Király Levente
Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban
Ha elém állna a pusztulás angyala, s azt mondaná, a magyar nép, nemzet, kultúra holnapra megsemmisül, de egyetlenegy verset válasszak ki, mert azt megőrzik az örök emlékezetnek, akkor nem lennék bajban, tudnék választani, magabiztos mosollyal várnám, amíg háromig számol. Ebben az egy versben ugyanis minden benne van, ebben csúcsosodik ki a maga teljességében és pompázatosságában a magyar irodalom, melynek egyben méltó betetőzése, ám rögtön utak is nyílnak általa a jövőbe. Minden egyes sorának ontológiai súlya van, mégis olyan természetességgel fűződnek egymásba a szavak és sorok, hogy szinte egy mondatnak tűnik az egész, egyetlen, nagy ívű gondolatnak. Hogy hol jelöli ki önnön kezdetét? A teremtésig megy vissza, onnantól kezdve vizsgálja emberi létünk értelmét (de hisz mi más is lenne méltó témája egy versnek?), miközben a szellemtörténetben fellelhető legfájóbb paradoxonokat helyezi el a mérleg két serpenyőjében, ám e szenvedélyes vizsgálódás közben sem lesz konok dualista, hiszen ellentétpárjai feloldódnak annak biztos tudatában, hogy a kettéhasadt világ (és elme) visszatalálhat az ősi, elveszett egység állapotába – természetesen a jövőben. S hogy a hipotetikus jövőt meddig mutatja? Költészetben majdnem száz évvel előre: „Hogy a legalsó pór is kunyhajában / Mondhassa bizton: nem vagyok magam! / Testvérim vannak, számos milliók; / Én védem őket, ők megvédnek engem.” – még a sorok zenéje is ismerős a József Attilát ismerő, vagyis minden magyar fülnek.
Az angyal persze nem tudna magyarul, vagy ha igen, akkor a világ minden nyelvét ismerné, vagyis elfogultsággal nehezen lenne vádolható – de ez a verszene talán még őt is elvarázsolná egy pillanatra. Ami adott esetben az örökkévalóság is lehet, ha onnan nézzük.
A vers:
http://www.jomagam.hu/versek/vorosmarty_mihaly__gondolatok.htm
