Gál Vilmos
Zárt osztály
Avagy a remény magasiskolája
Szolnok megye
Bajom van, mondja az öcsém a telefonba reggel hatkor. Segíts! Te szerezted nekem a Kardost, emlékszel?
Mintha egy baltát állított volna a fejembe.
A telefon megcsúszik a tenyeremben, mintha élne. Már akkor tudtam, hogy ő hív, mielőtt felvillant volna a neve. Ilyenkor, ilyen korán csak ő lehet. Neki világvége, nekem baj, probléma, adminisztratív tétel. Elintézendő. Mert én egy rohadt problémamegoldó vagyok ugyanis, a Bodor Zoli takarítója, karbantartója. Undorodom ettől az egésztől. A kezem remeg, a készüléket túl erősen szorítom, már fáj, de legalább tudom, hogy még itt vagyok. A gyomrom, a szívem és az agyam egyszerre ver riadót, mintha külön szakszervezetek lennének, és most egyszerre sztrájkolnának.
– A Kardost? – kérdezek vissza.
Ezt a koreográfiát ismerem.
– Igen, a Kardos doktort a Nyírőben. Te szerezted, most is kellene valaki, tudsz segíteni?
A testemben apró elektromos rángások futnak végig, mint egy rosszul szigetelt házban. Nem mondom el neki, hogy a Kardost nem én „szereztem”, hanem annak idején a mentők bedobtak téged a Nyírőbe, ahol épp Kardos volt ügyeletben, és a betege maradtál egészen addig, míg nyugdíjba nem ment. Ez úgy tizenöt éve lehetett. Tizenöt. De Zoli szerint tegnap. Ő mindenre tűpontosan emlékszik, pontosabban arra, amire szeretne, és úgy, ahogy neki tetszik.
A többit elfelejti, mint a számlákat.
– Nem tudok senkit – mondom a feszültséget udvariasságnak álcázva. – Ha kell, beviszlek a Délpestibe, oda tartozol. Ki is a dokid? A Tankó? Ja, emlékszem. Rendben, ha akarod, kérek hozzá időpontot. De mi a baj?
– Fáj a fejem – mondja. – Napok óta fáj a fejem.
Nem kérdezem, hogy szedi-e a gyógyszereit, mert fölösleges. Örülök, hogy most magától menne. Ez már haladás. Általában a mentő viszi, és onnan hívnak minket: anyámat vagy engem. Mint két ügyeletes rossz lelkiismeretet.
Kikeresem a pszichiátria számát, időpontot kérek Tankóhoz. Meglepő, de két nap múlva mehetünk. Fél négy, el kell kéredzkednem a munkából. A főnök tudja, hogy van egy kereszt, amit cipelek, és azt is, hogy nem tehetem le. Elenged. A jobbkeze vagyok. A mai világban meg kell becsülni a jó munkaerőt. Magamban nevetek.
A kórház előtt találkozunk, puszi-puszi. Némán bandukolunk befelé, keresem a kérdéseket. Fel akarom mérni a kár mértékét, mint egy kárbecslő, csak itt nincs kártérítés, legfeljebb kárfelismerés. Időnk van bőven, a pszichiátria itt, a Délpestiben külön épületben – a világtól és a bejárattól a lehető legtávolabb –, valahol hátul lapul, mint egy szégyenletes toldalék, amit jobb nem mutogatni.
Eszembe jut, amikor először hoztam ide. Egy végtelennek tűnő folyosón kellett végig menni, olyan hosszún, hogy az ember közben átgondolhatta az életét, és mire a végére ért, már nem volt biztos benne, hogy ugyanaz az ember érkezett meg, mint aki elindult. A konyha mellett vitt az út, raktárak mellett, mindennek megvolt a maga helye, a maga funkciója, a maga fáradt logikája. A konyhába be is lehetett látni: hatalmas üzem volt, kondérokkal, gázégőkkel, ételhordó kocsikkal, melegen tartó edényekkel, a nyolcvanas éveket idéző levesestányérokkal, tudjátok, olyan kék szalag fut a felső szegélyükön, és meglepő, de a Zsolnay gyártja őket, pedig semmi szépség sincs bennük, na mindegy. Zárt univerzum, saját törvényekkel. Érezni lehetett benne a rendet, de nem a megnyugtatót, inkább a nyomasztót, mert a rend itt nem az emberért volt, hanem önmagáért. A folyosó mintha a Kádár-kor koncentrátumaként maradt volna fönn: legalább száz méter, villogó neonok a mennyezeten, amelyek közül mindig akad egy, amelyik haldoklik. Téli délután volt, kint sötét, talán hó is esett, az ablakok fakeretéről mállott a koszos fehér festék, éreztem a cúgot, a hideg lehelete átütött a keretek hézagjain, itt még fűtés sincs, minek is lenne? A műanyagborítás kopott, megfakult, bemattult. Félelmetes világ, együtt caplattunk rajta keresztül Zolival, néha szembejött egy-egy ember. Olyan érzésem volt, mintha egy hetvenes évekbeli skandináv művészfilmben lennék, csak ez nem film volt, hanem Magyarország, Budapest, a kétezres évek eleje, mindenféle metafora nélkül.
Ez villan át az agyamon, de most nyár van, és meleg, és napfény. A szabadban megyünk, mert éppen felújítják a kórházat, talán azt a folyosót is, nem tudhatom, az oda vezető rész kordonokkal elzárva, mint egy eltakart rossz emlék.
– Mi a baj? – kérdezem.
– Fáj a fejem – mondja. – És nem szedem a gyógyszert.
– Na ne!
– De az X-et beszedem, csak a Y-t hagytam el. Fáj tőle a májam.
– A májad?
– A májam.
Nagy levegőt veszek, de nem kezdek bele a litániába. Első ellenvetés: a máj nem fáj. Nincsenek benne idegek. Máris felhúzom magam, pedig van az egész meséjében egy akkora logikai bukfenc, hogy olimpia szám lehetne belőle. Simán sarokba szoríthatnám azzal, honnan tudja, hogy melyik gyógyszertől „fáj” a mája, hiszen egyszerre tömi magába mindet. Ja, persze, azóta biztos nem „fáj” a mája, mióta leállt az Y-nal. Nagyon logikus.
– Pedig szedned kellene – mondom. – És most, most nem beszél hozzád senki? Csak a fejed fáj? Meg a májad?
– Szolnok megye.
– Szolnok megye mi?
– Szolnok megye zaklat.
Nyelek egyet. Ez új. Eddig csak emberek beszéltek hozzá, alfában. Rendszeresen, de kiszámíthatatlanul. Keresztszülők, hírességek, volt barátnő, Orbán Viktor – a szokásos társaság. Most viszont egy megye. Egy közigazgatási egység. Majdnem kiigazítom: vármegye, ráadásul Jász-Nagykun-Szolnok vármegye, de inkább elengedem ezt a poént. Rajtam talán segítene, de rajta biztosan nem.
Közben beugrik, a párom szolnoki. Lehet, hogy csak egy Zoli-féle félrement asszociációról van szó, és valójában most Misivel van baja? Nyilván, egy Misi mindig gyanús…
Játszom a hülyét.
– Tehát Szolnok megye zaklat – mondom lakonikusan. – Egy megye nem tud zaklatni, Öcsi. Egy ember zaklathat, de egy egész megye?
– Tudod te.
– Mit tudok?
– A Misi.
– A Misi?
– Az anyja össze akar hozni azzal a bolond húgával. Ezzel basztatnak minden éjjel.
Nyelek egy jó nagyot. Helyben vagyunk. Szolnok megye egyenlő Misi meg a családja.
– Legutóbb az albérlők zaklattak – mondom élesen. – Az már elmúlt, nem?
Befeszülök, érzem, ahogy csúszom bele a dühös fázisba, mint egy divatjamúlt kabátba, amit nem akarok felvenni, de nincs alternatívája.
– Az már elmúlt.
– Ki kellett őket raknom, új bérlőket szereznem, emlékszel? Mert alfában beszéltek hozzád.
– Esküvőre készültek, meg gyereket akartak, úgyis elmentek volna – mondja. – A lagzival nyaggattak, hogy nekem mikor lesz már, meg a szokásos.
– Ja, és ezt mikor mondták el neked? Telefonon? Vagy alfában?
– Tudod te.
– Mit tudok? – sziszegem. – És a Julis néni? Ő hogy beszél hozzád? Telefonálgat? Vagy feljön Szolnokról? Senki nem beszél hozzád, értsd már meg, ilyen nincs, csak beképzeled magadnak!
Most már kiabálok, szerencsére senki nincs hallótávolságban, egy kietlen bitumen-beton- és gaztengeren haladunk keresztül.
– Tudod te – mondja lakonikusan.
Majdnem felpofozom, szerencsénkre éppen beérünk az épületbe.
Tankó doktornő azon ritka orvosok egyike, aki komolyan veszi az időpontfoglalást. Fél négy után öt perccel már bent is ülünk nála.
– Mi a probléma, Zoltán?
Zoli felvázolja a májfájását meg a fejfájását. Én beszámolok Szolnok megyéről, felfejtve a kulcsot Misi családjával. A dokinéni nem kommentál semmit, csak gépel, Zoli meg forgatja a szemeit. Tankó kérdez még néhány nekem nem túl releváns dolgot, aztán mondja:
– Jó, akkor most felveszem az osztályra, Zoltán, hogy beállítsuk az új gyógyszerét.
– Mikor kell befeküdnöm?
– Most azonnal.
A doki ezt úgy mondja, mintha azt közölné, süt a nap. Én gondoltam rá, még mielőtt ide jöttünk, hogy ez lesz, de nem szóltam Zolinak, hogy hozza magával mindazt, ami szükséges lehet, mert féltem, akkor nem jön el. Most persze fekhet be pőrén.
– Semmi baj, adunk pizsamát, a nővére majd behozza, amire szüksége van.
– Még ma visszajövök – mondom.
Tankó bólint, megírja a beutalót, aztán elbocsát minket a betegfelvételre. Ott aztán várakozunk, egy szó nem hangzik el köztünk. Nincs erőm, lemerültem. Negyedóra után behív az ügyeletes orvos, és úgy kérdez, mintha nem olvasta volna Tankó anamnézisét. Mintha nem akarná felvenni, vagy csak tesztel? Nem tudom eldönteni. Az emlékeim fakók a legutóbbi ilyen helyzetről, szerencsére régen, még a covid előtt volt szüksége Zolinak befekvésre, azóta szedte a gyógyszereit, egészen mostanáig.
Nagyjából ugyanazt mondjuk el, mint Tankónak, azután rutinvizsgálatok következnek. Kiderül, übermagas az Öcsi vérnyomása. Ja, gondolom, ezért fájhat a feje. Kap egy fél vérnyomáscsökkentőt, aztán átöltözik, engem kiküldenek.
Jó hosszan várok, ürességet érzek legbelül, lassan lenyugszom, a remegések elmúlnak bennem. Zoli kijön, egy vékony csíkos vászon pizsamagatya van rajta meg egy hozzá passzoló gombos felső. Jó bő rá, Zoli eléggé vékony, biztosan azért, mert nap mint nap folyamatosan rágja az ideg.
Megint várunk, aztán feltűnik a távolban egy hatalmas, kövér ápoló, már messziről látni, amint felénk cammog, én azért drukkolok, hogy érjen oda minden szívinfarktus vagy agyi katasztrófa nélkül, és igen, végül megérkezik.
– Bodor Zoltán?
Bólintunk, közben a nővérke kijön a papírokkal, és a kezébe nyomja a paksamétát.
– A zárt osztályra.
Nyelek egyet erre, Zolira nézek, látom, rémült a tekintete. Megsajnálom.
– Nyugi, nem emlékszel? Ez mindig így megy. A gyógyszerbeállításig ott vagy, aztán letesznek a rendes osztályra.
Bólint, talán kicsit megnyugszik. Felliftezünk a harmadikra, csöngő, jön a nővérke, a dagi átad neki minket. Pillanatok alatt bekerülünk egy kórterembe, hat ágy, négy üres.
– Választhat, Zoli úr – mondja tréfálkozva a nővér. – Láthassa, van még hely bőven.
Zoli kiválasztja a jobbra eső, középső ágyat. Látszik, hogy megnyugodott, hogy elégedett. Úgy tűnik, ezt akarta. Ettől én is megnyugszom. Megegyezem a nővérrel, hogy azonnal fordulok a cuccaival. A látogatási idő fél négytől fél hatig tart minden nap. Most öt óra, nyilván nem érek vissza időben, de ez nem probléma, úgy tűnik. Úgy megyek el, hogy el sem búcsúzunk, hiszen nemsoká jövök vissza.
Fél órával a látogatási idő után érek oda. Már a kórház külső védvonalán nehéz átjutnom, de addig magyarázok és erősködök a portásnak, amíg át nem enged.
Sóhaj. Megyek a pakkal megint hátra, az Elveszett Lelkek Birodalma felé, fel a harmadikra. Csöngetek. Senki. Csöngetek. Senki. Kopogok. Csöngetek. Na végre, nagy nehezen odavonszolja magát egy ápolónő.
– Mit akar? Már vége a látogatási időnek.
Próbálom kapkodva elmagyarázni a dolgot, hogy egy kollégája alig egy órája azt mondta, nyugodtan visszajöhetek a pakkal, beengednek.
– Nem. Tilos.
Még kérlelem egy darabig, mire nagy kegyesen beveszi a pakkot.
– Kinek is lesz?
– A Bodor Zoltánnak.
A három grácia
Két nap múlva megyek be először Zolihoz. A zárt osztály, meglepőnek tűnhet, koedukált, az első három szobában vannak a női betegek, a következő háromban a pasik. Középütt a nővérpult, mellette a társalgó, mint valami semleges zóna egy soha ki nem hirdetett fegyverszünetben. Napközben mindenki oda megy, ahová akar. A folyosón és a társalgóban ülnek, hevernek, ácsorognak a betegek; a legtöbben alszanak, mert a gyógyszerek végzik a dolgukat, néhányan viszont makacs rendszerességgel járkálnak fel-alá a folyosón, egyik végétől a másikig, mintha számolnák a lépteiket, hátha egyszer kijön belőle valami.
Az egyik ilyen örökmozgó, szakállas fiúhoz odalép egy idősebb, kövér nő, és olyan természetességgel üvölti le, mintha legalábbis a tulajdona volna:
– Fejezzed be, a kurva anyád, menjél vissza a helyedre!
A fiú bocsánatkérőn összehúzta magát, és eloldalgott. Senki nem szólt semmit. A rend helyreállt.
Már az első alkalommal kiszúrtam egy fiatal lányt. Szép arca volt, kifejezetten kedves, olyan, aki után az utcán megfordulnak a férfiak. A szülei éppen búcsúztak tőle a folyosón. Ha nem itt állnánk, eszembe sem jutna, hogy baj lehet vele – gondoltam. Az anyjával egy pillanatra összenéztünk. Olyan sűrű fájdalom és tehetetlenség ült a tekintetében, hogy az embernek azonnal eszébe jutott: az enyém vajon mit árul el?
Másnap ugyanez a lány két másikkal éppen a Zoli kórtere ajtajában áll meg beszélgetni. Zoli rántott húst fal kenyérrel és uborkával, amit az anyánk küldött be neki. A három lány beszélget, a szép arcú viszi a szót, minden szava behallatszik.
– Én azért hagytam abba a gyógyszert, mert megindult tőle a tejem.
A másik kettő szörnyülködik.
– Igen, folyamatosan megduzzad, folyik. Nézzétek!
És kigombolja a felsőjét, odamutatja a mellét. A másik kettő még jobban szörnyülködik és bólogat. Szép melle van egyébként, éppen rálátok. Észreveszi, hogy nézem, gyorsan eltakarja a fedetlen testrészt, szól a többieknek, eltűnnek.
Komolyan, ilyenkor nem tudom, hogy mit higgyek. Lehet, tényleg szült ez a szerencsétlen, és igazat mond? Vagy csak képzeli, de mi van a másik kettővel, miért adják alá a lovat? Nyilvánvalóan nem folyt a teje szegénykémnek. De a zárt osztályon a valóság nem létező kategória.
Anyám nem jön többet
Másnap beviszem anyut is. Hetven éves, egy agyvérzés után, most egy melanómával bíbelődik. Vagy az vele.
Öcsi betegsége tizenöt éve nyomja a vállunkat. Akkor kezdődött minden. Pontosabban előbb, de az egy másik történet. Csöndben vágunk át a kórház udvarán. A szatyrában műanyag dobozokban kaja, üdítő, gyümölcs, desszert. Mintha egy kurva piknikre tartanánk.
– Jól felpakoltál – mondom.
Sóhajt. Az arca merev, egyenesen néz előre. Előre, a várható nehézségek elébe. Mindig is ilyen volt. Nekimegy a dolgoknak, és átvágja magát rajtuk. De ez, a fia betegsége rajta is kifog. A rákot vagy túléled, vagy belehalsz. A pszichés betegség nem ilyen lovagias, cipeled évtizedekig magaddal, garantáltan nem jössz ki belőle. Esetleg enyhítheted. Vannak a rossz, a rosszabb, a még rosszabb és a legrosszabb periódusok.
De erről nem beszélünk. Csak megyünk előre, és csináljuk, amit a dolgunknak hiszünk.
Felérünk a harmadikra, bejutunk. Öcsi már vár minket, átöleli az anyut, puszilja. Úgy viselkedik, mintha megint tíz-tizenkét éves lenne. Megterítünk neki a társalgóban, ő eszik, mi nézzük. Ez a fő program. Közben nem sokat beszélünk. Én elmegyek valamit megkérdezni a főnővértől. Anyám próbál társalogni Öcsivel, de nem sokra mennek. Mély hallgatások, kínosan lassan telik az idő.
Végre elbúcsúzunk. Amint kiérünk az épületből a ragyogó napsütésbe, azonnal eltölt valami felszabadultság-érzés. Befelé menet, minden lépéssel nyomottabb vagyok, a vállamra mintha mázsás kövek nehezednének, a lelkem besűrűsödik, a zárt osztály ajtajához érve már alig kapok levegőt. A csengőt megnyomnom maga a gyötrelem. De kifelé minden teher pillanatok alatt lehullik rólam. Szégyellem ezt, de mégsem tudom az érzést eltüntetni: boldoggá tesz, hogy nem vagyok ott bent, Vele.
– Nyomasztó volt – mondja az anyám. – Rosszul néz ki. Régen volt ilyen szar állapotban, mint most. Mi történhetett megint?
Helyeslek, bólogatok, sóhajtozunk. Okokat keresünk, amiket nyilván soha nem találhatunk meg.
– Nem jövök többet, amíg a zárton van – mondja még az anyám, mielőtt beülnénk a kocsiba.
Nem válaszolok.
Ezt hozz, azt hozz
Anyu ma sem jött, állapítja meg közömbösen harmadnap a tesóm.
– Nem érzi jól magát – mondom. – Tudod, a kezelés.
Kirakom elé az ételt, amit anyu készített neki.
– Szar itt a kaja – mondja, miközben ráveti magát a rizibizi-sültcsirke kombóra.
– Gondolom.
Kézzel eszik, az uborkalét alaposan leszopogatja az ujjairól. Szalvettát nyújtok feléje.
– Holnap hozol lecsót? Rég ettem. Nem baj, ha hideg. De különben is, van itt mikró, fel lehet melegíteni.
– Hozok.
– De olyan házi, kovászos kenyér is kell hozzá, tudod, melyik?
– Tudom.
– És nem kell annyi szénsavas üdítő, jó lesz a rostos. De ne baracklé, azt utálom.
– Oké.
– Meg azok a péksütik se kellenek, torkig vagyok velük.
– Megbeszéltük.
Az ellenkezők
Az ellenkezők kilétére pár nap múlva derül fény. Ők azok, akik Zolival ellentétben nem álltak le a gyógyszer szedésével, ellenkezőleg, mindet bevették egyszerre, hogy meghaljanak. Ők az ellenkezők, súgja oda Zoli, az egyik ilyen felé bólintva a fejével. Ők az öngyilkosjelöltek, akik egyszerre bevették az összes dilibogyót, de valahogy túlélték, és most itt vannak. Az egyik ilyen ellenkező ott fekszik a Zoli melletti ágyban, és merően, kissé talán mosolyogva bámul rám, de a tekintete nem tiszta. A másik ágyon egy fickó zavartan gombolja a pizsamafelsőjét, amint meglát engem.
A kórterem lassanként megtelik, már csak egy ágy üres.
Tiszavirág
Másnap délelőtt Zoli felhív, áttették a rendes osztályra, délután már oda menjek.
Szuper!
Kettőkor azonban hív az ügyeletes orvos, a hangja alapján fiatalka.
– Zoltán ebédkor rosszul viselkedett – mondja. – Tud valamit a hal-allergiájáról?
– Igen, tudok. Nem ehet halféléket, mert azonnal kiütéses lesz tőle, a bőre kipirosodik és felhólyagzik.
– Akkor ezt nem csak kitalálta?
– Beleírtuk a felvételi lapjára – vetem közbe szemrehányó hangon. – Mégis, mit csinált?
– Kiabált, veszekedett velünk, nagyon trágár volt. Visszatérítettük a Zárt osztályra.
– Hogy mi? Ez most komoly? De hát maguk hibáztak, doktornő!
– Ez a protokoll. Még nem áll készen az osztályváltásra. További megfigyelés szükséges, és a gyógyszerbeállítását is felülvizsgáljuk. Lehet, hogy mást fog kapni.
A kertben
Két nap múlva lemehetünk a kertbe, mert Zoli végre tényleg átkerült a rendes osztályra, onnan pedig ki lehet járni. Akár a kertbe, akár a főépület büféjébe. A kertbe elsősorban a dohányzók ülnek ki.
Mi is kiülünk, mert ott legalább kellemes az idő, mozog a levegő, csicseregnek a madarak. A hátunk mögött a kórházkerítés, mögötte a kiserdő, ahová gyerekkorunkban sokszor elbringáztunk anyuval. Erről beszélgetünk, meg más régi dolgokról. Ma vidámabb a szokottnál, és próbál könnyed lenni.
– Emlékszel, mennyit jártunk le a telekre apuékkal?
– Persze, emlékszem. Gyűlöltem kapálni.
– Én is. Valahogy nem való nekem a vidéki élet. El se tudtam volna képzelni, hogy falun éljek.
Erre nem válaszolok, csak forgatom a szememet. Én pont fordítva emlékszem erre. Kiskorában arról álmodozott, hogy majd falura költözik, és gazdálkodni fog. Nem vitatkozom. Szinte mindenben ilyen. Mindent a visszájára fordít.
Sírni, ordítani szeretnék.
– Hagyok itt pénzt – mondom inkább olyan kedvesen, ahogy csak tudom. – Hogy el tudj menni a büfébe.
– Az jó lesz.
Fél tőlem
Fél tőlem, vagy legalábbis tart tőlem. Régen nem félt. Persze én könnyen felcsattanok, és nem babusgatom, nem kényeztetem. Ki tudja milyen rég vettem fel vele szemben ezt a stílust? Egyszer csak így maradt, és bevált. Általában. Ha kellően határozott és kemény vagyok vele, rendszerint enged nekem.
Még a Kardos doki mondott valamit erről a legelején. Hogy határozottan és keményen kell vele bánni, de következetesen. Viszont ne próbáljak a logikájára hatni, mert az ugyan van neki, de egészen más, mint az átlagember logikája. A saját világában él, és azt bizony nehéz megérteni. El kell fogadni. Na, ez nehezen megy, doktor úr, sóhajtottam neki. Erre a beszélgetésfoszlányra még ma is tisztán emlékszem. Szerettem volna elsírni magam, de nem mertem. Szégyelltem a gyengeségemet.
Tehát azóta én vagyok a rossz zsaru, anyám meg a jó. De ha igazán komoly baja van, akkor engem hív. Mert ha fél is tőlem, legalább bízik bennem. Pedig nem vagyok vele kedves. Sőt, sprőd vagyok, mint a smirgli.
Nem tudok vele mit kezdeni. Nem tudom megbocsájtani neki, hogy beteg lett. Tudom, hogy nem tehet róla. Tudom, hogy nincs bűnös. De attól még elvesztettem a testvéremet. Itt van, beszél, eszik, utasítgat – és közben még sincs itt. Más lett. A teste maradt, minden más kicserélődött. Képtelen vagyok kezelni ezt a helyzetet.
Hűtőfrász
Egy hét telik el, és kiderül, még legalább egy hétig bent tartják. Kezdi unni a bentlétet. Nyafog. Kiadja az utasítást, menjek el hozzá, és tegyem rendbe a hűtőjét, mert be fog büdösödni.
– Dehogy megyek – mondom eltökélten. Megkötöm magam. Erre kétségbeesik, látom rajta, ha nem teljesítem a francos kívánságát vagy parancsát, ezen fogja rágni magát, amíg haza nem engedik.
– Mégis, mi van a hűtődben?
Felsorolja, semmi olyan, ami ne bírná ki.
Gonosz vagyok, nem engedek.
– Ha kimosod, semmi baja sem lesz. Holnap vasárnap, a családommal kell végre lennem – mondom határozottan. Holnap egyébként is a Kereszték jönnek be helyettem, tudod, már meg is rendelted, milyen kaját kérsz a keresztanyutól.
– Akkor éppen lenne időd felmenni hozzám – mantrálja tovább a magáét.
– Nem.
Mielőtt hazaérek, felhívom.
– Jó, elmegyek, és kipakolom a hűtődet.
– Köszi.
Remény
Szerdán nem várt fordulat következik be az öcsém életében. Szerelmes lesz. És éppen abba a lányba, akiről már ejtettem néhány szót. A csinos lányba, akinek folyik a teje, mert szült egy képzeletbeli gyereket.
Már az előző nap is láttam, hogy együtt lófrálnak, most pedig ott ülnek összebújva a nappaliban.
– Ő Barbi – mutatja be Zoli.
– Reiter Barbara – nyújtja a kezét a lány zavartan.
Tényleg szép, csak rettenetesen fehér a bőre, a szeme alatt sötét karikák. Szinte olyan, mint akinek bevertek.
– Együtt fogunk élni – jelenti ki az öcsém.
Köpni-nyelni nem tudok. A lány legalább tizenöt évvel fiatalabb nála. Reflexből körülnézek, keresem a szülőket, a felügyeletet, a hatóságot, bármit, ami ezt a mondatot semmissé teszi.
– Menjünk le a kertbe – javasolja Barbi. – Anyuék mindjárt jönnek, ők még nem tudják.
Na, kiváló perceknek nézünk elébe, gondolom magamban. Az ember mindig örül, ha statisztálhat egy bejelentéshez, ami garantáltan rosszul végződik. Az agyam úgy zakatol, mint egy csúcsszámítógép. Próbálom lepergetni magamban a lehetséges variációkat és a következményeket. Bárhogy is döntünk ebben az ügyben, nem sok jóval kecsegtet.
Amint leérünk, a lány szülei tényleg megjelennek.
Barbi elmondja nekik is, hogy mit akarnak ők ketten Zolival. A nő velem egykorú lehet, a szemében pánik és félelem bujkál. És utána valami más is: megkönnyebbülés. Vajon ott van az én szemeben is?
Keresztkérdéseket teszünk fel, próbáljuk józanul értékelni a helyzetet, de én már tudom, mindez lényegtelen. Ha nem engedünk, ezek összeroppannak, szétesnek. Nem négyfelé, legalább nyolc darabra. És mi van, ha működni fog? Ez motoszkál bennem. A remény. Talán ketten együtt jobban elboldogulnak.
Már a gyakorlati részénél tartunk a dolognak.
Igen, a Zolinak van egy másfél szobás lakása. Online dolgozik, informatikus. Van keresete. Nem, nem drogos. Nem is iszik. Viszont egy kicsit játékfüggő. De kordában lehet tartani.
– Mi van Barbival?
Ő eljár egy céghez, amely csökkent munkaképességűeket foglalkoztat, koszorút köt. Művirágból. Az jó tartós. Hát, sajnos ő drogozott, de már tiszta egy ideje. Csak most nem szedte a gyógyszereit. Otthon lakik velünk, most költözne el először. Nem is tudjuk, vakarja meg a feje búbját az apja.
Jogos mozdulat.
Végül abban maradunk, nem zárkózunk el az ötletük elől, de még gondolják át, péntekig.
Látom rajtuk, megnyugszanak, örülnek. Biztosan attól féltek, mereven elzárkózunk.
Együtt megyek ki Barbi szüleivel, beülünk egy kávézóba, hosszasan beszélgetünk. Mesélnek a lányuk betegségéről, én meg a Zoliéról. Szerencsére egyikük sem agresszív, nyugtatjuk meg egymást, nem fognak poharak-tányérok, kések repkedni. Impulzívak, igen, de ki nem az? Tervezgetjük a jövőt. A szemükben ott a remény.
– Ne számítsanak túl sokra – mondom. – Lehet, hogy ezek holnap már mást gondolnak.
Tudjuk, sóhajtják. Majd meglátjuk. Talán szerencsénk lesz. Könnyebb lenne mindenkinek.
Vagy éppen fordítva, tenném hozzá, de nem teszem.
A párocska állhatatos, és komolyan gondolja a szerelmet és az összeköltözést. Eltelik a két nap, pénteken engedik haza mindkettőt. Micsoda szerencse! Égi jel! Az ember szereti a jeleket. Főleg, ha jók.
Másnap délután Barbi átcuccol Zolihoz. Én is ott vagyok anyánkkal, ő is látni akarja a kis menyét. Vasárnap közös ebéd, Barbi anyja főz, akit Ritának hívnak. Misi, a párom gyorsan megtalálja a közös pontot Barbi apjával, Lacival: a Manchester Unitedet.
Összebarátkozunk, mindenki boldog.
Vajon meddig fog tartani?
Reménykedünk.
Még tart.
Megjelent a Bárka 2026/5-ös számában.
