Mikó Edit
Kötelezően? – Ajánlott!
Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem
A diák nem szereti a kötelező olvasmányt. Mondhatnánk, hogy a mai diák, ám akkor nem mondanánk igazat. Valljuk be, mi sem szerettük. Miért? Talán azért, mert a kifejezés már önmagában paradox: köteleznek valamire, amit az ember egyébként önszántából tesz, csupán azért, mert jólesik. Ugyanakkor gondoljunk csak a pad alatt megbújó vaskos könyvekre, amelyek olykor – mikor a tanár épp nem figyel – előkerülnek egy pillanatra, és tulajdonosuk lopva egy-egy pillantást vet a lapokra. Na, az aztán a dupla izgalom! Bosszankodhatnánk rajta, hogy nebulónk valamelyik nagy klasszikus helyett (akit mi épp kézzel-lábbal próbálunk megszerettetni) érdekesebbnek találja Harry Pottert vagy Rentai Renátát, de ha belegondolunk, mi is szívesebben viszonyulunk ahhoz, ami ismerős. Az iskola ugyanis, akár tetszik, akár nem, életünk egyik legmeghatározóbb helye. Olyan hely, amelyre soha nem tekintünk semlegesen. Olyan, amely érzelmeket vált ki. És ezért könnyű a Tanár úr kéremet megszerettetni.
Karinthy 1912-ben robbant be az irodalomba az Így írtok ti paródiáival. Hogy ott is maradjon, abban többek között a Tanár úr kérem segített. Persze, hiszen az olvasó Bauer szemén keresztül önmagát láthatja meg kívülről ebben a tizenhat rövid történetben, mely egy-egy jellegzetes diák- és tanártípust, egy-egy mindennapos iskolai szituációt mutat be. A különböző monográfiák gyakran említik, hogy Karinthy saját diákéveiből merített, amikor a 16 éves Bauer szerepébe helyezkedve visszaült az iskolapadba. Valójában azonban mindannyiunk élete benne van. Hiszen ki ne ismerné Frőhlichet, a rettegett matektanárt, akinek az óráján mindenki – köztünk mi is – imádkozik, hogy csak ezúttal megússza a felelést, megígéri, hogy a következő órán készülni fog. Az érzést, amikor felszólít, és mi azt sem tudjuk, fiúk vagyunk-e vagy lányok, nemhogy azt, mi a másodfokú egyenlet megoldásának képlete.
Aztán ott vannak a telefirkált könyvek. Hogy bosszankodik a tanerő (igen, mi is), amikor a padok között elhaladva Adyt új fogsorral, szemüveggel, netalán egyedi hajkölteményekkel látjuk meg. Körülötte szívek, dalszövegek, „termések, állatok, kis izék”… Aztán elővesszük a saját középiskolás könyvünket, és elmosolyodunk, mert az első oldalon egy Tankcsapda-idézet. S elkezdünk nosztalgiázni.
Például arról, amikor jobb híján elszórakoztattuk magunkat. A diák ugyanis rendkívül kreatív, ha szórakozásra vágyik. Ilyenkor olyan dolgok esnek meg, amiket még felnőtt fejjel is folyton mesél az ember: mi voltunk azok, akik folyton szívattak és/vagy akiket folyton szívattak; akik kifigurázták a tanárukat – nevezzük Kökörcsinnek –, miközben éppen belépett a terembe; és mi voltunk azok is, akik hatalmasakat tudtunk nevetni, miután az óra eleje óta tartó elfojtott kuncogás végre szabad utat kapott. A Kökörcsinek, Auerek és Wlachok (az örök mókamesterek) pedig ma is ott vannak az iskolában.
Aztán ott vannak a meg nem értett tehetségek, a rossz feleletek és még rosszabb dolgozatok, a puskázások, a lógások, az örökös késők, értetlenkedők és magyarázkodók, velük szemben pedig az örök mindentudók, a Steinmannok…megannyi ismerős arc és szituáció.
A Tanár úr kérem két korosztálynak ajánlható: a diáknak és a felnőttnek. A diáknak azért, mert felismerheti benne saját mindennapjait. A felnőttnek pedig azért, mert jó visszatekinteni egy olyan világra, amikor a legnagyobb gondunk a rossz jegy kimagyarázása, a házi megírása (szerencsésebb esetben másolása), a napi ruha- és hajviselet eldöntése volt, vagy annak, hogy kinek a neve kerüljön a már régen üresen szomorkodó szív közepébe. Mert ilyen „a középiskolai tanuló élete: […] napról napra megújuló harcba szállás, halálos veszedelem: minden reggel pontban nyolckor, a véletlenek és ravasz kelepcék és elhatározó események hullámzó harcterére kiront: sebeket kap, sebeket oszt, néha elvérzik. Másnap újra feltámad, kezdi elölről.” És pontosan ez a szép benne.
