Magyar is, meg kultúra is

Tárca

Elek Tibor
Magyar is, meg kultúra is

       Az elmúlt hetekben számos a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvényen vettem részt, s ezzel párhuzamosan olyan olvasmányélményeim is voltak, amelyek szintén „a magyarral” és „a kultúrával” kapcsolatosak, mindez késztet most arra, hogy kicsit gondolkodjam is e fogalmakról. Nem mintha abban reménykedhetnék, hogy a velük kapcsolatos hol közhelyesnek tűnő, hol igazán mélyenszántó gondolatmenetek és meghatározások dzsungelében egy ilyen kis jegyzet keretei között rendet vághatok (akár a magam számára) – inkább csak gondolatébresztő emlékeztetőül.
       A magyar fogalom tartalmával kapcsolatos (legkülönbözőbb) teóriák, azt hiszem, a 18. század végétől, a nemzeti öntudatra ébredés, a nemzeti nyelvért, irodalomért, kultúráért, a független nemzeti államért folytatott harc kezdete óta jelen vannak szellemi életünkben. A 20. században, a történelmi sorsfordulók (háborúk, Trianon, 1956, rendszerváltozás) következtében a kérdésfelvetések és válaszkísérletek rendre újra és újra megfogalmazódnak. Látványosan először a harmincas évek második felében (lásd a Szép Szó 1936-os Mi a magyar most? című különszámát, illetve a Szekfű Gyula által szerkesztett 1939-es Mi a magyar? című antológiát!), majd a nyolcvanas évektől (mintegy a rendszerváltozás előkészítéseként) egészen napjainkig (a kilencvenes években felizzott ún. kulturkampf és a nemzeti közösség polarizálódásának részeként, a születő nemzeti szubkultúrák, a nemzeti radikalizmusok ideológiája, illetve a mindezekkel szembefordulás termékeként is). Az ebben az összefüggésben figyelemre méltó legutóbbi kiadvány 2008-ban jelent meg Kiáltás címmel Kecskeméten, Mészáros László és Szőcs Géza szerkesztésében, a Harmadik Évezred Sorozatban. „Félszáz nemzeti elkötelezettségű értelmiségi érzelmei és nézetei nemzetről, hazáról, nemzeti jelképekről” – olvasható az Üzenet az utódoknak alcím alatt, s valóban a magyar művész és tudós társadalom olyan, többnyire közismert alkotói elmélkednek ezekről a kérdésekről (Andrásfalvy Bertalantól, Czakó Gáboron, Entz Gézán, Gróh Gáspáron, Jankovics Marcellen, Jókai Annán, Karátson Gáboron, Makovecz Imrén, Pálinkás Józsefen, Szabad Györgyön és másokon át, Szervátiusz Tiborig) változó színvonalon, természetesen, akiknek a nemzeti elkötelezettsége nem itt mutatkozik meg először. De említhetném a 2005-ben megjelent Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály által szerkesztett Mi a magyar? című esszégyűjteményt is, amelyben tizennégy nem kevésbé kiváló és a nemzet sorsa iránt elkötelezett művész és tudós (ezúttal is Andrásfalvy Bertalantól, Esterházy Péteren, Grendel Lajoson, Kányádi Sándoron, Korniss Péteren és másokon át Végel Lászlóig) fogalmazza meg véleményét a régi kérdésről. Tájékozottabbá, bölcsebbé tehetik mindazon keveseket, akikhez eljutnak ezek az írások, de képesek-e vajon szélesebb rétegekben is hatást gyakorolni?
       Az a gyanúm, hogy nemcsak a sorsfordulók késztetik az újabb és újabb nemzedékek tagjait (vagy akár ugyanazokat) a kérdéskörrel való ismételt szembenézésekre, hanem éppen az a szomorú tapasztalat is, hogy mit sem megy közben előrébb a (magyar) világ. Hiába a múltbeli, az elmúlt évtizedekbeli sok érvényes megközelítés, felismerés és megállapítás, a nemzettudat zavarai újratermelődnek, a reális nemzeti önismeret, a korszerű nemzeti azonosságtudat hiánya éppúgy jellemzője a mindenkori jelennek, mint a múltnak. A valós nemzeti értékeink veszélyeztetettsége és a nemzeti értékekkel, érzésekkel szembeni közömbösség miatti félelmek éppoly indokoltak, mint a Fülep Lajos által már 1934-ben kárhoztatott nemzeti öncélúság bírálata. Miközben nem vált a nemzeti köztudat részévé még olyan evidencia sem például, hogy azt tekintsük magyarnak, aki annak vallja magát (ahogy már Illyés Gyula javasolta), azt, aki vállalja magyarságát, magyarként azonosítja magát, és persze, beszéli a magyar nyelvet. Miként az sem vált evidenciává mindmáig, hogy a magyar kulturális nemzet, azaz olyan különböző világszemléletű, felekezetű, pártállású, akár állampolgárságú emberek sokasága, akiket a közös nyelv, a közös történelmi és kulturális hagyományrendszer köt össze. Ebből azonban a 21. század elején, a globalizációs tendenciákkal szembesülve sem (vagy talán még kevésbé) következhet valamiféle nemzeti kizárólagosságot hirdető, ezáltal bezárkózó és kirekesztő szemléletmód. Ellenkezőleg, a valós nemzeti érdekeink és értékeink védelme egy olyan nyitott nemzetfelfogás keretei között valósítható meg csak, amely tartalmazza a velünk együtt élő népekkel való egymásra utaltság tudatosítását, a körülöttünk élő népekkel való együttműködés szándékát is, ráadásul, többnyire már az európai integráció keretein belül. Nemzeti kultúránk is, úgy, ahogy van, egészében a miénk, sem származási, sem világnézeti vagy politikai alapon nem taszítható ki abból egyetlen értékteremtő alkotója sem. A hazaszeretet pedig nincs összefüggésben a nemzeti hőbörgéssel, bármiféle garázda cselekedettel, a magyar szó használhatatlanná zsolozmázásával, a hazaszeretet minőség kérdése – ahogyan, többek között, Esterházy Pétertől is tudhatjuk.
       Hogy a magyarsággal, a nemzettel és a hazával kapcsolatos józan felismerések nem válnak a köztudat és közmegegyezés részévé, azt két okkal tudom, próbálom magyarázni. Egyrészt, jóllehet a magyar kulturális nemzet, de éppen az a történelmi és kulturális hagyományrendszer, ami a nyelven túl alapvetően összeköti a magyarokat, részkérdésekben meg is osztja. Másrészt, nemcsak az egységes magyar kultúra, de posztmodern korunkban már a kultúra egysége, szervessége is hiányzik. Sőt, amellett, hogy szétesett, a kultúra funkcióját is vesztette (ahogy az erdélyi Székely János fogalmazott már az 1970-es évek elején), és nincsenek olyan mechanizmusok, közvetítőrendszerek, amelyek révén a szellemi, tudományos elitben kikristályosodó felismerések, megformálódó minták szélesebb körben, a társadalom kevésbé kiművelt tagjai tudatának, magatartásának is részévé válhatnának.
       Amennyiben a kultúra fogalmát nem a szociológia kínálta végtelen tágassággal és képlékenységgel használjuk, be kell látnunk, hogy mindazok, akik a kultúrát még napjainkban is megpróbálják valamiféle érték- és minőségelvvel összekötni, utóvédharcot folytatnak, végvári küzdelmet, éljenek bár Gyulán vagy Berlinben – írtam valami ilyesmit nemrég egy jelenleg ott élő magyar írónak is. Nem tudható, hogy meddig tart ez az utóvédharc, remélhetőleg még nagyon sokáig, hiszen A kultúra meghatározása címmel egész könyvet író T. S. Eliot például már az 1940-es évek végén így fogalmazott: „Bizton állíthatjuk, hogy saját korunk hanyatló; a kultúra mércéi alacsonyabbak, mint voltak ötven évvel ezelőtt, és e hanyatlás bizonyítékai megtapasztalhatók az emberi tevékenység minden területén. Semmi okát nem látom annak, hogy a kultúrának ez a rombolása ne folytatódnék tovább, sőt, miért ne láthatnánk előre egy olyan korszakot, nem is épp rövidet, amelyről elmondhatjuk, hogy semmilyen kultúrája nincs.”
        A mi nemzeti kultúránkat védő utóvédharcban a nyelvnek valószínűleg igen nagy szerepe marad továbbra is, még ha az elmúlt évtizedek azt a több évszázados hagyományt is megkezdték átírni, mely szerint a magyar kultúra mindig is irodalomközpontú volt. Ha ez a jövőben nem is lesz már így, az bizonyos, hogy nyelvünk és a belőle születő, de rá vissza is ható irodalmunk karbantartása és védelme elemi nemzeti érdekünk. Már Eliot barátja és harcostársa, Ezra Pound is megírta, „Ha egy nemzet irodalma hanyatlik, a nemzet elsorvad és tönkremegy.” (idézi Csoóri Sándor a Hitel legfrissebb számában). Ahogy jóval korábban a mi Széchenyi Istvánunk is megírta a nyelvről a maga Hitelében: „Az egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él, bármi sínlődve is sokszor.”