Párhuzamos gondolatok,

párhuzamos történetek

Visky András: Illegalisták

„Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.”

(Ady Endre: Imádság háború után)

„Nincs szó, és nincs beszéd, hangjuk sem hallatszik, mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig.” (Zsolt 19,4–5)

Stephen W. Hawking, aki emberfeletti erővel viselte keresztjét, és arra törekedett, hogy lenyűgöző tudását megossza az emberiséggel, fogalmazhatnék úgy is: tanított, Az idő rövid történetében ezt írja: „Az elmélet csak a mi elménkben létezik, ezen túl semmi realitása nincs (akármit jelentsen is ez). […] Ha végül is sikerül megtalálnunk a teljes, egységesített elméletet, idővel legalább a legfontosabb elveket érthetővé kell tennünk mindenki számára, hogy az elmélet ne maradhasson néhány specialista magánügye. Akkor pedig mi, mindannyian, tudósok, filozófusok, hétköznapi emberek együtt boncolgathatjuk: miért létezünk, mi és a világegyetem. Az emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz, ha erre a kérdésre választ találunk – mert akkor megismerjük Isten gondolatait.” De hogyan viseli az ember az út, a tanítás, a tanulás terhét? Hogyan szabadulhat meg annak nyomasztó tehertétel voltától?

A Kitelepítés katartikus élménye után izgalommal, érdeklődéssel vártam az Illegalisták megjelenését. Olvasásához kezdve megijedtem. Letettem, felvettem, kerülgettem. Nehéz olvasmány. Rendkívül nehéz. Nem a Bibliát is idéző forma, hang, a szentenciózus mondatok, az elbeszélői nézőpontváltások, a tér-idő ugrások, a különböző nyelvi regiszterek miatt. A Léleknek nehéz. Visky András Parti Juditnak adott interjújában fogalmazott úgy, hogy „a Kitelepítés egy lélegzet, az Illegalisták meg a levegő kapkodása. Légszomjregény.” Valóban az. A központozás is olyan, mint a levegő kapkodása. Sok rövid mondat, néha a kiszakadó levegővel hosszúak. Valahogy így is tudtam olvasni, nem is regényként. Eleinte inkább kisebb részletekben, mint az Ószövetséget. (A Kitelepítést pedig valóban „egy lélegzetre”, mint az Újszövetség könyveit.) Aztán magával ragadott. De akkor sem regényként olvastam, hanem Könyvként. Az Illegalisták számomra nem líra, nem dráma, nem epika. Nem átmeneti műnem, nem átmeneti műfaj. Mindezeket egyesítő történetek gyűjteménye. A történet hol egy kinyilatkoztatás, hol színház a színházban, hol másfajta színház, például egy per, hol egy dal, hol egy vers, hol tudományos okfejtés, hol széppróza, hol eposzi jellemzőkkel bír, és még sorolhatnám. Könyv. Ahogy egy barátom, G. G. fogalmazott: egy őrültnek tűnő, grandiózus vállalkozás. Ne ijedjünk meg az őrült szótól, a romantika és a vallástudomány számos pozitív konnotációval bővítette annak jelentését. Visky sem ijed meg a szavaktól – ahogy szónoklataiban, tanításaiban a börtönévek után hazatérő Szentéletű Ferenc sem – inkább történetet alkot a Szóért, szavakért küzd a Történetért. Az érvényes szavakkal alkotandó történetért. Ha a Kitelepítés a lélek „regénye”, az Illegalisták a szóé, a történeté. Ez nem zárja ki azt, hogy utóbbi egyik központi fogalma a Lélek legyen, szoros kapcsolatban a feltámadás misztériumának tanításával. Párhuzamos művek – időben, térben, lélekben. Ha a Kitelepítés anya-történet (is), az Illegalisták apa-történet (is). Nem apa-regény, hanem az apa szakralizálása bibliai allúziókkal. Nem Biblia (kanonizált könyvek, iratok gyűjteménye), nem Szentírás, nem szentírás, nem is apokrif, hanem történetekből álló és történetekké összeálló Könyv. A Kitelepítés legkisebb gyermeke édesanyjának megfogadta: mementót állít, mindent megír, amit átéltek, láttak, hallottak. Az Illegalisták szintén mementó, a családtörténetben ezúttal az apa személye kerül középpontba, a történelem párhuzamos történeteiként az ő és a vele kapcsolatba kerülők történetei. Míg előbbiben a szeretet, utóbbiban a tanítás, tanulás ereje a mementó alapja.

Visky András édesapját, a lelkész Visky Ferencet 1957 pünkösdjén elhurcolták, bebörtönözték, majd a Bethánia vagy CE Szövetség kegyességi mozgalmának koncepciós perében huszonkét év börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Családját – feleségét, Júliát és hét gyermekét – pedig először a Duna-deltával határos Bărăgan egyik lágerébe, majd a Lăteşti lágerbe deportálták. A Kitelepítés nagy részében Júlia számára a társ, a gyermekek számára az édesapa hiányában van jelen. Az Illegalisták történetei részben az édesapa, Visky (Szentéletű) Ferenc a család kitelepítésével egyidejű börtönéveit idézik fel, részben rabtársaiét, mártírokét, különbözőképpen illegalitásba kerültekét, a Bethánia Mozgalomét, a diktatúrák sátáni mechanizmusáét, közismert (pl. Charlie Chaplin) és a történet megalkotásáig ismeretlen (pl. Mama Tinka) emberekét. A történetek a megemlékezés, a korrajz mellett tükröt tartanak a mindenkori történelem, az egyházak, az ideológiai, vallási közösségek, a többségi-kisebbségi társadalmak elé.

Az újabb és újabb látszólag lokális – s ha még úgy is lenne, nem kevésbé tragikus – háborúk és az 1956-os forradalom közelgő 70. évfordulóján nem eleget idézni Nagy Gáspár ikonikus versének, az Öröknyár: elmúltam 9 évesnek sorát: „és nekünk nem szabad feledNI”, ahogy Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményét, vagy Márai Sándor Mennyből az angyalát: „Angyal, vidd meg a hírt az égből, / Mindig új élet lesz a vérből. / Találkoztak ők már néhányszor / – a gyermek, a szamár, a pásztor – / Az álomban, a jászol mellett, / Ha az Élet elevent ellett, / A Csodát most is ők vigyázzák, / Leheletükkel állnak strázsát, / Mert Csillag ég, hasad a hajnal, / Mondd meg nekik – mennyből az angyal.”

Az Illegalisták a szerzői tapasztalaton, családtörténeten, megfigyelési iratokon, elbeszélt életutakon alapuló történetek mellett a bibliai történetek újragondolása, átirata is. Merész vállalkozás egy hívő ember (vagy bárki) részéről? A Könyv egyik kulcsmondatát megidéző – „A legjobb védekezés a feltámadás” – című interjúban a blaszfémiáról is nyilatkozott: „Az olvasóim tudják, hogy a Szentíráson, a Biblia nyelvén, a bibliai történeteken nőttem fel. Kevés olyan blaszfém irodalmi korpuszt ismerek, mint a Biblia. Jézust a blaszfémia vádjával ölik meg. […] Az egyház története a blaszfémia története. Reformáció sincs blaszfémia nélkül. […] Blaszfém tett, amikor Luther azt mondja, hogy itt állok, másként nem tehetek, amivel egyszersmind azt jelenti ki, hogy ő a maga részéről már nem tud visszalépni. A Lélek eltorlaszolta mögötte az utat. Írhatnék én is olyan hitbuzgalmi irodalmat, ami nem zavarná fel a vallási vizeket. Csak ha nem zavarjuk fel a vizeket, nincs gyógyulás. […] A Genezáreti-tó vizét persze nem én zavarom fel, eszembe sem jutna, hiszen én egy gyáva ember vagyok. A vizeket az angyalok zavarják fel írás közben, és én nem tudom egy angyalnak sem azt mondani, hogy vond vissza, kérlek, a szárnyadat, nem merem leírni, amit mondasz nekem. Nem feddem meg az angyalt, amiért belecsüng a szárnya a képernyőmbe. Az író írás közben nagyon sokszor megvakul, és valóságos megragadottságból születik a szöveg.” Majd a kereszténységgel kapcsolatban megjegyezte: „Valóságosnak kell lennie, vonzónak semmiképpen sem. […] Vonzónak lenni: ez piaci működésre, logikára vall. Hagyjuk ezt. A Lélek és a szentség kiáradása nem piaci esemény. A piacosítási kísérletek nem kongruensek a keresztény gondolattal.”

A Könyv történetei a Lélek és a szentség kiáradásának történetei is – Szentéletű Ferencé, Richard rabbié, Dr. Szépé, Shiráé, az északi vidékek tanítóájé és másoké. Ezek ragadják magukkal az olvasót, talán ezek lehetnek a megragadottságból születő történetek, amelyek felülírják a néhol mesterkéltnek tűnő posztmodern játékokat, amelyek bosszantónak és a szerzőhöz, könyvhöz méltatlannak tűnnek. Ha egyáltalán vannak ilyenek – teszem hozzá a Könyvben gyakran ismétlődő kétellyel. Merthogy az olvasó eltévelyedhet a szavak, történetek, jelentések ágbogában. És ez nem is baj. A könyvekben jó tévelyegni, a szintézis-könyvekben különösen. Az Illegalisták a Kitelepítéshez hasonlóan ugyanis szintetizáló könyv, mégis másként az. Az Illegalisták az ember – egyén és közösség – konkrét történeteinek jövőbe irányultságával kinyitja az időt és a teret, visszautalva S. W. Hawkingra, a táguló világegyetembe helyezi, így az emberiségről szólva. Másfelől a Bibliához hasonlóan ezen történetek tanításait is összegzi.

Az Illegalisták Shakespeare Szentivánéji álmához hasonlóan az eddigi életmű vonatkozásában is szintetizáló mű. Ebből a szempontból alapvetően jellemző az életműre az organikusság, lírája, drámái, epikája (értve ez alatt esszéit is) kapcsolódik egymáshoz, szövevényt alkot, ha úgy tetszik, mint például a goblen (ami Visky egyik kötetének címe is – így, ebben az írásmódban, Goblen). Nem csupán a Kitelepítéssel vagy a Júlia-drámával áll szoros kapcsolatban. A szerző nem is titkolja ezt a belső párbeszédet, a szereplők, történetrészek, szentenciózus kijelentések, az új nyelv, új megszólalási módok állandó keresése mellett a poétikai sajátosságai is összefűzik az életmű darabjait. Néhol konkrétan is utal egy-egy fejezet-/alcímmel más műveire (pl.: Gyáva embert szeretsz).

A Könyv felépítése részben a Bibliát idézi, részben azt a Barakk-dramaturgiát, amelyhez Visky írásaiban rendszeresen visszatér. A szabadság megvonásának, elvesztésének traumája indentitáskonfliktusként, ontológiai kérdésekként – a Könyv történeteiben válaszokként is – jelenik meg. A linearitás helyett töredékessége, fragmentumszerűsége a „levegő kapkodása”. S a történetek szinte mindegyikében szerepet kapó Szó fogalmának tisztázása, az érvényes szó keresése, újraalkotása éppen a személyes és egyetemes identitás szempontjából elengedhetetlen. Ahogy Visky fogalmaz: „A barakkban a szavak elveszítik értelmüket, minden szót újra értelemmel kell fölruházni ahhoz, hogy egyáltalán használhatóak legyenek még. Nincs megnyugtató jelentés, hivatkozási alap, közös tudás. A barakk-színházi eljárás lehetővé teszi számu(n)kra, hogy a történelem általu(n)k megélt, nagyon személyes, olykor az érthetetlenségig partikuláris történeti létesítménnyé alakuljanak át, a »partikuláris« és »univerzális« oppozíciót oldva fel, anélkül, hogy egyik bekebelezné a másikat.”

„követséget viselek láncok között” (Efézus 6,20)

Az elbeszélő, narrátor Dr. Szép Lukács, akinek a börtönbeli verés, fejsérülés következtében olyan éles lett az emlékezete, mintha kicserélték volna az agyát, és soha többé nem tudott felejteni, meg is fogadja, hogy nem felejt el semmit. Hol egyes szám első, hol harmadik személyben beszél, egyértelműsíti, hogy nem ez számít, hanem maga a történet. Eposz-kísérlete és más írás-próbálkozásai után szemtanúként (kvázi nevéhez hűen evangélistaként) mindent megjegyez és lejegyez, amit lát és hall, ezáltal megőriz és továbbad. Szép Lukács szemtanú, aki osztozik a pokoljárásban és a kitüntetett pillanatokban is, mint a tanítványok általában. Fogadalmával kapcsolódik a Kitelepítés hetedik gyermekéhez. Dr. Szép Lukács átveszi a stafétát. A szerző-elbeszélő „kivonul”, okkal teret nyitva egy bonyolultabb elbeszéléstechnikának.

A narrátor többször hangsúlyozza, hogy amikor E/1. személyben beszél, azonosul az egyes történetek főszereplőjével a hitelesség kedvéért. Ez a technika a történet közösségét hangsúlyozza már az „alkotás”, a történet megörökítésének mozzanatával is, ugyanakkor nem mindegy, hogy a történetek – ha mediátoron, a narrátoron keresztül is – kitől és hogyan hangzanak el. Például Szentéletű Ferenctől, Richárd rabbitól vagy a koncepciós perek vádiratainak interpretációjában. A megjelenített emberek, közösségek (család, falubeliek, cellatársak vagy egy kupleráj társasága) számára a történet létkérdés. A narráció meghatározza a történethez való viszonyukat, megerősítő, sorsfordító hatása lehet, vagy akár egy pillanatra kizökkentheti az időt egy-egy szereplő számára, aki aztán eldönti, elfogadja a tanítást vagy különböző indokokkal megtagadja azt. A narráció e kettőssége, a nyelvi regiszterek megsokszorozódása még inkább megerősíti a történetek kollektív jellegét. Nem személyes visszaemlékezésekké, hanem az ember közös történetévé válnak. Ugyanakkor azzal, hogy Dr. Szép Lukács megfogadva azt is, hogy minden szóhoz, testhez, történéshez, érintéshez arcokat rendel, az erőszakos dezidentifikációval szemben megőrzi a történetek szereplőinek identitását. Ez annál is inkább hangsúlyossá válik, mert a fasiszta és kommunista diktatúrák dezidentifikációs tevékenysége és mesterséges „új” identitás teremtése a megjelenített történetek szereplőit tekintve is bukásra ítélt, minden idealizálásra való törekvés nélkül szemben azokkal, akik például a börtönévek után is úgy tértek haza, hogy nem tagadták meg magukat.

Dr. Szép Lukács elbeszélői szerepe, írói kísérletei, a cellában megrendezett színházi előadás, Richárd rabbi meghatározó élménye: Jehan Rictus búcsúestje, az apokrif Doftanai Evangélum, és megannyi mű a műben újra és újra az alkotó-alkotás, a szó fogalmának kérdéseire irányítják a figyelmet. Szentéletű Ferenc intelme Lukács felé a szavak, az „alkotás”, a történet felelősségére hívják fel a figyelmet: „Gyűjtsd össze a szavakat, Lukács, hogy amikor eljön az ideje, megírhass mindent, amiket láttál, hallottál és tapasztaltál […] Vigyázz, egyetlen betűt sem ejthetsz a földre […] A te szavaidból kelnek majd életre a gonoszok és az igazak az utolsó ítélet napján.” Írói kísérletei és azok kapcsán poétikai morfondírozásai után Dr. Szép Lukács számára meghatározó változást jelent ez a feladat. Más valamit írni, és más a Könyvet írni. Más törekedni a legjobbra és más a felelősség súlya alatt teljeset, érvényes szavakkal tökéleteset alkotni.

Szentéletű Ferenc beszédei, tanításai emberek életét változtatják meg. Letisztult bölcsességük, hatásuk mellett irónia, humor, szatíra, abszurd is színezi a hozzájuk fűződő történeteket. Mint a Tulka harangozó temetésén elhangzó beszéd, vagy a hazatérését követő tanításai, amelyekből Júlia igencsak szeretné kiimádkozni legalább a sátoros ünnepeken „a szabadszájú amerikai beatköltőket”, börtöntársa apokrif Evangéliumát és más presbitérium által nehezen tűrt fordulatokat, persze sikertelenül, mert Szentéletű Ferenc a börtönévek után már egyáltalán nem fél a szavaktól.

„Bizony, igaz az Úr, igaz tetteket szeret; a becsületes emberek meglátják arcát.” (Mt 5,8)

Szentéletű Ferenc, úgy válik a nagy történet főszereplőjévé, hogy a több mint félezer oldal többségén néha „csak” említésre kerül. Mégis, a börtönéveket idéző történetekben beragyogja azt a nyomorúságos, borzalmakkal teli, apokaliptikus világot, amelyben rabtársaival osztozik. Ritkán kerül középpontba, inkább tanításait idézik, tanítóként utalnak rá, hasonlóan, mint ahogy Jézusról beszéltek a szemtanúk. „Ragadványneve” erre is utal. Része a szakralizációs folyamatnak, amely a bibliai allúzióval Szentéletű Ferenc kapcsán megvalósul. Szavaiból elfogadás, szeretet, s az ezekre való buzdítás árad, a szeretet mellett inkább tisztelet veszi körül. A szerző is többször utal arra, hogy ilyen emberekkel nem tudnak mit kezdeni, vagy követik, vagy gyűlölik. A gyűlölet pedig a hatalom gyengesége. Azt gyűlölik, akitől félnek. Azok félnek, akik féltik átmeneti hatalmukat, nem jutnak el a jövő gondolatáig, a feltámadás, újjászületés hitéig. Különböző hatalmi jelképeket és egyenruhákat viselve, vagy a gépezet részeként ezek az emberek kínozzák, gyilkolják, ítélik el a másik embert, mint Szentéletű Ferencet és társait mondvacsinált „bűnökért”, azért, mert más utat választottak. Több olyan történetet jelenít meg a Könyv, amelyekben a pártfunkcionalisták, kommunisták pilátusi utat bejárva hirtelen illegalitásba kerülnek, üldözőből üldözötté válnak. A Jézust elsősorban politikai okokból halálra ítélő, zsidókat gyűlölő, a szamaritánusok között vérfürdőt rendező Quintus Pontius Pilatus kvázi illegalitásban, száműzetésben halt meg. A kanonizáció egyik feltétele a csodatétel. Erre is találunk példát a Könyvben. Szentéletű Ferenc gyógyít. A Lelkek gyógyítása, a pálfordulások, csöndes „feltámadások” mellett fizikailag is.

A szakralizáció mellett Szentéletű Ferenc úrfi korában noha nem hibátlan, magában hordozza későbbi princípiumait, ahogy ezt Özvegy Simon fel is ismeri.

Szentéletű Ferenc és Könyörületes Júlia szerelme a pokoljárás közepette a hitükben őrződött. És nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy történetük egyfajta feltámadás történet is, külön-külön és együtt. Júliát és a gyermekeket Richárd rabbi intésére és az északi vidékek tanítójának tanácsára a halálközeli állapotból visszatérő Ferenc „eltemeti” (áldást mond és levezeti a temetési szertartást) a börtönidő alatt, a túlélés mellett, a Lélek szabadságáért. „Halottak voltak. Többé nem tartoztam nekik semmivel. Nem éreztem szomorúságot vagy félelmet. A testükből áradó béke hiánytalanul belém költözött, mielőtt alászálltak volna a Seholba. Egyszerre felszabadultnak éreztem magam, és erősnek. Folytatni akartam az életemet.” Ferenc számára ez az áldozat újjászületés. Júlia csodálatos visszatérését a halál torkából a Kitelepítésben és a róla szóló drámában örökítette meg a szerző.

Szentéletű Ferenc áldozata – kiállása hite, elvei mellett, a „temetés”, az, hogy a börtönévek alatt és után sem tagadta meg magát, más társaihoz hasonlóan többször visszatér a történetekben. A Könyvben az apa szakralizációja mellett sem jelenik meg szentként. Apa-könyvről lévén szó, az apa-gyermek kapcsolatban vetődnek fel kérdések. Például a gyávaságról szóló egyik legnagyobb vita éppen az áldozat lényegét kérdőjelezi meg. Az újra és újra visszatérő gyávaság fogalom talán ekkor szintetizálja az addigi jelentéseket. Az a gyáva, aki elvei, hite miatt feláldozza a családját, s nem tagadja meg önmagát vagy az, aki ilyen választási helyzetbe kényszerít bárkit, aki megtagadja önmagát? Richárd rabbi édesapja másként „hagyja el” családját, esetében is elhangzik az árulás vádja. Szentéletű Ferenc cselekedete ebben a tekintetben is a jövőre irányul, egyetértésben gyermekeivel: ha hazatérhet, és családja is él, gyermekeinek nem kell szégyenkeznie miatta. Ugyanakkor nem ítélkezik más gyávasága felett.

Az apa a karácsonyi vacsora történetében tűnik a legesendőbbnek, a diktatúra áldozataként. A legkisebb gyermek az illendőség szabályát megszegve egy húsért nyúl a tálba, mire az apa egy villát szúr a kezébe. Az apa-fiú kapcsolatban felidéződik az a drámai feszültség, amely a Kitelepítésben az apa és a gyermek találkozását megelőzte. A kapcsolatot terheli a börtönök, lágerek tragédiája, traumája. Ez összegződik a drámai jelenetben: a kiszabadult emberek örökre magukban hordozzák a rabságot, a börtön, a láger beköltözik az életükbe. Akaratlanul bánthatják azt is, akit a legjobban szeretnek, például a saját gyermeküket. Könyörületes Júlia csendes szeretettel nyugtatja férjét: „Szabad vagy, édesem, szabad vagy. Nem tartozol senkinek semmivel”. Másutt finom humorral, szójátékkal, szeretetteljes gondoskodással csitítja Könyörületes Júlia férjét: kéri, hogy a gyermekeknek ne papjuk, hanem apjuk legyen, a gyermekek nem a tanítványai, hanem a gyermekei. Noha a szatíra nem idegen a történetektől, Szentéletű Ferenc és Könyörületes Júlia kapcsolatában a humor ebben a finom formában jelenik meg.

A szerző már említett „kivonulását”, elhallgatását a némasági fogadalma indokolja leginkább. Az apa halála után az év utolsó napján összegyűlve, a némaság és a legidősebb tanítvány, fivér beszédét követően a legkisebb tanítvány, fiúból kiszakadó fájdalom, hiány, az elvesztett értékek sorolása az apa-kép szintézise is. Olyannyira, hogy a számba vett értékek során benne összegzi mindazt, amit a legidősebb tanítvány az eltávozottakhoz társítva felsorolt: a bölcsesség és az Írás fénye, az Írás felett virrasztók, az igazak nevetése, a jóság és az önzetlenség, az igazság és az ítéletből származó megújulás, a föld termékeny áldásai, a bölcsesség szépsége, a tisztaság, a szerénység, szelídség és a gyermekek iránti irgalom. Hozzátéve: „senki nem várja örömmel Izrael Szentjét. Az ajtónk előtt áll, kitartóan zörget, és mi elzavarjuk, mint egy hontalan kéregetőt”. (Az asztaluknál Szentéletű Ferenc mindig fenntartott egy helyet a Megváltónak, a várakozás nem Becket-i volt, hanem az Ige beteljesülésének, a Lélek kiáradásának tanítása.) „Mióta Szentéletű Ferenc meghalt, értelmetlenné vált jót cselekedni. […] elfeledkeztünk arról, hogy a mindeneknek vége közel van. […] eltűnt a világból a bölcsesség szépsége. […] értelmetlen a boldogságot keresni.”

Szűzmárika vigasz- és parancsoló szavainak hatására – melyek szerint ne féljen könnyeket illeszteni a szóhoz, a világban szétszórt nevetéseire fordítsa figyelmét, csak akkor beszéljen, amikor ezt képes elbeszélni – a legkisebb fiú, tanítvány némasági fogadalmat tesz. A 39. zsoltár tanítása szerint – a szenvedésben alázatot tanúsítva a szabadságért való könyörgésként, küzdelemként („Megnémultam, nem nyitom fel szájamat, mert te cselekedted. / Vedd le rólam a te ostorodat; kezed fenyítéke miatt elenyészem én.”)? A szakralizáció beteljesüléseként? Vagy Pilinszky Apokrifének kínjával („Ismeritek az évek vonulását, / az évekét a gyűrött földeken? /És értitek a mulandóság ráncát, / ismeritek törődött kézfejem? / És tudjátok nevét az árvaságnak? / És tudjátok, miféle fájdalom / tapossa itt az örökös sötétet / hasadt patákon, hártyás lábakon? / Az éjszakát, a hideget, a gödröt, / a rézsut forduló fegyencfejet, / ismeritek a dermedt vályukat, / a mélyvilági kínt ismeritek? //… // Nincs is szavam. / Iszonyu terhe / omlik alá a levegőn, / hangokat ad egy torony teste. //
Sehol se vagy. / Mily üres a világ. / Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. /
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. / Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. […] És könny helyett az arcokon a ráncok, / csorog alá, csorog az üres árok.”)?

Vannak emberek, akik kertelés nélkül bárkinek, bármilyen körülmények között a szemébe mondják az igazságot. Az ő igazságukat. Richárd rabbi ilyen. Zavarba ejtő ember. A történetek során sokak részéről utálat, értetlenség övezi. A könyv egyik legizgalmasabb, legösszetettebb alakja. Halála után a Szentéletűvel találkozik odaát, vitatkozva, ki mentette meg a másik életét. Szentéletű Ferenc mindenkitől tanul, de ő tanítója is. És állandó vitapartnere. Sok tekintetben a „negatívja”, nem az ellentéte, hanem talán a másik fele. Eszmecseréik, vitáik során úgy tűnik, mintha Lélek és Szellem folytonos gomolygásában megállapíthatatlanná válna a felek közötti határ, eggyé olvadva Lélek és Szellem maradna. Nem véletlen, hogy végül ugyanabban a szóban találkoznak: „Te”. Noha veszekedésnek, vitának tűnik, a közös szó nem én, hanem TE: az önzetlenség, jóság, bölcsesség, Lélek és a szeretet szava.

Szentéletű Ferenc úrfi kor ide vagy oda, voltaképpen „készen áll”. Richárd rabbi a legjobb értelemben (mentesen a történetet, legenda szélsőséges változataitól és értelmezéseitől) olyan, mint a „bolygó zsidó”, más nevén Ahasvérus, vagy Kartaphilosz (nevének jelentése: nagyon szeretett), aki szintén számtalan néven ismert, mint Richárd rabbi (a név hatalmas, bátor uralkodót jelent), aki végtelennek tűnő útján újabb és újabb neveket kap, de a számára legkedveltebbet, a Richárd rabbit választja. Richárd rabbi útja a tanulás, tanítás mellett a keresésé. Bejárja a világot, mint Kartaphilosz, aki Jézust siettette a megfeszítés felé, ezért Jézus örök bolyongásra ítélte a második eljöveteléig. A lehengerlően művelt és okos Richárd rabbi apa-hiányában, gyökértelenségében az identitását keresi. A világot járva, „vérvonalát” kutatva, ugyanakkor megkérdőjelezve, vallások, ideológiák kereszttüzében „bolyong”. Történetének szintézise – dosztojevszkiji, ironikus, a diktatúra sátáni mechanizmusát is tükröző megoldással – a pere. Richárd rabbi egyenes válaszai voltaképpen negligálják a kérdéseket. Ez nem vallomás, hanem bolyongásának, tanulásának összegzése. Út- vagy hitvallás, amely végül a 109., átokzsoltárnak is nevezett zsoltárhoz hasonlóan nem elátkozza, hanem megjövendöli, közli az őt jogtalanul, indokolatlanul perbe fogók és elítélők vesztét. A per során pontosan kitűnik, mit keresett: „Valamiféle szelíd és felforgató erőt kerestem, aminek a szolgálatába állhatok. Párizsban ért a felismerés, hogy a szegények megmentője leszek.” Szentéletű Ferenccel és cellatársaival már ennek tudatában találkozik. Visky Ferenc írja Fogoly vagyok (70 történet a börtönről és a barátságról) című könyvében Wurmbrand Richárdról: „kettős fogságban élt, de az a fogság, amelyre a politikai rendszer kényszerítette, eltörpült a Világ Ura szeretetének a fogsága mellett.”

„Az alázatosok kívánságát meghallgatod, Uram. Megerősíted szívüket, feléjük fordítod füledet, véded az árva és elnyomott ügyét, hogy ne hatalmaskodjék többé senki a földön.” (Zsolt 10,17–18)

Jézus története a legszorosabb kapcsolatban van az emberiség, az ember történetével. Ahogy Szentéletű Ferenc és társainak történetei is. A Könyv univerzalitása ebben rejlik. Bárki olvassa, bárki megküzd a történetek befogadásáért, saját magára, családjára, szellemi vagy hitbéli közösségére, kisebbségi-többségi sorsára, nemzetére, emberi mivoltára ismerhet. Ez nem könnyű. Azért sem, mert a mindenkori jelen a mindenkori múlt traumáival terhes. A jelen háborúi és a mindent átható gyűlölet is erre utalnak. Nincs más választási lehetőség, csak a jövő. Legszívesebben az utcákon látnám, fő műsoridőben a televízióban vetíteném Szakonyi Károly Adáshibáját. Halló, Jézus köztünk jár a megváltás, az újjászületés jövőt jelentő szabadságával! Nem hittérítőként, csak elgondolkodtatva. Nem várja el, hogy mindenki bátor, mártír legyen. Nem vár el semmit. Egyszerűen csak arra sarkall, hogy próbáljunk meg egy kicsi jót cselekedni.

A Könyvről (az akkor még) Dió atya jutott eszembe, akinek szelíd hívó szavára a rendszerváltás előtt a mai Rózsafüzér Királynéja-templomban rengeteg fiatal gyűlt össze. Nem csupán vallásos fiatalok, javítóintézetből érkezettek is, akik megkapták és megadták maguknak a lehetőséget az „átváltozásra”, újjászületésre. Dió atya zarándoklatokat is vezetett, amelyeken bárki részt vehetett felekezetre való tekintet nélkül, sőt, ateistaként is. Azt mondta, ki-ki imádkozzon a saját hite szerint, aki nem szeretne, az csak csodálja a természetet. Hogy milyen hatással volt Dió a fiatalokra, arra csodás példa Ferenczy Rudolf, Dax története, művészete, akinek Dióval való első találkozása megváltoztatta az életét (https://www.familiamagazin.hu/cikk/2008.j%C3%BAnius/hitbol_fakado_zene/2/#ide). Hogy miért emlegetem ezt a történetet? Egyrészt azért, mert Dió atya is illegalista volt a maga módján. Emlékszem, a zarándoklaton hogyan kérte meg szép szóval a fiatalokat fényképező besúgókat, hogy tegyék el szépen „fegyvereiket”, a fényképezőgépeket. Másrészt azért, mert Visky András Könyvének valóságelemei egyfelől a mementóul szolgáló események történetei, másfelől azonban a Lélek történetei is. Apró csodák, személyes megváltástörténetek. Az előbbire emlékezni kötelesség, azonban az utóbbi védi meg az embert attól, hogy összeomoljon annak terhe alatt, egyben teret nyitva a jócselekedeteknek.

Visky András Könyve a Lelket és a szellemet együtt mozgatja. Szentéletű Ferenc szakralizálása egyrészt a szerző apa-ügye, belső igénye, másfelől lehetőség közismert és eddig csak szűkebb körben ismeret emberek történeteinek megörökítésére, tiltakozásra az erőszak, a gyűlölet, a diktatúrák, minden sátáni ellen. Ez nem lecke, amit fel lehet, vagy fel kell mondani, hanem tanítás. Ahogy a Könyv történetei is mutatják, a Tízparancsolat próbára teszi az embert. Gondolattal, szóval és cselekedettel törekedni a sátáni tagadására, elkerülésére – tanulni nyitott út. Még akkor is, ha engedni a Lélek tiszta megnyilatkozásának a szentek sajátja. Még akkor is, ha a Könyv nem éppen üdvtörténet. Ha fogyni látszanak a Szentéletűek, az Ezékielek, a Richárd rabbik, az északi vidékek tanítói, Nicu Hatrok, a Jakabok, a Jeremiások, az Alex Petrik, Dr. Szépek és a csodálatos Könyörületes Júliák. Velük (nem lehet elégszer ismételni) – ahogy a legidősebb tanítvány számba vette – a bölcsesség és az Írás fénye, az Írás felett virrasztók, az igazak nevetése, a jóság és az önzetlenség, az igazság és az ítéletből származó megújulás, a föld termékeny áldásai, a bölcsesség szépsége, a tisztaság, a szerénység, szelídség és a gyermekek iránti irgalom. Ha a hiány következtében apokaliptikus Föld látványa még Istent is megrendíti – ha lehetséges ez egyáltalán. Ha a Könyv végére az ember szíve meg is telik szomorúsággal. Ha a remény és a szabadság fogalmait valóban elnyelni látszik a börtönvilág törvénye. Visszakanyarodunk a rabság, a kitaszítottság, az illegalizmusban való lét nyomasztó kérdéséhez: lehet-e így tovább élni? Veszteségeink, eltűnő értékeink rabjai vagyunk? Talán nem is ez a fontos. A szerző „kivonul”, elnémul. Dr. Szép azonban befejezi, s ezzel kinyitja a Történetet. Itt a lehetőség újraolvasni a felsoroltak történeteinek tanításait, jobban figyelni a körülöttünk élő Ferencekre, Richárdokra, Lukácsokra, Júliákra – másokra. Talán éppen alászállunk. A három nap ki tudja, mennyi idő a kiterjedő világegyetemben (a bibliai időszámítás egészen más, azt csak Isten ismeri), s hol van a vége, hol volt a kezdete? Kiterjesztve a Könyvbéli Jeremiás gondolatát: az egész világ súlyos „járóbeteg”. Szükség van Jeremiás-cipészekre, akik az elkészült cipő fejében vagy fizetséget kapnak, vagy aki nem tud fizetni, egy könyvvel mehet haza, s vissza kell térnie, hogy válaszoljon az olvasmányra vonatkozó kérdésekre. Ha nem sikerül, újabb könyvet kap, és így tovább… (Jeremiás) S. W. Hawkingra is visszautalva, elengedhetetlen megosztani a Tudást. A kérdés talán a tanulás előszobája. Sokféle válasz létezik, ha úgy tetszik, nyilván végtelen olvasat, befogadás, értelmezés. Megérthetjük-e a Könyvet, a könyveket? A szavak – Lélek, Szó, Történet, Szeretet, Emlékezet – visszakaphatják-e jelentésüket? Hányszor kell visszatérni új könyvért? Sorba állni, és új könyvet kérni/kapni nem szégyen, hanem út. Bibliai parafrázis nyomán Sütő Andrással kérhetjük: „Engedjétek hozzám jönni a szavakat”! S noha folytathatjuk: „De lám, az élet nem igazodik poétikus kérelmekhez és könyvekhez”, a kérés annál érvényesebb…