Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
(Czimbal Gyula felvétele)
Zsille Gábor
Egy Tésa emlékiratai
Kihalófélben
Az eszkimók, másképpen inuitok teljes lélekszáma körülbelül 180 ezerre tehető. Mivel több földrészen (Grönland, Alaszka, Kanada, Kelet-Szibéria) élnek, egymástól minden értelemben elszigetelt kisebb csoportokban, a legöregebb hindu bölcs is csak sejti a pontos népességüket. Az eszkimó kifejezés algonkin indián nyelven annyit tesz: hótalpat kötő ember, és a nyelvészek osztatlanul egyetértenek abban, hogy semmiféle pejoratív kicsengése nincs. Az egész világ átvette ezt az elnevezést, és évszázadokon át nyugodt szívvel használta. Ám Kanadában – mily sajnálatos – az idők során úgy alakult, hogy az intoleráns, kisebbséggyűlölő, antidemokratikus franciák és angolok szitokszót csináltak az eszkimóságból: túl sok idétlen viccet gyártottak róluk, pellengérre állítva bizonyos tulajdonságaikat. S mivel az eszkimók saját magukat nemes egyszerűséggel úgy azonosítják: inuit, azaz ember, nosza, a politikai korrektségre hivatkozva világszerte inuitra cserélték az eszkimó megnevezést. Olyan ez, mintha az egész világon azért nem szabadna skótoknak nevezni a skótokat, mert Magyarországon léteznek skót viccek. Most tehát mindenki iszonyú jól nevelten inuitozik, és így lesz ez egészen addig, amíg valamelyik országban ki nem találnak néhány blőd viccet az inuitokról – akkor majd ez a szó is inkorrektté válik, és át kell címkézni valami másra. Bölcsen látta Karinthy már száz évvel ezelőtt: „Új Bábelt élünk, a fogalmak pokoli zűrzavarát. Gyalázatos hazugok megrontották a szavak becsületét.”
*
A mintegy 180 ezer fős eszkimó (e szót nem kanadai értelemben használom…) népesség két nyelvcsaládra, s azokon belül hét nyelvcsoportra osztható. Az egyes csoportok csak korlátozottan értik egymást: hosszabb mondatlánc esetén már jelentősek lehetnek a szókincsbeli és toldalékolási eltérések. Rendkívül érdekesnek találom, hogy ez a hét nyelvcsoportra oszló 180 ezer ember összesen 116 különféle szót használ a hóra és a jégre. Nyilván külön elnevezésük van a hó minden elképzelhető változatára a pelyhek hullásának sebességétől, beesési szögétől és csillanásától függően, valamint a porhóra, a kicsit, közepesen és remekül golyóvá gyúrható hóra, a léptük alatt semennyire, halkan és hangosan csikorgó hótakaróra, továbbá a jég összes halmazállapotbeli fokozatára. Ez ám a nyelvi gazdagság!
Jó, jó, az ő ingerszegény környezetükben nincs túl sok növény, építmény és tárgy, amelyet elnevezhetnének, ezért az igluban töltött hosszú esték során a havon és a jégen kellett kiélniük a szóteremtő fantáziájukat – de az arányokat tekintve akkor is bámulatos ez a szinonimakészlet. A Kárpát-medencében nyilván nem a hó és a jég a prioritás, de ha átvizsgálnánk a magyarság teljes szókincsét, a csángóktól az összes nyelvjárásunkig, minden lokális kifejezést egybegyűjtve, még a legszűkebb körben használtakat is, nos, nem valószínű, hogy összejönne 116 különböző kifejezésünk például a fára vagy a vízre.
*
Azt mondja a hetvenes éveit taposó szomszédom: „Hamar le kell szednem a málnámat, mert már nagyon jön rá a büdösbence.” Pardon, hogy micsoda? „Hogyhogy micsoda, hát a büdösbence.” Igenis, ha az országnak ebbe a zugába költöztem, tanuljam meg, hogy a poloskát itt így nevezik. Ha más vidéken laknék, akkor templombogárnak mondanám vagy büdösmargitnak – az Ipoly mentén pedig büdösbencének. Egy falunak, egy helyi közösségnek akkor válunk teljes jogú tagjaivá, ha magunkra öltjük a szavait, ha egy nyelvet beszélünk vele. Ötvenhárom évesen eljött ennek is az ideje: búcsúzom tőled, poloska, többé ki nem ejtem a számon ezt a neved, a hátralévő életemben másképpen foglak nevezni. (De persze a jövőben is kinyírlak, ha bejössz a házamba.)
*
Ebben az ötvennégy lakosú faluban kábé mindenki gyüttment: az ezredforduló óta költöztek ide innen-onnan, néhányan pedig úgy lettek állandó lakosok, hogy évtizedeken át nyaralónak használták a házukat, s amikor Pesten nyugdíjba vonultak, felszámolták a fővárosi egzisztenciát. A tősgyökeres tésaiakat néhány fejkendős asszony képviseli, például Margit néni, aki 1944 óta lakik itt. Délutánonként (télen is) kitelepszik a fapadra a falu határában álló faragott feszület mellé, és két kortársnőjével társalog: a feszület mellett ott ül a falu múltja. És amikor járókeretébe kapaszkodva hazafelé poroszkál az utcán, a házam előtt: szememtől ott távolodik egy eltűnő életforma.
*
Az eszkimó nyelvek három nyelvcsoportra oszlottak, de immár csak kettő létezik – a Szibéria területén használt szirenyiki eszkimó nyelv 1997-ben végleg kihalt. Az összes eszkimó nyelvváltozatból ez volt a leggazdagabb, legösszetettebb morfológiájú, és különösen egyedi volt a ragozása. A szirenyiki eszkimó utolsó anyanyelvi beszélője egy idős asszony, Valentina Wye volt, aki 1997 januárjában halt meg.
Milyen lehet egy nyelv legeslegutolsó, elaggott beszélőjének lenni, tehetetlenül elviselve az eltűnést? A teljes magány tudatával tölt el? Bánattal, hogy előre tudom: halálommal egy emberi nyelv végleg sírba száll?
*
Margit néni gondol-e rá, hogy majd magával viszi egy falu történelmi múltját, szokásait, mindennapjait? Volt-e Tésának saját tánca, vagy ide köthető tánclépése? Milyen helyi ételeket főztek az asszonyok? Milyen volt a népviselet, Margit néni padlásán megvan-e még a lánykori ruhája, vagy az édesanyja templomjáró öltözete? Miket daloltak itt az emberek?
*
Tésáról naponta két buszjárat közlekedik, egyetlen célállomással, a szomszéd faluba: egy reggel hétkor, egy pedig délután kettőkor. Ez a törvényileg előírt minimális szolgáltatás, többre nincs lakossági igény. Azt mondja a sofőr, amikor valamelyik hétköznap egyetlen utasként felszállok a buszra, hogy a kilencvenes években még napi hat járat volt. És a reggel hét órai kocsi úgy tele volt tésaiakkal, hogy nem volt szabad ülőhely, és a széksorok között is álltak… A sofőr feje fölött kicsi fémtábla a gyártási adatokkal: 42 ülőhely. Hátranézek: negyvenkét fehér fejtámla világít felém. Harminc év alatt hová tűnt a faluból egy autóbusznyi ember?
*
Ha Isten addig éltet, huszonöt-harminc év múlva milyen érzés lesz legeslegutolsóként használnom a büdösbence kifejezést? Milyen lesz tudnom, hogy halálommal egy magyar szó is eltűnik a mindennapokból?
Libelli
Faltól falig könyvespolcomon Czesław Miłosz kötetei lengyel eredetiben, illetve magyar kiadásban. És ábécérendben mind a többiek, Dürrenmatt, Mircea Eliade, Arthur Koestler, Molnár Ferenc húszkötetes életműsorozata, Orwell, Szerb Antal, Theophrasztosz jellemrajzai, Vasadi Péter. Czesław Miłosz egy ötvennégy lakosú település egyik vályogházának szobájában: ez a szellemi száműzetés kifinomult formája. Mircea Eliade vallás- és eszmetörténeti művei egy falusi ház polcán: nevezhetjük paradoxonnak, és mindenképpen van benne valami abszurd. Theophrasztosz Tésán: ez viccesen hangzik. Körülbelül olyan abszurd jelenség, mint a tiszapalkonyai raktárban szanszkritul olvasó Hamvas Béla. Vagy mintha egy sivatagi kopt szerzetes a barlangjában fekve, a halála előtti percben a sziklafal felé suttogná hosszú élete finomra csiszolt utolsó életbölcsességét. Hát igen, megnézném az urbánus, kávéházfüggő Molnár Ferenc arcát, ha feltámadna, és azt mondanák neki: mostantól a határ mellett, az Ipolytól háromszáz méterre, egy falusi ház szobájában tessék szellemi kiteljesedni, mostantól itten kell nemzetileg hatni, oszt’ kész. Vasadi Péter viszont ezt cseppet sem bánná, ő gond nélkül belakná ezt a teret is, otthont teremtene.
*
Faltól falig könyvespolcomon ábécérendben a szépirodalom, a bölcselet, a teológia és a művészettörténet nagyjai: háromezer kötet. E gyűjtemény számottevő része a kilencvenes években folytatott módszeres antikváriumi portyáim eredménye, sok száz művet pedig a pályatársaktól kaptam, dedikált tiszteletpéldányként. S vannak persze szép számmal olyan könyvek is, amelyek gyerekkorom óta kísérnek utamon. Az évtizedek során hányszor dobozoltam és költöztettem őket, jöttek velem tanévenként szobából szobába az esztergomi papneveldében, aztán Szegedre, Pécsre, és csak Budapesten három lakásban voltak a társaim.
*
Habent sua fata libelli – mondta 1991-ben Dékány Vilmos püspök a latinórán, lassan fel-alá sétálgatva az esztergomi papnevelde tantermében –, a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Tizenketten ültünk előtte, elsőéves növendékek, és lelkesen jegyzeteltünk. Vilmos püspök klasszikus közmondások és szállóigék révén vezetett be minket a latin nyelv rejtelmeibe. Aquila non captat muscas, a sas nem kapkod legyek után, efféle bölcsességeket vésett belénk. Kiváló ember volt, nagy tudású és jó szándékú, végtelenül szelíd. Pályáját piaristaként kezdte, de 1950-ben, a kommunista egyházüldözés idején a szerzetesrendben létszámfölöttivé vált, és „sima” egyházmegyés pap lett belőle.
A könyveknek is megvan a maguk sorsa, ismételte lassan a püspök, és a hátunk mögé mutatott, a szúrágta, egész falat beborító polcrendszerre. A könyvek sorsa legtöbbször nem túl vidám, ahogy ezeké a köteteké sem az. Milyen műgonddal készítették őket, mennyi korszerű tudást írtak beléjük, néhány évtizeden keresztül mekkora becsben tartották őket – és most itt állnak elfeledve, fölöslegesen… Már senkit nem érdekelnek, senki nem veszi kézbe őket, csak a por gyűlik rájuk… Hátrafordultam a széken, s mert a hátsó padban ültem, karnyújtásnyira a polctól, szemügyre vehettem az ott sorakozó vaskos, dohos műveket. Ütött-kopott gerincükön soha nem hallott nevek, érdektelen címek, egy holt nyelv szavai. Tizenketten bámultuk az ezernyi szükségtelen, kimúlt könyvet, tizenkét elhivatott fiatalember. Ugyanolyan megvilágosító pillanat volt, mint amikor a Holt költők társasága című filmben a tanár kihívja az iskola folyosójára a diákokat, és a falakon lógó hetven-nyolcvan évvel korábbi osztályképekre mutat: nézzék ezeket az egykori fiúkat, mennyi álmuk volt, mennyi magasztos elképzelésük – és ők már mind alulról szagolják az ibolyát.
*
Most leveszem szobám polcáról Széchenyi Naplója és Szép Ernő novellái közül a délvidéki Szenteleky Kornél vékony kötetét, Úgy fáj az élet… címmel. 1925-ben jelent meg Szabadkán, a Minerva kiadásában. Ez egy dedikált példány, kereken száz évvel ezelőtt írt bele a szerző: „Varga Irénnek kézcsókkal és köszönettel Szenteleky Kornél, 1925. V. 24.” Egy Múzeum körúti antikváriumban találtam rá a rendszerváltás idején. Szenteleky Kornél, akit kortársai csak úgy emlegettek, hogy a Vajdaság Kazinczyja, negyvenévesen meghalt tüdőbajban, 1933-ban. Ki emlékszik ma rá, ki foglalkozik vele? És mi történhetett Varga Irénnel, elnyelte-e őt a második világháború, megölték-e a partizánok az etnikai tisztogatások során? És ez az 1925-ben Szabadkán dedikált könyv milyen fordulatokkal került 1991-ben egy pesti antikvárium polcára, milyen utakat járt be? Kifogástalan példány, borítója tiszta, lapjain nincs szamárfül, nincs pecsét – mintha soha senki nem forgatta volna… Amúgy pedig e könyv útjának nem kevésbé furcsa szakasza, hogy 2025-re az Ipoly partjára került, egy vályogház szobájába. Lássuk be, ezt aligha sejtette Szenteleky, amikor Szabadkán Varga Irénnek dedikált.
Ha pedig én is meghalok, és az örökösöm kilóra eladja az egész írói könyvtáram egy ószeresnek, ez a Szenteleky-kötet megint bekerül egy antikváriumba (jó esetben oda, és nem a szeméttelepen végzi), ahol majd valaki megvásárolja, és magával költözteti valahová, talán külföldre.
*
Nem egy pályatársam aggódik gondosan válogatott, egy életen át gyűjtött házi könyvtárának sorsa miatt. Lehetne sorolni a rémisztő példákat, a közelmúltban mi történt egyes írók hagyatékával, Rákos Sándoréval és másokéval. Jó lenne intézményes, törvényileg szabályozott megoldást találni az írói könyvtárak sorsára.
Újrakezdés
Elkezdeni valamit nehéz, de újrakezdeni még nehezebb. Márpedig a költők – leszámítva az íráskényszeres szövegtermelőket – ebben élnek: minden megjelent kötetük után gyakorlatilag újra kell kezdeniük a versírást. De itt most magamról is beszélek, persze, tehát újra kell kezdenünk. Meg kell találnunk az új hangot, az új formát, az új ösvényt. Ha olyan ösvény nincs, akkor taposnunk kell egyet – bár a költészetben már minden elképzelhető ösvény létezik, a költők tízezrei réges-rég mindent kitapostak, legfeljebb mi nem tudunk róla, nem látjuk. Líránk előző fejezete lezárult a legutóbbi kötetünkkel, és nem a megjelenésekor, hanem már a nyomdába adás pillanatában. S hogy mi lesz ezután, mi jön a helyébe, arról legtöbbször fogalmunk sincs. Lesben kell ülni, készenléti állapotban. Talán egy tematikus kötet, valami nagyobb ívű művészi koncepció… Naná, hogy nagyobb ívű, elvégre egyetlen szerző sem hirdeti magáról, hogy ő mostantól könnyű hangulatverseket szeretne írni.
*
Valójában nemcsak egy-egy verseskötetünk, de minden egyes versünk megírása újrakezdés. Hiszen amikor kitesszük a végére a pontot, nem tudhatjuk biztosan, képesek leszünk-e ismét verselni, megadatik-e az ihlet, az ajándék. A kockázat, a bizonytalanság ott lebeg a tudatunkban – leszámítva az íráskényszeres szövegtermelőket. Bármely versünk lehet az utolsó. És a következő versünk lehet a legelső.
*
Kassák Lajosnak könnyű dolga volt. Azt írja egy helyen, hogy amikor beköltözött az új albérletébe, gyorsan berakta a holmiját a szekrénybe, felmosta a padlót, és azonnal le is ült az asztalhoz, verset írni. Száz éve ez így ment – de próbálná ezt ma megcsinálni… Otthagytam végre Budapestet, áttelepültem egy hegyek közötti zsákfaluba, emberhez méltó módon élni, és milyen jól tettem. De nincs olyan, hogy beköltözöm, gyorsan bepakolom a holmim a szekrénybe, és hopszi-hopszi, már lehet is lakni, indulhat a versírás. A beköltözés ma már nem egy konkrét nap, nem egy feljegyezhető időpont, hanem egy folyamat. Bérelt furgonnal négy körben, napokon keresztül cipeltem a holmim az új helyre: több tonnányi bútor, berendezési tárgy, ruhanemű, háromezer kötetes könyvtár… Lackfi huszonöt évvel ezelőtt mondta nekem, hogy vidékre költözésük végső körében a brigád két tonna cuccukat pakolta fel a teherautóra. Igen, az évtizedek során ennyi minden gyűlik ránk, ennyi fölösleges tárgy – amelyekről szentül hisszük, hogy szükségünk van rájuk.
Amikor az utolsó rakományt is behordtam a házba a furgonból, bent már lépni sem lehetett a sebtében feltornyozott bútoroktól, dobozoktól, zsákoktól. A mai költő a beköltözés órájában nem mossa fel a padlót – mert nem fér hozzá. A mai költő az új otthonába megérkezve nem verset ír, hanem internetet csihol, a telepítőkódot keresi, a Telekom ügyfélszolgálatát hívogatja, hogy küldjenek szerelőt routert aktiválni. Azt hiszem, ezt nevezik fejlődésnek.
*
Valakinek az emlékiratában olvastam, hogy az 1900-as évek elején meglátogatta az albérletében az akkor huszonéves Bartók Bélát. Az albérlet egyetlen dohos szobát jelentett egy összkomfort nélküli lakásban (egy házinéninél), és volt benne egy ágy, egy asztal, egy szék, egy szekrény és egy mosdótál. Éhes vagy-e, kérdezte vendégétől Bartók, és kinyitotta a szekrény ajtaját. A rozoga bútorban lógott egy fehér ing, egy öltöny és egy szál füstölt kolbász. A polcon néhány alsónemű mellett egy konyharuhába csomagolt cipó. Bartók elővette a kenyeret, letört egy darabot a kolbászból, és evés közben az új zongoraversenyéről beszélt, amelyet akkoriban komponált. Lám csak, ilyen körülmények között, ebben az otthonban simán kivirágzott a művészet. Én pedig hónapok óta pakolgatom a sok holmimat, ezt ide, azt oda…
*
Az új házamban, a két pajtámban és a kertemben versek laknak, csak még nem fedeztem fel őket. De idővel majd rájuk találok, mert szépen sorban felfedik magukat. Az épületek zugaiból, a fáskamra ajtaja mögül, körtefám és cseresznyefáim ágáról elő fog villanni a költészet – valójában mindig is itt lakott, csak a korábbi tulajdonosok nem vették észre.
*
Ars poetica sokféle van, mindenki osztja az észt, de a rengeteg emelkedett mondatból csak néhány kísér el egész életemen át. Az egyik ilyen a lengyel Czesław Miłoszé (1911–2004), aki 1980-ban kapott Nobel-díjat, állítólag Pilinszky ellenében. Krakkói életem során, 2001-ben fordítottam magyarra Miłosz A bogáncs, a csalán című versét, s abban szerepel ez a három sor: „Ki leszek majd az embereknek nemzedékek múltán? / Ha a nyelvek lármájával a díj is csöndbe merült? // A kegy, hogy rendezhetem a szavakat, megmenthetne”. Igen, a legnagyobb isteni kegyelem, hogy költőként „rendezhetem a szavakat”. Felfoghatatlan erő és kiváltság. Na, ezért újrakezdés minden egyes versünk, hiszen nem automatizmus és nem önerős vállalkozás, hogy rendezhetjük a szavakat.
