Csenge Rosner Christensen
A bicikliverseny
Én meg Szabó Gyuri toltuk az apja öreg kempingjét. Régi volt és rozoga, már a rozsda is bele-beleharapott, de gurult, és ez volt a lényeg.
Csak ne nyikorgott volna annyira!
Rágtam is Gyuri fülét minden alkalommal.
– A fene egye meg, Gyuri! Miért nem olajozzuk meg ennek az öreg csotrogánynak a láncát?
– Apám nem engedi, hogy erre a rozsdakupacra pazaroljam az olajat.
Nem volt drága az olaj. Tulajdonképpen akármilyen olaj megtette volna, de az öreg Szabó makacs volt és egy sóher. Szőrös kezű, mérges tekintetű sóher.
Apám mindig azt mondogatta róla, azért olyan szőrös, hogy ne fázzon télen, merthogy a tüzelővel is spórolt ám. Késő ősszel, amikor már mindenki tüzelni kezdett, ő beterelte az egész családot egy szobába, és együtt aludtak, így nem kellett sokat fogyasztani.
Ilyenkor Julis néni, Gyuri anyja mindig olyan mogorva volt. Azt hittük, azért, mert nem szereti a havat meg a hideget. Tavasszal és nyáron le se lehetett kaparni a vigyort az arcáról. Az öreg Szabó évszaktól függetlenül mogorva volt, csúnyán nézett, és dörmögve ment meginni egy sört a kocsmába.
Egy zimankós januári napon Julis néni átjött hozzánk, szidta a hideget meg az urát. Apám pedig kacagva megkérdezte:
– Mi van, Julis? Az öreg medve csak nem akar kibújni a barlangjából?
– Nem! Az istenit! - legyintett. – Sok a kisbocs a lábunknál. Pedig én esküszöm, hogy halk vagyok!
Erre mindenki nevetett, csak én nem, meg Gábor öcsém. Bori húgunk, aki még akkor karonülő volt, pedig csak bután nézett a világba.
Másnap iskolába menet mégis megkérdeztem Gyurit.
– Te, figyelj már, Gyuri! Anyád nálunk volt tegnap, és valami medvét emlegetett, ami nem akar előbújni. Ti medvelesre jártok, és nekem nem is szólsz, te görény?
Gyuri összeráncolta már akkor dús szemöldökét, és láttam, hogy értetlen képe nem most találkozott először ezzel a kérdéssel.
– Dehogy járunk! Hogy lenne már medve az Alföldön? Medve csak Erdélyben van. Nem tudom, miről beszél anyám. Néha én is hallom, hogy emlegeti késő este, amikor nekünk már aludnunk kéne. Azt mondja, levágja azt a medvét, ha már használhatatlan, legalább apám is kényelmesebben biciklizne.
Mentünk pár métert csendben egymás mellett, az előttünk lévők nyomát néztük a hóban, majd vállat vontunk.
– Ki érti ezt?
– Hülyék ezek a felnőttek.
– De remélem, ha medvét látsz, azért szólsz!
– Hogy ne szólnék! Mit gondolsz, milyen ember fia vagyok én?
Pontosan olyan ember fia volt, aki sajnálta megolajozni vagy egy kicsit is felpumpálni azt az ócska kempingbiciklit, amit már ő se használt, úgyhogy odaadta nekünk, hogy játsszunk vele. Az egész utca tudta, mikor jövünk, olyan hangosan nyikorgott.
Én nem tudtam beolajozni, mert apám eldugta a bicikliolajat, mikor Bori húgunk kúszni-mászni kezdett, és beleivott. Anyám olyan hisztit vágott le, hogy apám azt is elfelejtette, hova rejtette. A mi biciklinkkel nem játszhattunk, mert nekem tilos volt az udvarunkban akármelyik biciklihez is nyúlnom. Tudniillik, a nyolcadik születésnapomra nagyanyám és nagyapám vettek nekem egy vadonatúj biciklit. Anyám el is küldött a boltba tejért, ha már olyan nagy fiú voltam, hogy saját biciklim lehetett. Pattantam is a kis zöld kétkerekűmre, fülig érő mosollyal tekertem. De büszkeségem hamar letört, mivel elfelejtettem lezárni a biciklit, és amikor kijöttem az üveg tejjel a boltból, nem volt sehol. Még a tejet is elejtettem a döbbenettől. A mai napig nem felejtem el, hogy kikaptam apámtól. De mire ténylegesen felnőttem, már csak nevetett rajta. Minden alkalommal, amikor meglátogattam, megkérdezte, lezártam-e a biciklimet, pedig már autóval jártam.
Úgyhogy nem maradt más, mint a keserű szájíz és a nyikorgó kemping.
A gát felé toltuk, le akartunk vele gurulni. Kellemes júliusi délután volt. A nap száz ágra sütött, mégis volt egy enyhe kis szél, ami átjárta lyukas rövidnadrágunkat, amit direkt játszani hagytak meg anyáink. A Temető utca sarkáról Szöllősi Tóbiás hajtott felénk drága fehér biciklijén. Szép lassan, kecsesen tekerte azt a biciklit, egyenes háttal, magasra emelt állával úgy nézett ki, mint valami úr hófehér paripáján.
– Szevasztok, fiúk! – fékezett le előttünk.
Tóbiás mindig vigyázott rá, hogy ne piszkolja össze magát, a játszós ruhája is vasalt volt, és még egy megfoltozott, kikopott része sem volt a nadrágjának. Elvégre ő volt a helyi TSZ elnökének a fia. Nem is nagyon játszott velünk, csóró munkások kölykeivel, de néha azért csak közénk ette a fene. Anyáink azt pletykálták, hogy nem is Szöllősi elvtárs volt az apja, hanem valami Pálfi gyerek, aki kiszökött egy messzi hideg helyre. Ancsa, Tóbiás anyja pedig gyorsan befeküdt az akkor még csak KISZ vezető Szöllősi ágyába.
Tehát ő sem volt más, mint egy viharsarki parasztgyerek, akárcsak mi.
– Mit akarsz te itt, Tóbiás?
– Játszani.
– Kivel?
– Veletek.
– Velünk? Mi van? Az úri kölykök nem akarnak veled játszani?
Tóbiás arca begorombult.
– Én nem ismerek semmilyen úri kölyköt. Én se vagyok az!
– Mi akkor se érünk rá itt urizálni veled. Nekünk dolgunk van! – mondtam, és mentünk is volna, de Tóbiás kétségbeesve fordította utunkba az első kerekét.
– Ne csináljátok már! Hadd menjek én is!
– Nem! Úgyis csak bepiszkolnád a szép ingedet – tiltakozott Gyuri.
– Nem érdekel! – jelentette ki határozottan, mint aki épp nagy áldozatot készült hozni, hogy leguríthassa velünk Gyuri apjának ócska kempingbiciklijét.
Gyuri rám nézett.
– Na, gyere! - vontam meg a vállam.
Egyszerű emberek voltunk, miért agonizáltunk volna egy ostoba úri gyereken, aki be akarta piszkolni drága ingjét, hogy aztán otthon az anyja megszidja? Leszállt ő is a magas lóról, és tolta velünk a porban.
Fent álltunk hárman a gát tetején, és néztük az apró hullámokban fodrozódó Köröst.
– Melyik oldalt akartok legurulni? - kérdezte Tóbiás.
– Mi az, hogy melyik oldalt? Milyen hülye kérdés ez? – nézett rá Gyuri. – Ezen az oldalon – mutatott a part felé.
Tóbiás szeme kikerekedett, és nyelt egy nagyot.
– De hát mi van, ha beleesünk a vízbe?
– Mi van, úri gyerek? Félsz, hogy vizes lesz az új kis cipőd? – vigyorgott Gyuri.
– Nem, csak… – hebegett Tóbiás.
–Mondtam én, hogy tyúkszar ez a gyerek – bökött Gyuri oldalba.
Tóbiás erre olyan dühös lett, morgott, mint egy veszett kutya, és remegett, mintha áram rázta volna.
– NEM VAGYOK TYÚKSZAR!
Gyurit mulattatta Tóbiás. Azért Gyuri féreg egy gyerek tudott ám lenni.
– Akkor rendezzünk versenyt! Mi legurulunk az én biciklimen, te meg a tiéden. Aki utolsónak ér le a partra, az a tyúkszar.
Tóbiás hezitált egy kicsit. Kapkodva nézett hol a Körös felé, hol a biciklijére. De végül elhatározta magát.
– Rendben van! – mondta, és olyan keményen játszotta a magabiztost, hogy még maga is elhitte. Gyuri meg gonoszan vigyorgott tovább.
– Jól van, úri gyerek, csak ne felejts el fékezni a part előtt, különben belefulladsz a Körösbe.
Felültünk hát a biciklikre, Gyuri az ülésre, én a két kormánykar közé. Tóbiás is indulásra készen tekergette a kormánya gumiját, és úgy izzadt, mintha a Nap csak őt sütötte volna.
Majd háromig számoltunk együtt hangosan, mint csatába induló katonák, és TŰZ! Elindultunk, le a gátoldalon, üvöltöttünk, mintha valami láthatatlan ellenségre támadtunk volna. Gyuri hirtelen behúzta a féket, a bicikli első kereke balra csapódott, mintha odavágtak volna neki. Én meg akkorát estem, hogy utána hetekig nem tudtam ülni, olyan zúzódások lettek a fenekemen.
– Gyuri, azt a jó édes... – szitkozódtam, ám Gyuri a Körös felé mutatott.
–Nézd!
Tóbiás elszámította magát, és rosszkor húzta meg a féket, vagy meg se húzta, és biciklistől beleszáguldott a Körös közepébe.
Mi ezen olyan jóízűt kacagtunk, hogy a könnyünk is kicsordult. Most nem csak a ruhája meg a cipője lett vizes, de még a biciklijének is annyi.
– Mit fog ezért otthon kapni!
A bicikli lesüllyedt mélyen a folyó fenekére. Tóbiás pedig egyszer csak feltűnt vizet köpve, érthetetlenül kiabált, és a vizet csapkodta.
– Ez a marha nem tud úszni! – döbbentünk rá a nem várt súlyos valóságra. Pattantunk is fel egyből, és eszünk vesztve futottunk a víz felé, de még mielőtt ugorhattunk volna, egy meztelen férfi vágott elénk. Izmos karját széttárva, mint valami madár csobbant bele a Körösbe. A rémület és a döbbenet játszott össze bennünk.
Oldalra néztem, ahonnan a meztelen férfi repült ki a bokorból. Ott megláttam Szabó Pankát, Gyuri legidősebb nővérét, aki alig múlt tizenhét. Piros kisvirágos ruhácskájával próbálta eltakarni magát, de jobb melle kibuggyant karja mögül. Az volt az első alkalom, hogy női mellet láttam. Sose felejtem el. Kicsi volt és formás, mint egy kerek, frissen sütött fánk áfonyalekvárral a közepén. Azóta akárhányszor megláttam abban a piros kisvirágos ruhájában, olyan volt, mintha egy lyuk lett volna a jobb mellén. Egyszer a boltban sorban állva pofon is vágott, amiért annyira bámultam.
Közben a meztelen férfi kimentette Tóbiást, és a partra fektette. Szerencsétlen remegett, és olyan rémült volt, hogy összepisilte magát.
A meztelen férfi Szatolcsi Feri volt, fiatal kőművessegéd, pár évvel idősebb Gyuri nővérénél.
Panka már felöltözött, odajött, nyújtotta Ferinek a ruháját, és közömbösen nézte Tóbiást.
– Panka, te meg mit keresel itt? – kérdezte Gyuri.
– Fogd be a szád! - szólt rá Panka.
Feri felöltözött, berakta Tóbiást apja kék Trabantjába, és hazavitte.
Tóbiás se kapott többet biciklit, sőt még idősebb korában sem vett magának, amikor már volt saját keresete. Még csak rá se volt hajlandó ülni egyre se.
Kis város volt a miénk, hamar híre ment mindennek. Este a kocsmában megvolt a főtéma, mindenki a hasát fogta a nevetéstől. Mindaddig, amíg az öreg Szabó meg nem jelent, akkor az emberek kínosan elhallgattak, ő meg nem értette a helyzetet. Aztán valaki elkezdte neki mesélni, hogy a TSZ elnök fia majdnem belefulladt a Körösbe, mert az ő fiával versenyzett – ezért Gyuri kapott egy pofont még aznap este –, és hogy a Szatolcsi Feri húzta ki. Itt óvatosan oldalba bökték a mesélőt, hogy álljon is itt meg a történet. Az öreg Szabó pedig röhögött az egészen. Úgy gondolta, majd megneveli a fiát, iszik még egy üveg sört, meg egy barackpálinkát, azt’ ennyi.
Igen ám, de pár hét múlva kiderült, hogy villámesküvőt kellett tartani, és mint az ara apjának, őneki kellett fizetni mindent. Azt mondta a lányának, nem csak azért nem veri meg, mert az unokáját hordja, hanem azért se, mert nőből még nem tudták kiverni a kurvaságot. Azért Szatolcsi Ferinek adott egy keveset, nem sokat, hogy másnap tudjon menni falat rakni, ha már a hülyének ilyen korán családot kellett etetni.
Nekem végeredményben jó napom volt. Egész nap játszottam a jó időben, legurultunk a gátoldalon, és az a barom Tóbiás se fulladt bele a Körösbe. És ami a legfontosabb, láttam Szabó Panka mellét. Az egyiket. A jobb oldalit. Persze ezt sose mondtam el Gyurinak. Tisztességből megvert volna, elvégre a saját nővére. Szegény Gyuri azt se értette, Panka mit keresett ott aznap a parton…
Mindaddig, amíg pár év múlva be nem bújt ő is a bokor mögé a Körös partján Illés Marcsival. Akkor ott abban a percben gatyáját letolva megértette. Nem is sikerült neki csinálni semmit Marcsival, aki aztán inkább velem kísértette haza magát a gáton.
Csenge Rosner Christensen 1990-ben született Békéscsabán, és jelenleg Norvégiában él.
