Lovász Andrea
We can do it
Daniel Defoe: Robinson Crusoe
A Robinson nagy kihívás egy ifjú olvasónak: nem a terjedelme, hanem a formája miatt. Mert nem elég, hogy monológ és napló – ebből huszonnyolc év, két hónap és tizenkilenc nap egy lakatlan szigeten történteket meséli el (itt már lélekben és gondolatban fel is adtam – mi a pénteket lehet több száz oldalon erről írni?), még akkor is sok, ha ebből négy év egy Péntek nevű bennszülött társaságában zajlik –, ráadásul a naplónak olyan formája, melyben alig akad néhány párbeszéd, a tördelés elrettentő: tömör, tömött leírások vég nélkül. A cselekmény a korszellemnek megfelelően kellőképpen kalandosan indul és ér véget, és hát a lakatlan szigeten töltött éveket akár egy aránytalanul hosszúra nyúlt kalandként is olvashatjuk. Tehát első olvasatban lehetne a könyv kalandos tengerészregény, kissé unalmas közbeeső epizóddal, ám ezért kárpótol a sok hajótörés, kalózok, atyai és kapitányi átok, rabszolgák, ültetvények, lázadó legénység, kannibálok: a kelléktár színesen egzotikus.
Aztán lehetne a regény a civilizáció és a pragmatizmus evoéja – természetesen mindez csak úgy érvényes, ha ezen értelmezési mezőnél elegánsan vagy éppen sunyin mellőzzük az azóta nemcsak meghonosodott, de még mindig egyre felfutóban levő posztmodern kiábrándultságot és kétségeket, kérdőjeleket és értékpluralizmust. És ha a (jelen esetben: levél)szőnyeg alá söpörjük a pszichologizálást, de legfőképpen a pszichoanalitikus háttérmormogásokat: Önmegvalósítás? Külső és belső rendek? Külső és belső terra incognita? De legfőképpen: miféle megveszekedett protestáns – ennek utánajárni, tényleg az-e? – lelkület késztette szerencsétlen hajótöröttünket, hogy civilizációval bástyázza körül magát a világ ellen? És akkor etika (vö. Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme) is adódik mindjárt, meg isteni rendeltetés (hősünk hite megengedné ezt?), világrend, ilyenek. Ehhez újabb témalehetőség esetleg: az ember helye (a kozmoszban? – vö. Max Scheler: Az ember helye a kozmoszban), tanulás, bölcsesség.
Nekem mégis a regény metaszintje a legvonzóbb: a szöveg szerethetőségéről szól a könyv, arról, hogyan lehet rajongani a tartalom mögötti (vagyis inkább előtti) szövegért, a szövegformáért. Éppen az olvashatatlannak tűnő betűhalmaz volt anno a nagy feladat, megannyi Winnetou és Kétlotti (mindenolvasó voltam, na) után kínkeserves volt a kezdet. Aztán annál erősebb a felfedezés öröme, ti. a lassú olvasásban rejlő lehetőségek: a mindennapokról, a berendezkedésről, az élelemszerzésről, a kecskeszelídítésről, növénytermesztésről szóló aprólékos, részletező, már-már technicista, monoton beszámolók tanulsága az, hogy van idő, van az idő. És közben a mögötte levő csendről is szól mindez, mikor az elbeszélő laza csuklómozdulattal írja, hogy „végül is eltartott ez a munka majdnem két hétig”, ti. csak az, hogy „legalább száz dobozkába” osztotta szét és mentette el a rendelkezésére álló puskaport. Ha van zen-meditációs könyv, ami időt-állóan és kortalanul érvényes, akkor az Robinson beszámolója a szigeten töltött napokról. Persze, jómagam is úgy voltam tizenakárhány évesen, franc akar meditálni, ide nekem a világot, de olvasás közben a kötelező leltár pszichedelikus zsongássá lett – lehet, hogy csak a rend és kiszámíthatóság igézete volt?
Cserkészek és ifjú mormoták, úttörők és pionírok túlélési kézikönyvének (meg akciófilmszagú túlélő-táboroknak) híján valóságos kincsesbánya a Robinson: lexikon és svájci bicska, arról érdeklődik, hogy te életben maradnál? Kibírnád? (vö. még: a Számkivetett – Tom Hanks – 1500 napja egy hasonló szigeten Wilsonnal, a vigyorgó strandröplabdával.) És ez volt a legfontosabb válasza a könyvnek, többet tanultam belőle, mint azt követően az összes Pankhurst-követőtől: meg tudnám csinálni (feminista-e vagy?).
