A Bécs-Bukarest járatra félúton kapaszkodom föl, mindjárt éjfél, a Keletiben több a rendőr, mint az utas, az ország peremén fogok lekászálódni, álmosan, rossz lehelettel, és még nem is sejtem, hogy a dermesztő hajnali hidegben kivételesen lecövekelek majd, mert a tótvárosi pályaudvar olyan kétségbeejtő a szeptemberi ködben, hogy nem bírok mellette érzéketlenül, behúzott nyakkal elvágtatni, meg kell állnom, mert nem hiszem el, hogy ez lenne otthonom, ez a régi fotográfia, csupa elmosódott részlet a megtört papíroson, bombázás után vagyunk, bár az épületet nem érte találat, mindenütt a fanyar pusztulás nyomai, hatalmas tömbökben mállik a vakolat, az óraüveg beverve, persze nem jár, csak néhány utas érkezett meg ide, kevés ember hazája ez, sietős léptekkel kerülik meg a zárt pályaudvart, az öreg taxik dízelmotorja dohogni kezd, én meg megállok, megfordulok, visszanézek a vonatra, csupa ütött-kopott kelet-európai vagon, a bécsieket Pestnél lecsatolták, a románok valamivel tisztábbak és komfortosabbak, gőz vagy a fene tudja, mi csap ki a kerekek felől, akár egy gőzösből, a kalauz gyűröttebb, mint én, pedig én is csak úgy állok ott, ahogy az utolsó pillanatban fölriadtam, csípőre csúszott nadrágban, nyitott kabátban, a cipő épphogy a lábamon, erős italszag árad belőlem, de a vasutas még nálam is ostobább, kérdőn és szánakozva bámul rám, hogy miért nem megyek már, szabad vagyok, tessék, ez a világ volna az enyém, de én nem mozdulok, nézem, hol őt, hol a ködbe burkolt állomást, most mégis úgy tűnik, találat érte a tetőt, hang nélkül oson el Bukarest felé a járat, mint valami titkos szerelvény, a kalauz nem néz vissza, kezdem magam kényelmetlenül érezni, ha nem is vallom be, félek, az értelmetlenségtől, a fölöslegességtől, de teljesen egyedül akarok maradni, megvárni, míg a tányéros vasutas is visszakullog az odújába, és a kiürült sínek fölött keresni kezdhetem az ott maradt gőzcsíkot, ami akár hetekig is várakozik, míg le nem veti egy kilakoltatott magát a vasúti hídról, de nincs semmi, és semmilyen ott állni, nem támad különös felismerésem, híg és fölösleges próba, kiállni is nevetséges volt, micsoda pózőr vagyok, gondolom, miközben a kocsi felé tartok, és mikor végre elindulok jár csak át a felismerés, hogy nahát, azért egészen mégsem, hogy ez az eljött, mégis itt maradt figura nagyon is allegorikus, ez a hamar indult, de későn érkező szereplő, aki azt hiszi, hogy állandó fáziskésésben van, pedig valójában behozhatatlanul lemaradt, legfőképpen a saját elvárásaihoz képest, nohát ez nagyon is klappol, és ebben a pillanatban szinte látom magam, hogy másnap, milyen igyekezettel bontok majd meg egy palack olcsó vörösbort, hogyan metélek mellé akciós márványsajtot, hónom alatt valami könnyen emészthető könyvvel, hogy ezt a nyomort elfelejtsem, és persze a tévé előtt már minden hiába, mert bizonyosan el is fogom.