Dávid Péter
„Azért kerestem a múltat…”
Hartay Csaba: Nehéz beszélni az északi táborról
Érdemes megfigyelni: mostanában jól futnak a személyes történetek. Ha csak Visky András méltán sikeres regényére gondolunk, a Kitelepítésre, az idei Illegalistákra, de ha megemlítjük Szajbély Mihálynak a Kádár-korszak bugyraiba visszanéző, remek tollal megírt önéletrajzi regényét, a Magaspartot, már látjuk, hogy a visszaemlékezés lényeges téma, az irodalmi önéletrajz kiemelkedő műfaj lett kortárs irodalmunkban. Nem tisztem itt kutatni ennek okait az olvasói mentalitás vizsgálatával vagy kiadói szemléletmódok elemzésével, inkább csak jelezni szeretném, hogy mostanában jól futnak a személyes történetek, és hogy a lírában is működnek hasonló folyamatok, amire jó példa Hartay Csaba Nehéz beszélni az északi táborról című kiváló verseskötete.
Ha már személyes történetekről van szó, hadd emlékezzek vissza egy 2023-as véradásra, amikor a doktornővel elbeszélgetve kiderült, hogy Hartay Csaba az egyik kedvenc írója. Szóba került vérnyomásmérés közben a Lerepül a hülye fejetek – ami szintén személyes történet: visszaemlékezés – és az akkor megjelent Még nem is játszottunk prózakötet. Hartay költeményei azonban ismeretlenek voltak a doktornő számára. Ahelyett, hogy ezzel kapcsolatban a líra jelenkori nehézségeit kiemelném, sőt „haldoklását” detektálnám, vagy versapokaliptikus jóslatokba bocsátkoznék, megkockáztatom azt a személyes véleményt, hogy a két kiadást megért Lerepül a hülye fejetek semmivel sem jobb könyv, mint a Nehéz beszélni az északi táborról kötet, és ez a vélemény nem a regény elítélő kritikája, inkább annak megfogalmazása, hogy amit Hartay regényben képes megtenni, azt a „haldokló” lírában ugyanúgy, ha nem jobban képes elvégezni.
Ami a borítót illeti, ha létezne könyvcsúnyasági verseny, a Nehéz beszélni az északi táborról valószínűleg előkelő helyen végezne. A barna és a hozzá nem illő kék gerinccel ellátott, az alján még egy vörös csíkkal is tetézett borító a nehezen olvasható kék betűkkel az érthetően hatásvadász Nem boci! és Rajongók voltunk, a kimondottan csinos Még nem is játszottunk, az egyszerűségében is jól mutató Átkiáltani az őszbe vagy az izgalmas kinézetű A jövő régészei után sajnos visszaesés. Persze magyarázható azzal, hogy a kötet szövegei a múlt sötét (barna) ködén át keresik a megtalálni érdemes emlékeket (ezt szimbolizálná a vörös szín), de – lássuk be – a könyv a belemagyarázás után sem lesz polcunk ékessége. A dombornyomott betűk a címlapon viszont igen izgalmasak (a hátlap kettes betűnagysággal megírt, Peer Krisztiántól és Karafiáth Orsolyától származó ajánlásai ellenben olvashatatlanok). A szerzői név és a cím különlegesen tagolódik, mintha szóközöket szúrtak volna be a betűk közé, így válik a „Ha rtay” név egy feltételességet sugalló kötőszóvá és egy érthetetlen betűcsoporttá, de ugyanígy széttagolódik a b esz é l ni szó is, talán éppen a beszélés lehetetlenségét mutatva széttöredezettségével. A cím első betűje után ráadásul az „e” kiskapitálissal van szedve („Ne hé z”), tagadást, felhívást érzékeltetve. A dombornyomott betűk tehát már kinyitják számunkra a könyvet, holott annak még csak a borítóját látjuk.
A tartalomjegyzék szerint a kötet negyvenegy verset tartalmaz, meglepő módon azonban huszonegy versnek (vagy talán rövidprózának?) ugyanaz a címe: Csonthéj és csigaház. Ez azt is jelenti egyrészt, hogy a könyv költeményei összefüggő tematikus egészet alkotnak, másrészt kiemelik a versek költői képei közül a csonthéjat és a csigaházat. Már a legelső Csonthéj és csigaház, amely mintegy programversként áll a kötet elején – az ébredés toposzával indítva –, jelzi, hogy az emlékezés és az idő lesz a legfontosabb téma a könyvben, egyben azt is felmutatja, milyen nehézségekkel járhat az alámerülés a múlt nehezen megismerhető világába. A szöveg a próza és a vers határterületén mozog margótól margóig írt betűivel, néha leíró, kopogós mondataival („elhúzott sárga függöny”, „karácsonyra könyvet kaptak”), mégis lírai képekkel („a reggel horizontján távozó varjak”, „egyedüllétté sötétülő, üres házban alvó”). A szöveget azért is lehet programversként kezelni, mert a kötet címe itt jelenik meg, amikor a visszaemlékező felnőtt megemlíti, hogy a szülei könyvet kaptak tőle karácsonyra. Édesanyjának Péchy Blanka Beszélni nehéz című műve, édesapjának Szakonyi Károly Északi tábor című önéletrajzi prózakötete jutott, de kiderül, hogy a versben beszélő nem tudott semmit ezekről a kiadványokról, a címük miatt vette meg őket. A két könyvcím a végén egybemosódva képpé válik: „Milyen nehéz beszélni arról az Északi táborról, amit elhagyunk”. Az emlékekről, az elhagyott időről való megszólalás problematikussága merül fel itt, hiszen a gyermekkorban „ajándék minden, amit fel sem ismerünk”. A „fel sem ismertről” kell tehát beszélni, a gyermekkorban nem értékelt ajándékról, azt kell továbbadni az olvasónak vagy az új generációnak (a kötet ajánlása: „Fiamnak”). Izgalmasan használja fel a szöveg az ajándék sokféle jelentését: egyrészt konkrét karácsonyi ajándékról szól, másrészt a gyermekkor „értéktelen időkoppanásait”, egyszerű, mindennapi történéseit kezeli olyan pozitív ajándékként, amivel kapcsolatban nehéz megszólalni.
A gyermekkor és az emlékezés, az idő és múlásának, a voltnak elmondása áll tehát a kötet középpontjában. A legerősebben azon mérhető az idő múlása, hogy sokan, akik részei voltak régi történeteknek, már nem lehetnek részei a ma történeteinek. A halottakról szól több költemény is, mint például a Sérülékeny, ami radikális különbséget tesz élők és nem élők között, jelezve, hogy az utóbbiak valami különös színjátékban vesznek részt („Jelmezekben fekszenek odalent a holtak. / Sosem húztak volna öltönyt részeges nagyapáink”). Ugyanakkor arról is ír a vers, hogy a jelen bezártságérzetét feloldhatja az emlékezés („Fel kell vágnom álmaim burkát, hogy több levegőhöz / jussak a gyerekkorból, érezzem, beáramlik”). Érdekes, hogy a halottakkal kapcsolatban többször megjelenik a részegesség vagy az alkoholizmus kérdése (ilyen vers a 45. oldalon található Csonthéj és csigaház, illetve a Sárándi József emlékére született Keskenyedő kert).
Hogy milyen nehéz a múltról beszélni, bizonyítja az is, hogy a kötetben gyakran találkozhat az olvasó a csend motívumával, mint amikor a lírai én a szertár kitömött madaraival együtt hallgat a Benyitok című versben. Mert „amikor szólni kellene, / átalussza bennünk a csend”, mondja az Éjjel még lehűl.
Ha nehéz is beszélni az elmúltról, az időpontok, a helyek segítenek az emlékek felidézésében. A kötetben többször találunk napszakra, időpontra tett utalást. Az első vers a reggellel indít, de megtudjuk azt is, hogy „délben milyen üres a játszótér”, vagy hogy „vasárnapnak nyílik vöröslő kapuja”. Az említett Éjjel még lehűl pedig pont az óraátállítás időszakát idézi elénk. Ezekbe kapaszkodva lehet beszélni a múltról, esetleg olyan régen otthonosnak számító terekbe fogódzva, mint a kert, vagy a kötetben sokszor megjelenő ház. Nem véletlen, hogy az ehhez kapcsolódó kulcs-motívum milyen meghatározó a könyvben. Először mint a hajnal zsebeiben talált fekete kulcstartó (Bevonul békének), aztán mint hideg olajfoltban ázó, elhagyott kulcs, ezzel szemben az Indulóban egy megtalált kulcsról van szó, később pedig már a lírai én kezében tartott fagyos tárgyról. Nem egyszerű tehát benyitni a múltba, főleg úgy nem, ha a Felmentés beszélője kifejezi: „Tehetségtelen vagyok mindenben, / ami gurul és múlik”. Ugyanebben az egyébként kiemelkedően jól sikerült szövegben fogalmazza meg azt is a kötet, hogy miért van szükség a visszatekintésre: „Azért kerestem a múltat, mert / felmentést szerettem volna a jövő alól”. Természetesen – sugallja a vers – a múlt tökéletes visszaidézése és a jövő felelőssége alóli felmentés is lehetetlen.
Ha már azt állítja a Felmentés egyes szám első személyű beszélője, hogy tehetségtelen a múló dolgokban, érdemes megvizsgálni, hogy a kötet mennyire „tehetségesen” igyekszik mégis megszólalni a múltról. Az ehhez használt hang kettős természetű. Egyrészt törekszik egyszerű, rövid, objektív, tényszerű, statikus, prózába illő közlésekre. Ezek után azonban elvonatkoztat, képekkel nyitja ki a szöveget, olyan asszociációkat teremtve, amelyek többrétegűvé, elgondolkodtatóvá, líraivá teszik a költeményeket. Kiváló példa erre a május elseji felvonulást megidéző Csonthéj és csigaház, amely három nagyon egyszerű mondattal indít: „Megyünk felvonulni. Kapunk zászlókat. Indul a menet.” A felütés így szólaltatja meg a mindig ugyanolyan, mindig emelkedettség nélküli szocialista „ünnepnapot”. A következő hosszú mondatban a Kádár-kor kritikáját adja a szöveg: „Milyen felszabadult a Szabadság utca, és miféle rabság ez”. A költői kérdés – amit Hartay előszeretettel használ – utal a „felszabadulásra”, az átnevezett utcákra, ugyanakkor arra is, hogy egy átlátszóan hamis rendszer elemeiről van szó. Újra egy rövid, egyszerű mondat következik („Folyton megállunk”), hogy azután egészen széles asszociációkat nyisson a szöveg: „A soha oda nem érés örökkévalóságában toporgunk”. Az egész felvonulás idő-allegóriává alakul, ráadásul azt is sejteti, hogy az időben nincs semmiféle megérkezés, mozgásunk benne céltalan. Ehhez képest a folytatásban azt láthatjuk, hogy mégis lehet kérdéseket feltenni a múlttal kapcsolatban („Kik tüzelték el vajon a dísztribünök deszkáit?”), és hogy az emlékezés mégis egy megszépült gyermeki múltat lát a ligetbe érő menetben, az ott kapott dugós puskában, a sült kolbászban és a céllövöldében. A leírás itt nosztalgikussá szelídül, de az utolsó két sorban, ahol a céllövöldés szavait idézi a szöveg, újra láthatjuk a már megtapasztalt elvonatkoztatást, metaforikusságot: „Ha csak súrolja, az nem számít. Csak a kettétört életek érvényesek”. A céllövöldében szétlőtt hurkapálca azonosul itt a szocializmusban kettétört sorsokkal. Jól mutatja ez a költemény Hartay versépítkezését, amelyben éppen az átvitt értelmű kifejezések miatt jelen van az irónia, és a költő más szövegeire is jellemző sajátos humor.
A versek motívumrendszere is „tehetséges” múltidézőt mutat. Gyakori a Hartaytól már korábban ismert „pecás” motívumcsoport, a vizek és halak. Az idő múlását jelképező folyóval szemben most azonban a holtág vagy a tó dominál, mintha az emlékezésben megállt volna az idő ott, ahol „a nádasok őrzik bújó halaik”. Ehhez fűződnek még a lék- és mélységmetaforák (utóbbival összefüggésben a lift – „lezuhant lift az elmúlt hét” – is képként jelenik meg), az elfedett múlthoz kapcsolódik a fóliasátor képe, de többször megjelenő szereplő a Trabant is mint a múlt relikviája.
Bár törékeny a múlt, mint a csigaház, az emlékekben mégis kemény csonthéjként marad meg, és ha elolvassuk Hartay Csaba Nehéz beszélni az északi táborról kötetét, úgy érezhetjük, hogy egy remek személyes történetet kapunk lírában, és hogy „egyszerre lépünk bele / ugyanabba a folytathatatlanba”.
Okapi Press, Budapest, 2025.
Megjelent a Bárka 2026/5-ös számában.
