Áfra János
Nem érteni és megszeretni
Szégyen, nem szégyen, általános iskolás koromban még rendre átszaladtak rajtam a mondatok, olvasás helyett a gondolataim útvesztőiben kalandoztam, képtelen voltam huzamosabb ideig figyelni valamire, a magyarórákhoz kapcsolódó dolgok pláne hidegen hagytak. A nyelvtannal kapcsolatos nehézségek megteremtették az alaphangot, hogy az irodalomkönyvekhez kötődő legmaradandóbb emlékem az átfirkált íróportrék maradjanak, pontosabban a félelem attól, hogy a tanító néni észreveszi őket, s akkor nekem annyi.
Ugyanakkor, az iskolai élményektől függetlenül, már az olvasástanulás idején megtaláltak Weöres Sándor mondatai, a Bóbita című kötetének verseit előszeretettel hallgattam és olvasgattam otthon. A zeneiségük, a ritmikájuk, a játékosságuk most is visszacseng a fülemben, bár a memoriterekkel – úgy általában – azóta is gondban vagyok. Tízéves korom körül már rendszeresen írogattam versikéket, az azonban nem realizálódott bennem, hogy ebből akár több is lehet egyszer, egyszerűen azért írtam, mert könnyebbnek éreztem tőle a mindennapokat. Olyan volt, mint egy belső beszélgetés. A Biblia történetei szintén végigkísérték a kiskamaszkorom, a szombati hittanórák és a vasárnapi misék tanulságai összekapcsolódtak a felismerésekkel, a nyugtalansággal és a kíváncsisággal, amely aztán kivezetett a közösségi vallásgyakorlás keretei közül.
A Garfield képregény felszabadítóan együgyű humora is a mindennapjaim része volt hosszú éveken át, aztán hirtelen ingoványosabb talajra léptem, hullámvölgyek és kalandok következtek. Az általános iskolából kikerülve, de még a középiskola megkezdése előtt falni kezdtem a könyveket. Nem ám az irodalmat, mert nagy igazságokat és izgalmas rejtélyeket kerestem, amelyek még magyarázatra várnak – még nem sejtettem, hogy ehhez a szépirodalom is jó alap lehet. Egyrészt a filozófiában és a különféle vallásokat elemző szövegekben, másrészt a spirituális, misztikus dolgokkal foglalkozó kötetekben mélyedtem el. Volt egy könyvsorozat például, aminek tucatnyi kötetén átrágtam magam pár hét alatt: A világ legnagyobb kérdései, A világ leghírhedtebb démonai, A világ legnagyobb történelem előtti rejtélyei és hasonló legek. Az édesapámtól megörökölt ufós magazinok sem hagytak nyugodni, kijártam éjszakánként az eget bámulni egy barátommal, a saját kis vízióinkról, élményeinkről beszélgettünk, vártuk, hogy megjelennek az idegenek. Az a nyár erről az eszement keresésről szólt, ami megalapozta a következő éveimet, és segített elterelni a figyelmemet az alapvető egzisztenciális problémákról, s idővel a tudatos problémakezelésben is segítségemre vált. Mindenesetre a fokozódó kíváncsiság és a szövegek támogató ereje megalapozta bennem az olvasás szeretetét.
A középiskola vége felé már kezdtem erőteljesebben magaménak érezni az előkerülő versek hangoltságát is, Kosztolányi Dezső, József Attila, Babits Mihály, Tóth Árpád, Pilinszky János, Nagy László szövegei berántottak. Oravecz Imre nevével is megismerkedhettem, a faktos magyartanárom régvolt egyetemi szerelme az 1972. szeptember írásakor a közös élményeikből inspirálódhatott, azt hiszem. Érdekes volt később annak az épületnek a folyosóin tanulni, ami az ő útjaikat is keresztezte.
Oravecz volt talán az első kortárs költő, aki komolyabb hatást váltott ki belőlem, az Alföld lapjait is olvasgattam néha középiskolásként, de kevés dolog maradt meg, még nem értettem sok mindent, nem láttam a kontextusokat, csak bóklásztam a szövegek között gyámoltalanul. A kortárs költészet sokrétűségével való szembesülésre felnőtt koromig kellett várni. Az egyetemre tőlem tájékozottabban érkezők hívták fel a figyelmemet Borbély Szilárd költészetére. A debreceni LÉK irodalmi kör által biztosított viccesen komoly szellemi közeg és az egyetemi órák szintén fontos dolgok elolvasására ösztönöztek, miközben szaporodni kezdtek a saját találatok is – ha mindent fel akarnék sorolni, úgyis kihagynék valamit, és még egyébként is csak a közepénél tartok ennek a nagy könyvnek, legalábbis nagyon remélem.
