bácsi. – Rövidek és kemények, hogy néhány perc után felállhasson az ember, ha kedve tartja, vagy ha feltöri az ülepét a pad. De ha bírja, órákig is ücsöröghet, mert a történetekből sok van. És csak a velejüket kell elmondani.
       – A velejüket – mondta Béla bácsi.
       – Azt. A velejüket – felelte.
       – De máshol is el lehet mondani a velejüket – erősködött Béla bácsi.
       – El – engedett Béla bácsi. – A villamoson. De onnan mindig rosszkor kell leszállni. Meg mostanában nincsenek is fapados villamosok.
       – Muszáj a fapad? – kérdezte Béla bácsi.
       – A pad mindenképpen – felelte Béla bácsi. – Az meg, akárhogy is, csak fából van. – És az ember olyan, mint a fapad – példálózott aztán. – Ha egyedül van, helyet ad, ha foglalt, kiközösít.
       – De az ember nem fából van – mondta Béla bácsi. – Az ember emberből van.
       – Hetven százalék víz – legyintett lekezelően.
       – Viszont érez – csapott le Béla bácsi.
       – Gondolkodik – felelte Béla bácsi.
       – Akkor meg miért nem érti, hogy miről van szó? – kérdezte Béla bácsi.
       – Miért, miről van szó? – mondta aztán, tűnődve.



A jegygyűrű

       Sulák hentes nem szerette látni a jegygyűrűt, mióta nem voltak ujjai. De bárhová tette is a lakásban, mindig rábukkant. Korábban, még a baleset előtt, az előszobaasztalon tartotta. Ha munkába ment, oda dobta le, ha máshová, onnan vette fel, s csúsztatta az ujjára.
      Amikor kijött a kórházból, a gyűrűt az előszobaasztalról a bárszekrénybe dugta. Néhány nap elteltével azonban inni kezdett, ezért a fürdőszoba polcára tette. De ott meg borotválkozáskor látta mindig. A lakásban az előszobaasztalon kívül csupán ez a két hely van, amely gyűrűnek való, ahol ékszert tartott valaha is a Sulák család. Ha más, nem illő helyre tette Sulák a jegygyűrűt, szinte mindennap megnézte, megvan-e még. Ám ha az ékszerre gondolt, pláne ha látta, eszébe jutott a baleset. Sokáig nem volt megoldás.
       Sulák hentes már nem iszik, és mostanában nem is borotválkozik. Amikor meghalt a felesége, úgy gondolta, teljesíti az asszony kívánságát, felhagy az itallal.
       Napokig töprengett, hogy a bárszekrénybe vagy a fürdőszoba polcára tegye-e a gyűrűt. Aztán végre talált neki helyet. Odaadta a szomszédasszonynak, cserébe azért, mert mos és főz rá. Nemrég pedig azt mondta a nőnek:
        – Levágnám a szakállam, de mióta meghalt a Mari, nincs, aki segítsen.