Elek Tibor
110 éve született Sinka István¹

     „Ki tudja hányan olvassák, és ha olvassák, hogyan olvassák manapság Sinka István verseit?” – ezt a kérdést Lator László tette föl negyven évvel ezelőtt egyik írásában, de ma éppoly elgondolkoztató. Pedig azóta minden megtörtént annak érdekében, hogy Sinka István életműve a helyére kerüljön, irodalomtörténeti értelemben és az olvasók szívében is. Hozzáférhetővé vált a különböző kiadások révén az életmű legjava, hozzáértő irodalomtörténészek, Görömbei András, Medvigy Endre, N. Pál József, Pomogáts Béla, Tornai József és mások munkái nyomán pedig a szakszerű értelmezése és értékelése is megtörtént.
     Ma már tudható, aki akarja, megtudhatja, hogy ki volt Sinka István, hogyan és mivel gazdagította az egyetemes magyar irodalmat. (Tudható, hogy ki lakott ebben a vésztői házban 1928-tól 1936-ig.) Tudható, hogy a 110 évvel ezelőtt született Sinkánál mélyebbről, nagyobb szegénységből, nyomorból, kiszolgáltatottságból, szenvedésből nemigen jött költő a magyar irodalomba, de talán még a világirodalomba sem. A kiváló képességű, szülei szegénysége miatt mégis csak négy elemi iskolát elvégző és korán árvaságra jutó pásztorfiú sorsa, életútja, költővé, íróvá válása ma már jól nyomon követhető – részben éppen legfontosabb prózai műve, a Fekete bojtár vallomásai című önéletrajzi regénye segítségével – a nagyszalontai szülői háztól a bihari, sárréti, békési pusztákon, Vésztőn, át Budapestig s végül a Farkasréti temetőig; a Tizenhét szilfa alatt című csizmaszárra írott (állítólagos) első verstől, a szeghalmi Péter András Gimnázium által kiadott Himnuszok Kelet kapujában című első kötettől, a Pásztoréneken, a Balladáskönyvön át a pályazáró Éna-dalokig, a Szigetek könyvéig és az újraénekelt ószövetségi mítoszokig.
     Sinka István költészete a harmincas-negyvenes évek népi mozgalmától, népi irodalmától nem függetlenül, de azokhoz képest is egy sajátos, egyedi minőséget képviselve bontakozott ki. „Ady óta nem volt költőnk, akiben ilyen mély, távoli dallamok jártak vissza” – írta róla Németh László, s ezzel arra utalt, hogy a pásztori, paraszti élményvilágból – melyben ősi mítoszok, hiedelmek, népdalok, népballadák őrződtek meg – táplálkozó, ösztönös tehetségű költő verseiben évezredes történelmi tapasztalatok és érzések sűrűsödtek össze. „Nagyanyáim s szépanyáim / lelke dalolt nekem a pusztán, / hogy keljek fel a virágok közül / s induljak el a dalok jussán” – írta a költő a Vád című 1939-es gyűjteményes kötete mottójaként (s olvasható itt ez emléktáblán is). Egy a középkorban megrekedt világról, a látható magyar társadalom alá szorult pásztori-paraszti népréteg kegyetlen életmódjáról, a magas kultúra alatt megőrződött, lefokozottságában is a teljesség élményét hordozó, archaikus, mágikus-mitologikus létérzékelésről és kifejezésmódról hozott üzenetet Sinka, miként Kodály és Bartók is. Azzal a különbséggel, többek között, hogy neki nem másoktól kellett begyűjtenie az ősi magyar népi látásmód, a népköltészeti hagyományvilág szemléleti és formai elemeit, elég volt önmagát vallatóra fognia. Miként megszenvedett elemi élménye volt a természettel való szimbiózis és a végletes társadalmi kiszolgáltatottság, megvertség, pusztulásra ítéltetettség, úgy élt benne az elemi vágy a személyes és közösségi sorstapasztalatok kifejezésére. Természetes, hogy a korai himnuszos hangpróbák után a népdal és a népballada formavilágában találta meg az egyéni élmény és az általános érvényű kifejezés összhangját. A népköltészet mitikus szemléletmódja, sűrítő, kihagyásos, látványt és látomást ötvöző eljárásai, jellegzetes ritmusszerkezetei ötvöződve Sinka tragikus létszemléletéből, egyéni fájdalmaiból és indulataiból táplálkozó képzettársításaival, asszociációival, sajátos nyelvhasználatával, mondatszerkesztésével, olyan archaikus és modern jegyeket egyszerre mutató költészetet eredményeztek, amely nemcsak keletkezése idején jelentett újdonságot és kiemelkedő, ezért megbecsülendő értéket még a népi lírán belül is, még Erdélyi József és Illyés Gyula költészetéhez képest is, de ösztönzőjévé vált a későbbi hasonló jellegű költői útkereséseknek is.
     Természetesen emberként nem volt tévedhetetlen, és költőként sem csupán remekműveket hozott létre, sőt, életműve a kifejezetten egyenetlenek közé tartozik. Lehet bírálni még ma is profetikus küldetéstudata miatt vagy amiatt, mert egyéni, lokális, negatív tapasztalataiból tévesen általánosítva, talán a divatos téveszmék hatására is, a fölötte álló urakban, a zsidó bérlőkben éppúgy, mint a zsidó szerkesztőkben, a német kasznárokban, de még a zsandárokban is idegenségüket kárhoztatta, de ma már lehet tudni azt is, hogy mind a német nemzetiszocializmustól, mind a szovjet kommunizmustól s magyar követőiktől elhatárolta magát, a nyilasokat is idegennek nyilvánítva például a magyar néptől. Az is tudható, hogy a harmincas évek végétől kötetei, versei a cenzorok és főügyészek gyakori céltáblái voltak lázító, forradalmi tartalmuk miatt, hogy a kommunista hatalomátvétel után mégis kiszorították az irodalmi életből, hogy verssel köszöntötte az 1956-os forradalmat (Üdv néked Ifjúság), s kötetei csak 1961-től jelenhettek meg újra.
     Mindezektől függetlenül állnak azonban az időben immáron örökké életművének legértékesebb darabjai: például az olyan dalok, mint az Alvó Körözsök, Nyárfalevél, Túloldalán a halomnak, A cser meghajolt, az olyan elbeszélő költemény, mint a Bődi Mariska, és főként az olyan balladák, mint a Bondár Márta, Anyám balladát táncol, Ballada a Körözs mentén, Bor-Ökrösné, Simon Virág, Magyar Mihály balladája, de a pályazáró kötetekben is találhatók olyan nagy versek, mint például a Lovasok opál mezőkön című, és a prózai művek közül a Fekete bojtár vallomásai mellett a Hol vagy Kadocsa? sem csupán a szintén önéletrajzi ihletés miatt érdemes a figyelmünkre, ahogy az Érparti történet sem. Ezek a művek ma is éppúgy várják olvasóikat, mint a magyar irodalom bármely XX. századi klasszikusának legjobbjai, és nemcsak azért, mert a szegénység, a nyomor, az azzal együtt járó megaláztatottság, a hatalomnak, a rajtunk kívül álló erőknek való kiszolgáltatottság mai világunkban (ha nem is olyan mértékben) éppúgy jelen van, mint a Sinkáéban jelen volt, hanem azért, mert a költőt, ahogy kívánta, karjaira vette az idő (Végy karjaidra, idő…), versei szépségét minden korokon általrepíti hozzánk.

---

Kapcsolódó:

Szabó Tibor: Szolip
Kiss Ottó: Feszt Berlin
Grecsó Krisztián: Főnökösdi
Kiss László: Fesztkörkép
Elek Tibor: Magyaróra
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján III.
Kiss Ottó: Mondta Feri
Szabó Tibor: Hámori Bianka hiába első
Grecsó Krisztián: Mínusz egy halál
Elek Tibor: Horgász irodalom
Erdész Ádám: Kolozsvártól Szegedig
Kiss Ottó: Nyári medveségek
Szabó Tibor: Fenekező angyalozás - eredményesen
Kiss László: A térképnek háttal
Grecsó Krisztián: Egy koldus adósa
Elek Tibor: Kívülállás vagy benne levés?
Gyarmati Gabriella: Bohus Zoltánról
Erdész Ádám: Majolenka
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján II.
Kiss Ottó: A giliszta és a kígyó
Szabó Tibor: Tavaszi minden
Kiss László: Első síelés
Grecsó Krisztián: Kerthelyiségre fel!
Elek Tibor: Primum vivere
Gyarmati Gabriella: Munkácsy Csabán és Colpachon
Erdész Ádám: Az ünnep színeváltozásai
Kiss Ottó: Matuzikné Amál berendezi
Szabó Tibor: Lőni a gépen a kékeket
Kiss László: Haza
Grecsó Krisztián: Farsangi kiskáté
Elek Tibor: Konkrét halál
Erdész Ádám: Derelye és suvikszos csizma
Kiss Ottó: Az elviselhetetlen könnyűségről
Szabó Tibor: Miért kell egyáltalán verset írni?
Kiss László - Trip
Grecsó Krisztián - Hazai ízek
Elek Tibor- Ablak a kortárs magyar irodalomra

Főlap

---