Szalai Zsolt
Öröm roppant körben
Korábban még gyakran előfordult, hogy a költők örültek, sőt lelkesedtek, és akkora lendülettel álmodták meg az életet, mintha az magától értődő természetességgel hozta volna magával a vágyak beteljesülését. A szabadságvágy egyszersmind a lehetőségek valóságként történő kinyilatkoztatásáig merészkedett. A szép ívű ódákban feloldódott az idő. A hiány kilőtte őket az örökkévalóságba, és agyukban-szívükben úgy feltolultak az egyetemes értékek, hogy aztán már nem lehetett egykönnyen kizökkenteni őket. Ha papírt vettek elő, sorokra dobálták szét azt az élményt, amit átéltek a felfokozott rajongásban.
Persze, hogy nagyok és szentek a szavak, ha az ideálist mindennapinak szeretnénk. Azt nem lehet csak úgy, megunva megszokni, a jóért tűrni és hódítani, tenni és hódolni kell. Elviselni és legyűrni a csalódást a szerelemért, a gyászt a boldogságért, a szegénységet a vagyonért. A változáshoz bátorság kell, a békéhez pedig megbocsátás. A kételyből kell kiküzdeni és tisztelni az igazságot, és mindvégig kitartóan hinnünk abban, ami felé törekednünk kell. Hódolva, de nem szemlesütve, alázattal, de nem térdre rogyva, büszkén, és nem hajbókolva, bizalommal és nem árulással közelíteni a célhoz, hogy ne a könnyen jött mámort higgyük gondviselésnek.
Ha felismerjük önmagunkat a másban, amikor megértjük, a sok hogyan egy, hogy a roppant kör lakói vagyunk, a természet és a lélek mindenféle misztériumaiba veszünk, az olyan istenülés, ami megbékíti és az élet ünnepeltjévé avatja az embert. Azért keresünk társat, barátot, szerelmet, hogy az egyetemes harmóniában megélt boldogságot közvetlenül is meg tudjuk osztani másokkal. Kell ennél kívánatosabb üdvösség? A hegyi beszéd szentimentális remixe ez. „Ám ki ezt még el nem érte, / sírva fusson el szegény.”
Friedrich Schiller: Az örömhöz (a vers, németül és magyarul):
