Erdész Ádám
Egy nyomasztóan hosszú év történetei
A 20. századi magyar történelemben sorakoznak a nyomasztóan hosszú évek, olyan esztendők, amelyek az akkor élőknek főként keserűséget és gondot hoztak. Az 1949-es év bizonyára a legrosszabbak közé tartozik. A „fordulat éve” után ekkor indult meg teljes erővel a kommunista diktatúra rendszerének kiépítése, az ország lakóinak többsége nap mint nap közvetlenül találkozott az erőszakkal és a személyes szférát elérő presszióval. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára az 1949-es esztendőt választotta egy konferencia, majd a konferencia kibővítetett anyagát közre adó tanulmánykötet témájául.
A könyv szerkesztője, Takács Tibor az 1949-es év eseményei közül a Rajk-pert emelte ki. A kötet címe: A Rajk-per éve – közelítések 1949-hez. Az alcím nagyon fontos, mert a tanulmányok többsége nem a hírhedt perhez kapcsolódik, hanem 1949 jellegzetes politikai, gazdasági eseményeit mutatják be. Nagy teret kap a nyilvánosság átalakulása is. A kötetben olvashatunk visszafelé göngyölített történeti nyomozást egy 1949-ben eltűnt orvosprofesszorról (Müller Rolf), Baráth Magdolna a sztálini rendszer kelet-európai államokban történő kiépülését mutatja be, Szekér Nóra egy spanyol–magyar diplomáciai játszmát elevenít fel. Ki gondolná, hogy 1949-ben a tíz éve megbukott spanyol köztársasági kormánynak Budapesten képviselete, a Magyar Királyságnak pedig Madridban követsége működött. Az összesen 14 tanulmány a korabeli paletta egymástól távol álló pontjairól tár fel egy-egy korra és rendszerre jellemző mozzanatot.
Hogy egy ilyen, mindent egységesre fazonírozó évhez is hányféle látószögből lehet közelíteni, azt a kötet szerkesztője, Takács Tibor villantja elénk. Szellemesen megírt szövege egy Rajk László letartóztatása előtt lejátszott FTC–Honvéd meccs kommentárjaival indul. Az egyik kommentátor Ries István igazságügy-miniszter, a másik Ortutay Gyula kultuszminiszter. Egy korábbi szociáldemokrata és egy kisgazdapárti politikus, ebben az időszakban finoman szólva is kollaboránsok. Az elsőnek hamarosan tragikusra fordult a sorsa, másik ugyancsak kibukott a hatalomból, de eredeti mesterségében, etnográfusként jelentős szereplője maradt a magyar tudománynak. A meccset a Fradi nyerte 4:1-re, s ebben az ominózus évben a bajnoki cím is a zöld-fehéreké lett, ami közel tizenöt évig nem ismétlődött meg. Elindult a sport átalakítása is, melynek során a Fradi nemcsak az esélyt, de nevét és színeit is elveszítette. A bevezető szerzője a politikatörténeti és a sporttörténeti nézőpontot váltogatva mutatja meg, a különböző szereplők mennyire másnak láthatják ezt az évet – miközben a két, egymástól távoli társadalmi alrendszerben ugyanaz a diktatúra épül.
A kimondottan érdekes tanulmányok közül Rácz Attila írását választottam ki részletesebb ismertetésre. Rácz Attila a korabeli hangulatjelentések alapján a Rajk-letartóztatás és a per közötti budapesti tömeghangulat alakulását vizsgálta. A hangulatjelentések amolyan korabeli „közvéleménykutatások” voltak, a helyi és országos kommunista vezetők az MDP szerveihez befutó jelentések alapján próbáltak tájékozódni a valóságos közhangulatról. Ha egy rendszer a maga propagandagépezetével átmossa a nyilvánosság valamennyi fórumát, roppant nehéz kideríteni, hogy a hallgató vagy a propaganda szólamait visszamondó embereknek a valóságban mi is a véleménye. Erre szolgáltak volna a hangulatjelentések, amelyeknek szerzői a munka- és lakóhelyeken, alkalmi beszélgetéseken összeszedett véleményeket vetettek papírra. Persze, erős politikai nyomás alatt a valóságot nyomozó dokumentumok is manipulálttá válnak, hiszen szerzőik többsége az elvárt szöveget mondja fel. Nem vártak mást a megrendelők sem, hiszen, ha a jelentések túl sötét képet festettek volna, akkor aggódhatott az érintett pártszervezet vezetése, hogy jön a kisebb-nagyobb „csisztka”, azaz a párton belüli tisztogatás. Furcsa, manipulált, ugyanakkor a valóság számos elemét tartalmazó források születtek, amelyek alaposan próbára teszik a történész forráskritikai érzékét.
Rácz Attila kronologikusan, Rajk László és társai letartóztatásának nyilvánossá tételétől a per keltette hullámok lecsengéséig mutatja be a budapesti tömeghangulat változásait. Igen széles forrásbázisra épít, a dokumentumok ugyan általában elsődleges referenciával szólalnak meg, de a válogatás kiváló. A tanulmányt olvasva egyszerre ismerhetjük meg a propagandagépezet működését és a hatás rétegeit. A Rajk-csoport letartóztatását a június 11-i kormányülésen Kádár János jelentette be. Már ebben az első interpretációban hangsúlyosan szólalt meg az a gondolat, hogy a „kémszervezet” tagjai között nincs munkás vagy dolgozó paraszt, valamennyi „gyökértelen intellektuel”. Nem sokkal később Rákosi Mátyás pontosította és kiegészítette a célba vett társadalmi réteget: „… a szabotőr veszedelmes formája a jól dolgozó polgár. Nem politizál, kizárólag a foglalkozásának él, de nem tudjuk, hogy nagy krízis idején mi lesz vele.” Rácz Attila azután megmutatja, hogy elképesztően nagyszámú lakóhelyi és munkahelyi „kisgyűlésen”” miként igyekeztek belőni a fejekbe ezeket a tételmondatokat. S láthatjuk az eredményt is: az augusztusi, szeptemberi hangulatjelentésekben már ilyen megállapításokat talált a szerző: „A Technológián bizonyos lelkiismeret-furdalást éreznek az értelmiségiek, miután a Rajk-bandában nincsen fizikai dolgozó, ez kissé merevvé teszi őket.” A „merevség” minden bizonnyal a félelem megjelenésére utal.
Erre a félelemre minden ok megvolt, mert a kampányt végigkísérte a gyűlöletkeltés. Az egyik, kisgyűlések lebonyolítására vonatkozó módszertani utasításból idézi Rácz Attila: „Izzó hangulatot kell teremteni. El kell érni, hogy maga a hallgatóság követelje a halálítéletet. A kisgyűléseken határozatokat kell hozni. Ezek spontánok legyenek, ne változtassunk a szövegen sem” A propagandabrigádokkal, felvilágosító falujárásokkal támogatott kampány különböző eredményt hozott. A polgári II. kerületben a gyűlésekre kényszerített lakók többnyire hallgattak, a közvetlen kérdésekre kitérő választ adtak. Sok helyen nehéz volt kézben tartani a gyűléseket, mert a résztvevők az ellátási nehézségekről s a maguk bajairól akartak beszélni. Viszont sok helyen sikerre vezetett az erőteljes propaganda. Volt hely, ahol alig lehetett visszatartani az embereket, „amikor kötelet követeltek a rajkbandának”. Több olyan jelentésrészletet is olvashatunk, amelyek azt rögzítették, vannak, akik a kivégzést kevésnek tartják, előtte célszerűnek tartanának némi kínzást.
A két kiemelt gondolat mellett a szerző nagyon sok finom részletet bont ki a hangulatjelentésekből: például milyen eltérések mutatkoztak Budapest egyes kerületei között, milyennek látták a „politikailag elmaradott” vidéket, hogyan jelent meg a kampányban Rákosi, és a róla sulykolt állítások mennyire mentek át a köztudatba. A tanulmány újabb közelítésből dokumentálja, hogy milyen nyomás alatt állt a korabeli magyar társadalom. A történet kerek, de a hangulatjelentések után adódik a kérdés, mit mutatnak más források? Akár levéltáriak, akár ego-dokumentumok. Nekem egy rögzítetlenül maradt orális forrás jut eszembe. Nagyapán egyik szomszédja, Frici bácsi a ’60-as években így kommentálta a kommunista belügyminiszterrel történteket: „Rajk sírfeliratát ismeretek-e? Itt nyugszik Rajk László, / nyakára tekergődzött a vörös zászló. / Munkáját nem kísérte áldás, / mert nem fekszik mellette Rákosi Mátyás.” Ez persze a „politikailag elmaradott” vidéken történt, ahova talán még a falujárók sem jutottak el. Frici bácsi pedig az ’50-es években megnézte a rendszer börtönét belülről, szilárd nézeteit a legeredményesebben működő propagandabrigádok sem tudták volna megváltoztatni.
