Elek Tibor
Kívülállás vagy benne levés?
Az Új Könyvpiac hasábjain van egy kritikarovatom ötödik éve Gyulai látószög címmel. Ménesi Gábor a a tatabányai Új Forrás májusi számában egy hosszabb beszélgetésünk végén (ami a könyvhétre megjelenő új kötetem záróbeszélgetése is lesz), miután sorolja a békéscsabai tevékenységemet (a Bárka szerkesztése, a megyei könyvtár irodalmi osztálya, a Körös Irodalmi Társaság vezetése), azt mondja, hogy számára a Gyulai látószög rovatcím a kívülállás pozícióját sugallja, majd azt kérdezi, hogy számomra mit jelent a vidékiség kulturális értelemben, mennyiben meghatározó a helyszín az alkotótevékenység szempontjából? Engedtessék meg, hogy ideidézzem most a válaszomat!
A Gyulai látószög cím szándékaim szerint nem kívülállást akar sugallni, hanem épp azt, hogy Gyuláról is lehet szemlélni a világot, illetve a magyar irodalmat, s talán éppolyan érvényesen lehet beszélni is róla, mint, mondjuk, Budapestről, s talán érdekes lehet mások számára is az, hogy innen milyennek látja valaki, nevezetesen én milyennek látom innen irodalmunkat. Valamiféle vállalás is lehet, persze, ebben a rovatcím választásban, elköteleződés a hely iránt – ez esetben az egyik legszebb, leghangulatosabb magyar kisváros iránt –, amelyben élek, nem az őshonos gyulai rátartisága, de egy valamikori betelepülő szeretetteljes azonosulása. Érdekes, hogy mennyire mást jelenthetnek az embereknek a nyelv egyes szavai, illetve szószerkezetei. Az egyik gyulai barátom is azt kérdezte, hogy miért kellett lefokoznom magamat és az írásaimat ezzel a rovatcímmel, s ezen nagyon elcsodálkoztam, mert én épp ellenkezőleg, nem lefokozni akartam valamit, hanem fölemelni, beemelni a várost, illetve a nem budapesti helyet, a vidéket, s vele a magam nézőpontját az irodalom világába. Tehát nem a kívülállást, hanem inkább a benne levést szerettem volna érzékeltetni. De most, ahogy gondolkozom rajta, el kell ismernem, hogy kívülállást valóban legalább annyira sugallhat ez a cím, ezért köszönöm is, hogy alkalmat adsz ennek a bonyolult helyzetnek és viszonyrendszernek a körüljárására.
Kívülálló én mégsem lehetek, legalábbis a magyar irodalom összefüggésrendjére gondolva nem, két nyomtatott folyóirat (a Bárka mellett az aradi Irodalmi Jelen kritikarovata) és immár egy internetes magazin szerkesztőjeként, budapesti írókkal éppúgy napi kapcsolatban állva, mint a határon túliakkal, számos hazai és határon túli folyóirattal szerzőként is együttműködve, öt kötettel a hátam mögött, a hatodikat állítva össze éppen, botorság lenne ilyesmit állítanom. Maximum a szorosan összezáró táborokon állok kívül sok tekintetben, de még ez sem olyan egyértelmű. Nem kívülálló, hanem inkább távol(abb) álló vagyok, mondjuk, a tűztől, a pénzosztó helyektől, a pozícióktól, s így az irodalmi életen belüli harcoktól. De hát ezzel sokan mások is lehetnek így, másrészt mindez valószínűleg csak addig marad így, amíg nem érzik úgy valakik, hogy veszélyeztetem az érdekeiket. Mindenestre ez idáig ez a helyzet(em), ami részben tudatos választás eredménye, részben a vidékiségből következik, talán nagyobb rálátási lehetőségeket biztosított nekem irodalmunk egészére, s azt mindenképpen lehetővé tette, hogy elsősorban a művekre koncentráljak. S mivel a harc és az irodalmi viszonyrendszereken belüli személyes érvényesülés, pozíciószerzés vágya engem soha nem motivált, így azt mondhatom, hogy a vidékiségnek inkább az előnyeit élveztem eddig.
A vidéken létezés sokak számára nemcsak a centrum hiányát jelenti, hanem egyúttal, részben a centrum hiánya következtében, ürességet, de legalábbis fejletlenséget, elmaradottságot, szűkösebb lehetőségeket is. S bár a lemaradás, a korlátozottság az élet minden területén tapasztalható kézzelfogható valóság itt a délkelet-alföldi határvidéken is, mégis úgy érzem, hogy a sivárság sok esetben a vidéken élők szubjektív, lelki élménye, amihez persze hozzájárul a főváros, a fővárosiak vidékieket lesajnálása magatartása, a vidéken élők érdekeinek a figyelmen kívül hagyása is. A vidéken élő alkotóember is gyakorta éli meg reménytelennek a helyzetét, olyannak, amiből nincs jó kiút: vagy tudomásul veszi a maga lefokozottságát s azzal együtt él megkeseredve, vagy a fővárosba költözik. Ahol valószínűleg több pénzt lehet keresni és több lehetőség van az érvényesülésre, de véleményem szerint ma már nem olyan egyértelmű az, hogy a vidéken élő művésznek és általa létrehozott kulturális alkotásnak nehezebb érvényesülnie, mint a fővárosinak, még ha időnként így is van. Azzal pedig soha nem értettem egyet, hogy a vidék különböző értelmű hiányai vagy szűkösségei akadályoznák az alkotói kiteljesülést, ez ritkán felel meg a valóságnak, többnyire a nem eléggé tehetséges alkotók önfelmentő ideológiája inkább. A vidéken élő alkotó is a saját tehetségéből és tudásából táplálkozik elsősorban, nem a környezeti lehetőségekből, arról nem is beszélve, hogy vidéki lét is éppúgy szolgálhat egy alkotó számára inspiratív élményanyaggal és lehet egyetemes érvényű alkotás valóságháttere, mint a fővárosi. A vidéken élő ember és közösség éppen a maga kultúrateremtő tevékenysége révén is érezheti magát egyenrangúnak a központban élő alkotóval, hiszen festeni, színházat csinálni, zenét szerezni, verset írni, vagy mindezekről elmélkedni éppúgy lehet Gyulán, Békéscsabán, mint Budapesten. A tágas szemléletű, esztétikailag értékes, általános érvénnyel bíró, vidéken született alkotás pedig gazdagítja a vidék kultúráját is, függetlenül attól, hogy vannak-e lokális vonatkozásai. A minőségi vidéki kultúrateremtés tehát, nemcsak az alkotót egyenrangúsítja, de hozzájárul a vidék lakhatóbbá, élhetőbbé tételéhez, felemelkedéséhez, a központtal, központokkal való egyenrangúsodásához is. Az én személyes és közösségi helyi tevékenységemet, alkotómunkámat, minden misszionáriusi ambíciók és illúziók nélkül, de valahogy ebben az összefüggésrendben tudom elképzelni. A nemzeti kultúra, irodalom ráadásul nem a központ kultúráját, irodalmát jelenti, hanem a központ és a különböző vidékek kultúrájának összességét, a magyar kultúra esetében – és az épp nemzettudattal rendelkezők szerint – ideértve a határon túli magyar vidékeket is. Európa kultúrája pedig remélhetőleg a maguk sajátosságait is megőrző európai nemzetek kultúrájának összessége lesz. S innen már csak egy lépés, hogy azt mondjam, így válhat a kultúra egyetemességének részévé, alkotóelemévé az én vidékem kultúrája.
Kapcsolódó:
A Munka-társ rovat írásai
Gyarmati Gabriella: Bohus Zoltánról
Erdész Ádám: Majolenka
Kiss Ottó: A giliszta és a kígyó
Szabó Tibor: Tavaszi minden
Kiss László: Első síelés
Grecsó Krisztián: Kerthelyiségre fel!
Elek Tibor: Primum vivere
Gyarmati Gabriella: Munkácsy Csabán és Colpachon
Erdész Ádám: Az ünnep színeváltozásai
Kiss Ottó: Matuzikné Amál berendezi
Szabó Tibor: Lőni a gépen a kékeket
Kiss László: Haza
Grecsó Krisztián: Farsangi kiskáté
Elek Tibor: Konkrét halál
Erdész Ádám: Derelye és suvikszos csizma
Kiss Ottó: Az elviselhetetlen könnyűségről
Szabó Tibor: Miért kell egyáltalán verset írni?
Kiss László - Trip
Grecsó Krisztián - Hazai ízek
Elek Tibor- Ablak a kortárs magyar irodalomra
