Petres Kincső
Égetett sziena
Tetszik az Egon Schiele-festmény az előszobában. Idefelé jövet a villamoson azon gondolkodtam, lesz-e klisés papírzsebkendő az asztalán, de a festménnyel meglepett. Jártam már terápiára, de oda nem akartam visszamenni. Évekig dolgoztunk a mintázataimon, megfejtettük az ödipális elakadásom, az ambivalens kötődésem, és éreztem, büszke rám, amiért néhányszor időben meghúztam a határaim.
Előtte szégyellném, de magának ez lesz az origó, amilyen állapotban most lát.
Megtenné, kérem, hogy amíg elmesélem, nem jegyzetel, csak figyel?
A húsos pult előtt válogattam marhapárizsi és szárazkolbász között, amikor éreztem, megáll mellettem valaki, és figyel. A rádióból Kimnowak szólt, Novák Péter dúdolta, ékszer a lelked, félek, eltöröm fényedet.
Először a kosár fülét markoló kezét vettem észre, hogy olyan a görbülete és tónusa, mint az apámé volt, majd felnéztem rá, ő belepillantott a kosaramba, egy zsömle meg egy kefir, és azt mondta, ahogy elnézem, nem családi vacsora lesz. Belestem az övébe, ugyanúgy zsömle és kefir, ahogy elnézem, nálad se, válaszoltam.
Miután elkérte a számom a sarki boltban, és ellentétes irányba hazaindultunk, először vettem le a polcról az évek óta beszáradt akrilfestékemet. Lecsavartam a tégely nyikorgó kupakját, beleszagoltam, és elteltem, mint egy régi szerető parfümjétől. A nyál is összefutott a számban, de akkor még nem kezdtem el újra festeni, csak titánfehérből és égetett szienából kikevertem bőrének árnyalatát. Arra számítottam, még aznap este, legkésőbb másnap délelőtt felhív, de nem keresett. Három nap múlva, amikor már lemondtam róla, csengett a telefon.
Budai étterembe hívott ebédelni, a precízen lenyírt sövény mellett érkezve jöttem rá, alulöltöztem a helyhez. A bogárhátfényű Martens bakancsom lóbáltam az asztal alatt, és méregettem a zakója zsebébe hajtogatott díszzsebkendőt. Ebéd után írtam neki egy esemest, legközelebb írd meg a dress code-ot, azt válaszolta, tökéletes voltam úgy.
Először az Irgalmasok Veli Bej fürdőjében ujjazott meg. Bocsánat, hogy ilyen vulgáris vagyok, de maga pszichológus, hozzá kell legyen szokva, és ez fontos, mert így, mint vele, még soha senkivel. Azt éreztem, a nyers kőfalak visszhangozzák a dobogást a lábam között. Később akkor, amikor az evőeszközös fiókomban turkálva előkapta a derelyeszaggatót, és a hátamon görgetve izgatott fel. Nem is szaggattam soha derelyét, anyám vette ajándékba, amikor még az exemmel éltem, és abban reménykedett, jó férjem lesz, én meg jó feleség leszek.
Anyámat most inkább mégse hoznám be, jó?
Szóval ismerte a testem ütemét, mikor mit kell szorítani rajta, majd elengedni. Utána mindig úgy tett, mintha zsebre tenné az orgazmusom. Tizenhét évesen tantrát olvasott, és ő volt az első férfi, aki mellett nem a csillárról néztem végig, mi történik velem, hanem benne maradtam a szeretkezésben. Meséltem neki, hogy korábban festettem, de egy ideje abbahagytam, mert attól félek, már ott elrontom, amikor megfogom az ecsetet. Szerinte pont ez a baj, hogy ecsettel próbálom. Dolgozzak azzal, ami én vagyok, az ujjaimmal, a hajtincsemmel, a mellbimbómmal.
Miután hazaértünk az Irgalmasok fürdőjéből, egész éjszaka pucéran festettem. Nem volt vásznam, újságpapírt celluxoztam össze, egy Pilinszky-portréra sebesen húztam rá bizsergő ujjaim, olyan volt, mintha ráélveznék a papírra. Mártogattam a hajam a tégelybe, bátran húztam a vonalakat, váltogattam a színeket, vörösrezet, magentát, pasztellibolyát, és nem is vettem észre, mikor aludt el a kanapén, csak amikor hajnalban megérintette a vállam, vettem észre, hogy pirkad.
Onnan kellett volna tudnom, hogy baj lesz, hogy inspirált. A rendes férfiak mellett időben lefeküdtem, bemutattak a családban, és multiknál dolgozó havernak küldték át az önéletrajzom, hátha felvesznek. A képzőművészetit inkább ne írjam bele, javasolták, elég lesz megemlítenem a néhány hónapos projektmenedzser-tanfolyamot, amit azután végeztem el, hogy a diplomámmal csak dohányboltba akartak felvenni dolgozni.
A rendes férfiak mellett beszáradt a pinám és az akrilfestékem.
Ehhez képest ő Nietzschét idézte, hogy aki az ideje négyötöde fölött nem rendelkezik, az nem szabad ember. Aztán amikor egy napon eltűnt, rájöttem, egyedül a keresztnevét és a telefonszámát tudom. Hiába hívtam, pár csörgés után megszakadt, később hangpostára kapcsolt.
Megborultam, napokig nem aludtam, pixelesen láttam a fáradtságtól, a sarki bolt előtt órákig szobroztam, vártam, hogy arra sétáljon. Újra és újra a kézfejét festettem meg, hátha megidézem.
Kerestem a férfit, aki olyan kézzel, mint az apámé volt, szeretni tudott.
Végül a telefonszámán keresztül találtam rá. Beírtam a Google keresőbe, a számok között szóközök nélkül, ilyen egyszerű volt. Egyetlen oldalt dobott fel, egy generálkivitelező céget, megnyitottam egy újabb böngészőt, cégjegyzék, és meg is volt a teljes neve, a kertvárosi címe, sőt, még az anyja neve is. Dobigáltam az emberkét a Google térképen, hátha át tudom hajítani a borostyánnal benőtt kerítésen, de újra és újra a főúton találtam magam. A házzal szemközti cukrászda teraszán vártam, hogy valaki kijöjjön.
Egy középkorú nő, lófarokba fogott hajjal kihúzta a szelektív kukát. Úgy nézett ki, ahogy egy piláteszoktatót képzel el az ember, bézs leggings, finom mozdulatok. Valahol éreztem, ez a nő a felesége, de biztosra akartam menni. Hajnalban és éjszaka visszajártam az otthonuk elé, leskelődtem a kerítés lécein át, van-e pöttyös labda, elheverő kismotor, homokozóban lerombolt vár, de semmi, ezt a két felnőttet legfeljebb a közös lakáshitel köti össze. Legalábbis szerettem volna ezt gondolni. Tapogatóztam a postaládájukban, meg akartam tudni a nő nevét. Egy levél csücskét kitapintottam, de nem fért be rendesen a kezem a résbe. Hazarohantam a szemöldökcsipeszemért, és kiszedtem. A nőnek címezték, ugyanaz a vezetéknév, bingó, megvagy. Ha az OTP bank lett volna a feladó, bontatlanul visszadobom, de a termékenységi klinika kíváncsivá tett, felbontottam. Lemondási nyilatkozat tárolt petesejtekről.
Rágugliztam a nőre, klinikai szakpszichológus. Azt írja a honlapon, hogy rogersi személyközpontú módszertan alapján dolgozik. Utánanéztem, látja, készültem, ez arról szól, hogy a terapeuta belehelyezi magát a páciens helyzetébe. Tárcsáztam a megadott számot, és innen már tudja a történetet, mert magának akkor szólalt meg a telefonja.
Még nem szeretnék menni, még van legalább tíz percünk. Elhoztam a levelét is, visszaadom, írja csak alá. Ha ez a történet itt érne véget, nem jöttem volna ide elmesélni, beleszerettem a férjébe.
Azért jöttem, hogy elmondjam, gyereket várok tőle.
Megtenné, kérem, hogy szól neki, hívjon vissza?
Petres Kincső 1997-ben született Csíkszeredában, most Budapesten él.
A szerző portréját Simon Iringó készítette.
