Nagy-Laczkó Balázs
Nevek
Jókaival úgy istenigazából először tízévesen találkoztam az iskolai könyvtárban. Jókai összes. Kötetek régi, aranysujtásos, cirkalmas gerinccel. A Fráter György című regény, a mindannyiunknak maradéktalanul kijáró keretes szerkezettel: a rothadó Magyarország végein a főhős apjának részletesen bemutatott, szurkosan rothadó teteme a Szerémségben egyenesen a biztató kezdet. Míg az „omnibus moriendum est” (vagyis: mindenkinek meg kell halni) sírfelirat a jól megérdemelt happy end a továbbra is rothadó Magyarország végein, ezúttal Erdélyben. És akkor még arról nem is szóltam, hogy ez a bizonyos György testvér és rendtársai, röviden csak úgy köszöntik egymást, hogy emlékezz a halálra! Vagyis Jézus Krisztus szent halálára, mert érted halt meg a kereszten… – de ez így mégiscsak túl hosszú lenne. Ez amolyan igazi, jó magyar dicsértessék, ha már amúgy is az egyetlen magyar alapítású rendről van szó.
Himnusz, Szózat…
Ez volt az első Jókai, amit kikölcsönöztem a könyvtárból, és az egyetlen, amit máig se vittem vissza.
Nincs hova. Hiszen közben megszűnt az iskolám, mely persze az első igazi polgári iskola volt Gyulán, a legrégibb, ahová nővérem, anyám, nagyanyám stb. is járt, ami amúgy honvédtiszti emlékhely, és ahol reményeink szerint még most is a János vitéz jelenetei futnak a lépcsőház falán, már ha hiszünk az efféle tündérmesékben.
Eszerint a könyvet elloptam. A bűn szándéktalan volt, mégsincs immár kitől elnyerni a megbocsátást. Jókaibb már nem is lehetne.
Gyulán lehetetlen küldetéssel néz szembe a bennszülött gyermek, aki nem kíván belenevelődni az ilyen-olyan 48-as szellemiségbe. Úton-útfélen emléktáblák, idegen hangzású ismerős nevek tanítanak a magyarságfogalom zajos képi megjelenésére, áttetszőségére: Damjanics, Aulich, Leiningen-Westerburg, Láhner, Poeltenberg… – sokszínű lencse, fordított prizma.
Juraj Martinuzzi-Utyeszenics, azaz Fráter György, akire mondhatni az egyszerűsödésben talált rá a történelmi nagyság. Szerzője Jókay Móricz, szigorúan ipszilonnal, kinek nevében a ma jól ismert i valójában születési előjogtól fosztó, francia, egyenlő, testvéri és szabad, vagyis liberális eszméktől áthatott, nemestelenítő és éppen ettől nemes képző. A felvidéki és egyben szlovákiai szerb-magyar Komárom két jeles Mórjának egyike. E város eme föld minden lakójának közös lexikonja, a Wikipédia szerint másról még csak nem is nevezetes, minthogy „1842-ben Petőfi Sándor, Orlai Petrich Somával meglátogatta barátját Jókai Mórt a városban.”
Petőfi?
Mór?
Nem lesz ez így jó, hiszen gondoljunk csak bele, hogy Görgei Artúr is micsoda nagy hibát vétett azzal a bizonyos pórias, nemzetestelen és tekintestelen i-vel, amit szerencsésen orvosoltak a későbbi nemzedékek, a ma jelesei mind a budapesti díszsírhelyén, mind a szobrán, a Budai Várnegyedben egy kék veres ipszilon jól megérdemelt helyére illesztésével.
Omnibus Moriendum est – mindenkinek meg kell halni, nemcsak eszmének. Tehát helyesen: 1842-ben Petrovics Sándor és Petrics Soma meglátogatta barátját ásvai Jókai Móricot a városban. Ezzel a botrányos történelmi intermezzo mocsara sikeresen átívelve, felülírva, korszerűsítve – így jó is lesz.
Tudni érdemes továbbá, hogy Petrovics és Petrics másodunokatestvérek voltak, vagy mondjuk azt is, hogy Ásvai Jókay is majdnem festő lett. Vagy, ha már itt vagyunk, akkor azt is, hogy Petrics, idézem, „Munkácsy Mihály támogatója, ›Milton‹-jával témaadója is” volt. Vagy mondják erre a Petricsre azt is, hogy a legismertebb Petőfi-portrék festője.
Hiszen helyben vagyok, szakmázhatok: a jeles muzeológus Ecsedi István 1933-ban arra panaszkodik Debrecenben, hogy „Orlai Petrics Soma ama festményének, mely Petőfit ábrázolja 1849-ben Debrecenben, amint egyik versét írja, a Déry-múzeumban volna a helye. A 150×110 cm nagyságú festményt Ráth József (Kunágota) ajánlotta fel, kinek hasonnevű nagyatyja, dombiratosi földbirtokos, hálából kapta Rákóczy-Parchetich államtitkártól, Kossuth rokonától, mert őt és családját a szabadságharc után Törökország felé való szökésében elősegítette.”
Ó, Kossuth, szökés, a dohányszagtól megcsömörlött Viharsarok Ráthjai és egyéb birtokosai! Vagyis inkább bérlői, kikkel átpereskedte az egész 19. századot a megannyi átvert, ki- és jogfosztott, megsanyargatott dohánykertész, telepes, gányó, vagyis a nép, aki 48-tól – mint tudjuk, mindhiába –, valami csodát remélt. Akik ott sóhajtoznak a Móra Ferenc Múzeum vaskos évkönyveiben száraz adatként éppen úgy, mondjuk, pont Bálint Sándor szögedijeiként a nem is oly távoli Kígyóson, Dombiratoson és Kunágotán, ahogyan könnyebb olvasmányként Féjánál és egyebeknél.
Olvashatjuk, láthatjuk, hiába pereskedik, küzd a nemzeti sakktáblán a sötét paraszt a napnál is világosabb úri önkény ellen. Mert hát törvény előtti, az természetesen van. Sőt, még törvény utáni is! Na de egyenlőség, égalité, George Fraternité…
No, de mindennek megvan a határa és tulajdonképpen még a legszebb festményeknek is keretes a szerkezete. Még ha a Fráter Györgyben, akárcsak a történelmi valóságban, egy röpke epizód erejéig felbukkan holmi Dózsa György is, akarom mondani lófő Makfalvi Dózsa György vitéz.
Viharsarok, Petőfi népe, Rab Rábié – egyik újság, másik regény. Sorstragédiájuk csak az olvasónak él.
Még.
Hiszen „omnibus moriendum est” még a szavaknak, még a neveknek is.
Elhangzott a Bárka folyóirat, a Magyar Írószövetség, a Békéscsabai Jókai Színház, a Körös Irodalmi Társaság és a Munkácsy Mihály Múzeum Prózagáláján a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum Pátkai Ervin-termében 2023. március 10-én.
