„Egy lány miatt, ki elhagyott”
(Magna Cum Laude)

Amikor Szindbád úr, immáron ezer- és még néhányszáz évesen, ismét a városkába érkezett, amely hajdani kalandjainak, emlékezetes tanóráinak, legendás futballmeccseinek, a Körös-vidéki erdőben tett sötétedésbe nyúló kirándulásainak, bolondulásig szeretett utcácskáinak: zavaros emlékeinek melegen dédelgetett színhelye volt, s amelyről a dicső Hrabal úr is több ízben megemlékezett, jóllehet nem volt tudatában, hogy sebtében lejegyzett sorai az apró alföldi oázist, Gyulát formálják újra a nyűrágta írógép kalimpáló karjai közül kibukó dohánysárga papiroson – amikor tehát Szindbád úr ismét hazaérkezett, s megtudta a halálhírt, első indulatában a közeli gimnázium leánykollégiuma felé vette az irányt. Langyos csend volt, téli szünet utáni.
Vajon mennyit ér egy átizgult érettségi vizsga, s mennyit egy hasznos tapasztalatokban gazdag külföldi tanulmányút. Vajon miről árulkodik egy karácsonyi ajándék, amelyet nem vesz át címzettje. És miről egy asztalon feledett leckekönyv, melynek utolsó rubrikáiba már soha nem kerülnek bele az érdemjegyek. Ilyeneken tűnődött Szindbád úr.
A park tölgyfáinak ágai közül előkúszó napfényhez igazította útját. Kegyelmesnek mutatta magát az új esztendő első néhány napja, akár egy Krúdy-regény halálos beteg madame-ja, aki parfümtől illatos szalonjában szamovárban forralt teát kínál a kártyaasztal körül pöfékelő vendégeinek, kik nem átallnak hamiskásan kacsintani, valahányszor a bóbitás komorna lehorgasztott fővel a társalgóba lép. Az árván maradt hószeplők szégyenlősen árulkodtak arról, milyen karácsonyt ünnepelt az a kevéske lélek, aki életét ehhez az aprócska településhez kötötte. A kollégium kerengőjének párkányán macska ugrott, a garázssor mögötti játszótéren varjak tapicskolták a sarat. A gimnázium felől bekanyarodó ételszállító-furgon Szindbád úr közelébe érve fölgyorsult, s kivágódott a zeneiskola előtti útra. Nyomában idegesen fröcskölt a piszkos hólé.
Egyenesen szembefutott vele a halálhír, s átkulcsolva a nyakát, mellkasára fonódott, akár gyermek anyja kebelére.
Hiszen mindent meg lehet szokni, jutott eszébe egy finom tárca, régről. Meg lehet szokni a hóba fulladt Körös-vidéki erdő tar fái közt bukdácsoló őz látványát, és meg a zúzmarától fénylő gátoldalon szaladgáló nyulakét, ahogy meg lehet szokni a január beköszöntével ragacsossá váló dűlőutakat és az ürességtől kongó kanálisok kellemetlen szagát. Mert meg lehet szokni azt, ha a lány, akit örökkévalónak ítéltünk, egy forró délutánon azzal áll elő: tekintsük semmisnek a létezését, ahogy meg lehet szokni azt is, ha ugyanő egy forró délutánon lesütött szemmel újra ajtónkban áll. Meg lehet szokni, ha megcsalnak, kifosztanak és átvernek. Meg lehet, ha besároznak és megaláznak. Meg, ha nem vesznek rólunk tudomást. De dédszüleink fölpúpozott nagyágyát, az udvar végébe tákolt füstölő csöndes elrothadását, a kamra polcán sorakozó paradicsomlevek lassú besavanyodását, azt nem lehet megszokni. Az asztalon feledett árva leckekönyv látványát, azt sem lehet megszokni. Ezt a furcsaságot, ezt a voltnincset, ezt nem lehet. A halált, a kurva anyját, nem lehet megszokni.
A leánykollégium kapujában Szindbád úr megtorpant, s bár eltökélt szándéka volt, nem nyomta meg a kapucsengő apró gombját. Odabent mozgást észlelt, de meg volt győződve, hogy csupán a szeme káprázik. Bárhogy meresztgette, a kapuzatba vágott üvegen kirajzolódó homályos folton kívül egyebet nem látott.
Percekig zavartan ácsorgott.
Ó, nyomorult élet! Sóhajtott egykor Móricz Zsiga bácsi.
Erre gondolt Szindbád úr a leánykollégium kapujában, mielőtt ismét visszafelé vette volna az irányt, mielőtt ismét végleg elsötétült.