Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
(Czimbal Gyula felvétele)
Zsille Gábor
Egy Tésa emlékiratai
Újrakezdés
Elkezdeni valamit nehéz, de újrakezdeni még nehezebb. Márpedig a költők – leszámítva az íráskényszeres szövegtermelőket – ebben élnek: minden megjelent kötetük után gyakorlatilag újra kell kezdeniük a versírást. De itt most magamról is beszélek, persze, tehát újra kell kezdenünk. Meg kell találnunk az új hangot, az új formát, az új ösvényt. Ha olyan ösvény nincs, akkor taposnunk kell egyet – bár a költészetben már minden elképzelhető ösvény létezik, a költők tízezrei réges-rég mindent kitapostak, legfeljebb mi nem tudunk róla, nem látjuk. Líránk előző fejezete lezárult a legutóbbi kötetünkkel, és nem a megjelenésekor, hanem már a nyomdába adás pillanatában. S hogy mi lesz ezután, mi jön a helyébe, arról legtöbbször fogalmunk sincs. Lesben kell ülni, készenléti állapotban. Talán egy tematikus kötet, valami nagyobb ívű művészi koncepció… Naná, hogy nagyobb ívű, elvégre egyetlen szerző sem hirdeti magáról, hogy ő mostantól könnyű hangulatverseket szeretne írni.
*
Valójában nemcsak egy-egy verseskötetünk, de minden egyes versünk megírása újrakezdés. Hiszen amikor kitesszük a végére a pontot, nem tudhatjuk biztosan, képesek leszünk-e ismét verselni, megadatik-e az ihlet, az ajándék. A kockázat, a bizonytalanság ott lebeg a tudatunkban – leszámítva az íráskényszeres szövegtermelőket. Bármely versünk lehet az utolsó. És a következő versünk lehet a legelső.
*
Kassák Lajosnak könnyű dolga volt. Azt írja egy helyen, hogy amikor beköltözött az új albérletébe, gyorsan berakta a holmiját a szekrénybe, felmosta a padlót, és azonnal le is ült az asztalhoz, verset írni. Száz éve ez így ment – de próbálná ezt ma megcsinálni… Otthagytam végre Budapestet, áttelepültem egy hegyek közötti zsákfaluba, emberhez méltó módon élni, és milyen jól tettem. De nincs olyan, hogy beköltözöm, gyorsan bepakolom a holmim a szekrénybe, és hopszi-hopszi, már lehet is lakni, indulhat a versírás. A beköltözés ma már nem egy konkrét nap, nem egy feljegyezhető időpont, hanem egy folyamat. Bérelt furgonnal négy körben, napokon keresztül cipeltem a holmim az új helyre: több tonnányi bútor, berendezési tárgy, ruhanemű, háromezer kötetes könyvtár… Lackfi huszonöt évvel ezelőtt mondta nekem, hogy vidékre költözésük végső körében a brigád két tonna cuccukat pakolta fel a teherautóra. Igen, az évtizedek során ennyi minden gyűlik ránk, ennyi fölösleges tárgy – amelyekről szentül hisszük, hogy szükségünk van rájuk.
Amikor az utolsó rakományt is behordtam a házba a furgonból, bent már lépni sem lehetett a sebtében feltornyozott bútoroktól, dobozoktól, zsákoktól. A mai költő a beköltözés órájában nem mossa fel a padlót – mert nem fér hozzá. A mai költő az új otthonába megérkezve nem verset ír, hanem internetet csihol, a telepítőkódot keresi, a Telekom ügyfélszolgálatát hívogatja, hogy küldjenek szerelőt routert aktiválni. Azt hiszem, ezt nevezik fejlődésnek.
*
Valakinek az emlékiratában olvastam, hogy az 1900-as évek elején meglátogatta az albérletében az akkor huszonéves Bartók Bélát. Az albérlet egyetlen dohos szobát jelentett egy összkomfort nélküli lakásban (egy házinéninél), és volt benne egy ágy, egy asztal, egy szék, egy szekrény és egy mosdótál. Éhes vagy-e, kérdezte vendégétől Bartók, és kinyitotta a szekrény ajtaját. A rozoga bútorban lógott egy fehér ing, egy öltöny és egy szál füstölt kolbász. A polcon néhány alsónemű mellett egy konyharuhába csomagolt cipó. Bartók elővette a kenyeret, letört egy darabot a kolbászból, és evés közben az új zongoraversenyéről beszélt, amelyet akkoriban komponált. Lám csak, ilyen körülmények között, ebben az otthonban simán kivirágzott a művészet. Én pedig hónapok óta pakolgatom a sok holmimat, ezt ide, azt oda…
*
Az új házamban, a két pajtámban és a kertemben versek laknak, csak még nem fedeztem fel őket. De idővel majd rájuk találok, mert szépen sorban felfedik magukat. Az épületek zugaiból, a fáskamra ajtaja mögül, körtefám és cseresznyefáim ágáról elő fog villanni a költészet – valójában mindig is itt lakott, csak a korábbi tulajdonosok nem vették észre.
*
Ars poetica sokféle van, mindenki osztja az észt, de a rengeteg emelkedett mondatból csak néhány kísér el egész életemen át. Az egyik ilyen a lengyel Czesław Miłoszé (1911–2004), aki 1980-ban kapott Nobel-díjat, állítólag Pilinszky ellenében. Krakkói életem során, 2001-ben fordítottam magyarra Miłosz A bogáncs, a csalán című versét, s abban szerepel ez a három sor: „Ki leszek majd az embereknek nemzedékek múltán? / Ha a nyelvek lármájával a díj is csöndbe merült? // A kegy, hogy rendezhetem a szavakat, megmenthetne”. Igen, a legnagyobb isteni kegyelem, hogy költőként „rendezhetem a szavakat”. Felfoghatatlan erő és kiváltság. Na, ezért újrakezdés minden egyes versünk, hiszen nem automatizmus és nem önerős vállalkozás, hogy rendezhetjük a szavakat.
