Sopotnik Zoltán
Megismerni a metafizikát
Hogyan kezdődött, fogalmam sincs. Azt hiszem, a metafizikával, amiben benne felejtettek, felejtett a kor, benne felejtette magát az idegrendszerem. Talán mert dadogós voltam, talán megjelöltek a szellemek, gondoltam, hittem, éreztem. Az én igeidőm a folyamatos talán volt már akkor is. Talán mert Klári néni a kisboltban nem látta a szellemeket. Talán mert a részeges Nándi látta. A részeges apám is látta őket, csak olyan halkan súgta, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Mármint apámmal se. Talán mert az úttörőszobában megsimogattam a Lenin-szobor fejét, és kapásból kaptam egy tömbháznyi igazgatóit érte. A logopédus bácsi se látta őket, de legalább híres volt és okos, én meg mára egész tűrhetően beszélek. Állítólag kábítószeres volt. Azt hiszem, nekem nem adott soha. Talán amikor egy iskolai novellapályázaton eltanácsoltak az írástól, mert valami horror-sztorit írtam egy emberről, akit kirúgtak a munkahelyéről, és nem ment ki a lakásból évekig, majd beragyásodott az arca teljesen, na, akkor éreztem, hogy jó lesz ez, gyerek. Talán a punk zenekarban, ahol átüvöltöztem az egyik szorongásos rohamból a másikba, és akkor valahogy divat lett a Nietzsche, a Friedrich, olvastam kakastaréjosan, mint állat, nem értettem, ezért förtelmesen tetszett a dolog. Előtte Sólyomszem, Bőrharisnya, ilyenek. Talán, már fiatal felnőttként, amikor az erdőből lopott fát toltam haza talicskán, hogy fűteni tudjunk, és fejben írtam két egész tűrhető verset. Persze, mint Utassy-epigon. De talán mégiscsak a tapintható metafizika környékén, mikor megértettem, hogy nem lehet mindent megérteni. Szomorú lenne, ha meg lehetne.
