Meccset nézünk, a pihenés napja.

Róma, bizonygatom Attilának, három dologról híres. És hogy a sorrend kronologikus, semmint fontossági: a) Colosseum; b) pápa; c) Totti.

Az Örök Várost megjárt turisták szerint Rómában minden út Tottihoz vezet.

Ilyen névvel, nincs is mit csodálkozni. A jénai fölött összeütünk két tojást: Totti. A hátsó udvaron baromfi gubbaszt, nyomában: Totti. A teljesség felé: Totti.

Beívelés érkezik jobbról. A sastekintetű római kapásból – gyanús: gondolkodás nélkül – a hosszú sarokba bombázza a labdát. A mozdulat arisztokratikus és fönséges: lábfej leszorítva, rüszt előkészítve. Tűz.

Grande Capitano! Congratulazione, confessio, collapsus!

A genovai drukkerek, középütt sálas leány, felállva tapsolnak. Mutatom Attilának, meghúznám, mondja.

Totti úgy járkál a középpályán – Marcus Aurelius a kvádok között –, mintha a labdának hálát kéne rebegnie, hogy egyáltalán hozzáér. Ehhez képest mindenfajta sztoicizmustól mentes (sajnálatunkat fejezzük ki), ahogy a nagy vetélytárs Di Canio karlendítős duce-izmusa is távol áll tőle (örömünket fejezzük ki).

A gól után – freudi elszólás – szájába dugja hüvelykujját, úgy szaladgál. Totti, akár anya, csak egy van.

(Et ceterum censeo, et ceterum censeo.)

Az olasz foci, hát nem is tudjuk. Csodáljuk, ámde. Kockázatok és mellékhatások tekintetében ugyanakkor kedvenc időtöltésünk a Roma-Inter rangadó (és fordítva), amely a fenti kontextusban általában az év legizgalmasabb pillanatait okozza, gólilag, feszültségileg egyaránt.

A közelmúltbéli derbi egyik nagy tétje a hazaiak Claudiusa, Totti májsztró visszatérése volt, az újbóli debüt azonban finoman szólva felemásra sikerült: a milánóiak hatvan perc alatt császármorzsává aprították a bordó-sárga fővárosi csapatot.

Sose értettük, mit lehet ünnepelni egy 4:0-s győzelmen. A győztes öröme mindig gyanús.

Láttuk már a Roma játékosait ilyen szituációban bevadulni, átgázolni élőn-életlenen – s évek óta úgy tűnik, mindennek rákfenéje a római csapatkapitány, és az ő acélos mentalitása.

Totti hosszan tartó sérülés után lépett újra pályára, nem véletlen, hogy a második félidőben lecserélték. A rezignált, tisztelettudó arc, amellyel elhagyta az imádott gyepszőnyeget, Velazquez ecsetjére való. Percekkel később csapattársa, Taddei úgy rúgja fel a zseniális Ibrahimovicsot, hogy az arról koldul. Utána, a totális vereség tudatában, úgy segíti fel, hogy megrendülünk. Alighanem a langaléta svéd is csodálkozik.

Szép, torokszorító halál. Mester-munka.

Azt mondja a haverom, volt kint Kolozsváron, megtekinteni a Roma elleni meccset. A haverom ilyen cizellált fiú, ő nem egyszerűen meccsre jár, ő megtekinti.

És hogy milyen pazar ez az új stadionja a Kolozsvári Vasutasnak: hűvös, de pompás vityilló a város peremén. És a dermesztő kolozsvári novemberben lefagytak a tökei, meg lila taknyot fújt, de őneki feledhetetlen élmény, hogy látta bekanyarodni a vendégek buszát a parkolóba, egyenként előkászálódni belőle a spílereket, és integettek neki, meg kezet rázhatott a Roma kapitányával, Tottival, és nemcsak kezet rázhatott, beszélgettek is, és Totti mesélt a barátairól, meg hogy mennyire szereti a várost, ahol él, van egy kutyája, és aggasztja, hogy a világban egyre többfelé fedezhető fel a rossz, meg a bunkóság.

Azt mondja a haverom, ha nincs meccs, Totti, ez a talján csávó, bizisten meghívja őt egy pizzára a közeli kertvendéglőbe. Addig éljek, mondja a haverom, de nem világos, kire érti.

Na, jó, végül is szerinte nem hívta volna meg, vallja be, miután a fejem csóválom. Oké, nem is mesélt neki sokat az életéről Totti. Vagyis hát, egyáltalán nem. Meg, hogy őszinte legyen, nem is rázott vele kezet. Igazából még csak szemügyre se vehette a Capitanót – a parkoló közelébe se engedték. De higgyem el, őrült jó fej. És hát a busz. Azt azért látta, messziről bekanyarodni. A csapat buszát.

Az nagy, mutatja, és fehér.