Sturm László
Az élet melegsége
és a művelődéstörténeti eklektika
Fábri Anna: Varázslat és valóság (életútinterjú Darvasi Ferenccel)
Még előző kötetén, a Teleki László gróf neveltetését földolgozó Arany időkön végezte az utolsó előtti simításokat, amikor már körvonalazódott Fábri Annában, hogy megírja emlékiratait. És azt is tudatosította, hogy ha nem akarja beláthatatlan időkre tolni annak elkészültét (az Arany idők kezdése és 2022-es megjelenése között körülbelül egy évtized telt el), akkor nem hagyományos emlékiratnak ül neki, hanem interjú formával kell siettetnie önmagát. Sokáig kérdés volt a beszélgetőtárs személye, végül az író, irodalomtörténész Darvasi Ferencben találta meg az érdeklődő és felkészült alkotótársat. Így jött létre számos rögzített társalgás lejegyzéseként és sűrítéseként az ötszáz oldalas életútinterjú. Az „ötszáz oldalas sűrítés” meglepően hangozhat, de aki olvasta a könyvet, tudja, hogy sehol nincs túlbeszélve, sose nyűvi el, inkább fölkelti a kíváncsiságunkat, és azt érezzük, a több se lett volna teher. Az életanyag gazdagsága, a szemlélet letisztultsága, a keresettség nélküli, érzékletes – és gyakran megértő humorba forduló – mesélőkedv emlékirat-irodalmunk kiemelkedő darabjává teszi a kötetet. Mi kortársak ráadásul – nemzedéki különbségek dacára – a saját múltunk darabjaival is szembesülünk a könyvben. Nem csak mi, személyes ismerősök (én például mint a népes tanítványi kör egyik tagja), hanem bárki: a fölmerülő életproblémák és megoldási kísérletek modellszerűségükkel a késő korok emberei számára is megadják a magára ismerés ámulatát. A kortárs emellett a személyiségtípusokra, körülményekre, eseményekre, szokásokra, olvasmány- és filmélményekre is mint közös tapasztalatokra csodálkozhat rá.
Fölmerülhet, hogy mint egykori tanítvány (akinek szakdolgozati, majd kandidátusi témavezetője volt Fábri Anna), elfogult vagyok. Azt hiszem, nem. Igazol magam előtt, hogy letehetetlenként pár nap alatt olvastam el. Valamint a rilkei Apolló-torzó-hatás is: a fanyarul ösztökélő belátás, hogy lám, el lehet készíteni egy izgalmas életszámvetést, hát egyszer nekem is el kéne majd, így vagy úgy, szűkebb vagy tágabb kör számára, készítenem a magamét. És nem azért érezzük így, mert jelentősnek akarjuk föltolni magunkat, hanem mert beláttuk: a beomló korszakok nem forogják ki maguktól az értelmüket, nekünk kell azt megtalálni. Nem okvetlenül így, de például így.
Fábri Annának van miről mesélnie. Somogyi falusi és városi (kaposvári) kezdő korszakról, ellentétes szülői mentalitással és a hadifogság miatt sokáig hiányzó apával, ELTE-s egyetemi évekről (kezdetben pszichológia–magyar szakon, később a pszichológiát leadja). Majd jönnek a munkahelyek: a két évtizednyi szerkesztői munka a Magvető Kiadónál és a szintén két évtizednyi oktatói pálya az ELTE művelődéstörténeti tanszékén. Közben írja saját irodalomtörténeti köteteit: Krúdyról, Mikszáthról, Jókairól, régi magyar irodalmi szalonokról, XIX. századi nőírókról, nőkérdésről, neveltetésről.
És sorolhatjuk: hol van már a régi falu (és város)? Hol van a régi egyetemi közeg (csak az irodalmárokat nézve évfolyamtársa volt Kulin Ferenc, Kerényi Ferenc, Alexa Károly és Kiss Gy. Csaba)? Hol vannak a régi nagy könyvkiadók, a maguk hatalmas szakmai tudásával, ideológiai bújócskáival és eseményszámba menő kiadványaikkal? Hol van az 1980-as évek közepétől a 2000-es évek közepéig tartó időszak bölcsészkara (amely időközben épületet is váltott), hol van a nem csak az én szememben legendás akkori művelődéstörténeti tanszék, ahol Fábri Anna mellett még legalább két-három olyan tanár oktatott, aki körül lelkes és felkészült tanítványi kör képződött? (Fábri Anna nyugdíjba-menetele előtt tapasztalja a hallgatóság átalakulását, az olvasási kedv lecsökkenését, a hagyománytudat gyengülését.) És hol van az idő, amikor a szerző még érzékelte az olvasói táborát („Másfél-két évtizede még körülbelül tudtam, milyen az a közönség, amelynek írok.”), illetve egy irodalomtörténeti könyvet több tízezres példányban lehetett nemcsak ki-, de eladni is? Hát, ha más nem, most már itt vannak a Valóság és varázslatban.
A házastárs („Deske”), a gyerekek, a baráti kör, az emlékezetes utazások, vagyis a magánélet néhány fontos személyisége és eseménye sem marad ki a körképből. Sokszor csak jelzésszerűen, józan visszafogottsággal mutatja be őket a szerző, nem feledve, hogy a számvetés nem kényszeres kitárulkozás.
Megkapó történetekkel, találó jellemzésekkel, bennfentes információkkal találkozunk a könyvben, de ami mindezt összefogja és tartósan érdekessé teszi, az az értéktudatos szerzői szemlélet. Vagy, mivel az érték elvontságot asszociálhat, szerencsésebb talán biztos minőségérzékről beszélni. A szerző határozottan ítél (ezzel sok körülményeskedéstől, modorosságtól óvja meg az olvasót), de mindig méltányos és meggyőző, mert nem absztrakt normákat kér számon, hanem az adott helyzet lehetőségeihez viszonyítva lát és láttat. Sok oldalról fogalmazza meg az ezt megalapozó belátást, például az irodalmi alkotásokat illetően: „meg lehet próbálni a lehető legpontosabban felfejteni, hogy a saját korában mit akart elérni a szerző, az írói látásmód (és előadásmód) hogyan kapcsolódott a saját kortársi közönségének a mentalitásához, és mit tett hozzá”.
Az összetett, egységbe rendező figyelem alighanem már gyermekkorában jellemzi. Meglepően érzékletesek az emlékképei és letisztultak a hozzájuk kötődő meglátásai a legkorábbi időszaktól fogva. Töprenghetnénk, hogy ez alkati dolog-e, vagy a korabeli lassúbb, vidékies életmód fejlesztette ki. Az utóbbi, a tapasztalatokat leülepedni és kitágulni hagyó szemlélődés többször témává válik. A könyv elején a gyermekkorról szólva: „A falu a szabadság maga: persze, ott is megvan a betagolódás, társadalmi értelemben talán még inkább, de száz méterrel arrébb mindezt magam mögött tudhatom, s enyém az egész világ. Ezt a városban nehéz elérni, és ha sikerül is, az egyfajta turistáskodás. […] A szemlélődés szerintem egyfajta teljesen magunkra fordított idő”. A könyv végén a jelenről szólva: „A szemlélődés, amit a vidék nyújthat, a városban a város természeténél fogva nehezebben megy. És ez az egy hiányzik.”
A valóságsíkokat egybelátó szemlélet érik tudatos módszertani elvvé a későbbi években. Az érdeklődése tengelyében álló magyar írók (Jókai, Mikszáth, Krúdy) is egy komplex megközelítésmód felé terelték, de például a Supka Géza-hagyaték feldolgozása és egy korabeli történészi iskola inspirációi is. Utóbbiakról írja: „ez a hagyaték véglegesen kinyitotta az addig is meglévő érdeklődésemet a művelődéstörténet felé. Olyan interdiszciplináris, egyszersmind életszerű megközelítésmóddal fordult a múlt felé, ami kicsit már benne van az ezután készült szalon-könyvemben. Hiszen én sem modelleket alkottam, és nem is teoretizáltam. Megkapott, hogy közelebb lehet férkőzni az egykori élethez, ha nem is tudjuk teljesen megragadni. Ezzel egy időben kerültek a látóterembe a francia Annales iskola szerzői, és a kettő együtt beindított bennem egy kicsit szerteágazó érdeklődést és kutatói buzgalmat.”
Ösztönösen és tudatosan is távol tartja magát a megfigyelés tárgyát beskatulyázhatóvá csonkoló, spekulatív elképzelésektől. A személyiség, a társas kapcsolatok (kis és nagy közösségek), a szokásrendszerek, a korszakok, a művek teljességére ügyel írásaiban. Hamisnak, legalábbis beszűkültnek érzi a tételeket számonkérő irodalmárkodást: „Esztétikai elvek vagy eszmék mentén kritikát írni szerintem megint csak kétes dolog. Középszerű művek is tökéletesen megfelelhetnek esztétikai, művészetfilozófiai kritériumoknak, jó példa erre a fiatal Lukács véleménye Balázs Béla költészetéről.” Az írói alkotásokban ugyancsak tapasztalta az ilyen félresiklás romboló hatását: „A kortárs magyar irodalmat valamiképpen hamisnak éreztem. Sok író illeszkedett bizonyos elvárásokhoz. Ott van például Somogyi Tóth Sándor. Ő és mások is felhozták a ’műveljük kertjeinket […]’ gondolatot, amitől magam sem idegenkedtem. Visszatetszőnek találtam viszont az eköré rendezett cselekményeket, hamisnak a megjelenített világot csakúgy, mint az elbeszélői hangot.” A korabeli magyar filmek zömétől ugyancsak idegenkedik: a magyar filmek „nagy része már akkor bizonyos ellenérzéseket keltett bennem, úgy találtam, mindig többre törekszenek, mint amire képesek. Majdnem mindegyiknek volt valami művi jellege.”
Az egyoldalúság jellemzésére több találó jelzője van: „mozgalmi”, „belterjes”, „hideg”. A mozgalmiságot nem csak az egykori munkásmozgalmi mázban éri tetten, hanem az (egyetemi diáktársai körében tapasztalt) népi beállítottság bizonyos túlzásaiban, de még a kóruséneklésben is („van valami tartózkodás bennem a kórussal mint életpótlékkal szemben. A közös énekléssel nem volt bajom, sőt. […] De láttam – meglehet, hibásan – valami közös vonást a kórus- és a mozgalmi életben”). A belterjességet Balázs Béla naplója kapcsán hozza szóba, a Lukács–Balázs kört jellemezve, tágabban a légritka elméleti szintekre emelkedő klikkjelleg kritikájaként. A hideg jelző (a belterjességgel párosulva) az elvből szenvtelen, érintettségtől óvakodó alkotást jellemezve jön elő: „Én Fellinit szerettem, a férjem Bergmant. Engem zavart utóbbinál a kamarajelleg és a személyes kapcsolatok folytonos boncolgatása, ami némiképp hidegen történik.” A századközép jellegzetes írójával szemben is, a jelző használata nélkül, de hasonló a kifogása: „Beckett riasztó volt számomra: darabjai a modern élet teljes reménytelensége, megoldatlansága felé mutattak, és én nem tudtam elfogadni ezt az életérzést”. A Beckett-féle heroikus pesszimizmus jól fejez ki egy életérzést, de szűkös mint világtapasztalat. A programossá váló pesszimizmussal szemben a teljesebb, szeretetmeleg világérzékelés a vonzóbb és a meggyőzőbb. Azok a művek, amelyek gazdagsága nem spekulatív, éles valóságlátása pedig nem ragad bele az anyagba, hanem a titokzatos távlatokat is érzékeltetni képes: „Nagyon szerettem A Mester és Margarita összetettségét. Úgy összetett, hogy az ember nem érzi mutatványnak, mesterkéltnek az egymást váltogató idő- és cselekménysíkokat. […] A Száz év magányban az élet és az emberek elfogadása, sőt szeretete ragadott meg, amit általában is régóta hiányolok az irodalomból, bár lehet, hogy már magát az életet is nehéz szeretni a valóságban. A költészet és a trivialitás összeolvadása is tetszett benne. (Valószínűleg Krúdyhoz ugyanezek vonzottak.) E két regény egyike sem kiagyalt. Ugyanakkor az emelkedettségnek az a szintje, amit az irodalom, amióta elkezdett a tárgyszerűség felé fordulni, fokozatosan elvesztett, ezekben a művekben megvan.”
A minél teljesebb valóságérzékelés tehát nem a minél nagyobb elvontságot és rendszerszerűséget jelenti, sőt, ezek egy ponton túl inkább elzárják a valóság megragadásához vezető utat. A számunkra elérhető teljesség leginkább úgy érzékelhető, ha a tényszerű köré újrateremtjük az alakulás, a lehetőség légkörét. „Volt hangulata, levegője” – dicséri Lengyel Balázs ifjúsági regényét. Alighanem a korábban emlegetett szemlélődés vezet a „hangulat” átéléséhez, a levegős távlat pedig kiszabadít a jelenségvilág látszólagos zártságából, determináltságából, a kényszerpályákon futó eszmélkedésből. Megalapozódhat a Márai-naplókban dicsért „önálló gondolkodás szabadsága”. Vagyis a személyes érintettség sokrétűsége. Az irodalmár esetében a személyesség a módszertani összetettséggel, a jó értelemben vett „eklektiká”-val párosul: „egyik eszköztár sem alkalmazható önmagában, csak eklektikusan. Az eklektika megint csak az én elmémben jön létre, és személyes lesz, nem teljesen tárgyszerű.” Az utóbbi évtizedekben épp az olvasás élményszerűségének (személyességének!) fakulását észleli, amit ráadásul helyénvalónak tüntettek föl az irodalomértelmezés – előtérbe nyomult – spekulatív irányzatai.
A színházban is látja a két beállítottság küzdelmét és a kaposvári színház korábbi, Németh Antal-féle korszakát vonzóbbnak találja – „Felemelő volt az akkori színház” –, mint az azt követő, országos hírnevűt: „A színháznak szerintem egyik legfőbb küldetése, hogy fölemelje a problémát, amit megjelenít. Világosan kell láttatnia, hogy nem az életet tükrözi. Nem mintha Zsámbékiék úgy fogták volna föl. Velük kapcsolatban leegyszerűsítve, sommásan (és talán igazságtalanul) szólva mindig volt egy olyan érzésem, hogy a darab nem annyira fontos, mint az ő tudásuk. Az a rendezői attitűd, ami nekem tetsző, a darabhoz keres, talál és nyújt utat. Én nem vagyok rákényszerítve közben, hogy ugyanazt gondoljam, mint ő. A másik fajta színház nem hagy elég értelmezési szabadságot. Elidegenít ez a fajta erőszakosság.”
A művelődéstörténeti módszer kulcsot ad az alkotók mélyebb megismeréséhez, egyben kiigazít számos tévképzetet. Jókai-könyve például azáltal, hogy bemutatja az író műveiből kibontakozó gazdag társadalmi körképet, egészében cáfolja, hogy Jókai puszta illúziókban élő mesevilággyártó lett volna. Az interjúkötetben pedig felhívja a figyelmet arra, hogy a Jókai-regények egyik fő témája „a biztonságot, hátteret nyújtó közösségi keretek széttöredezése”, és hogy „mindezzel szuverén egyénként kellene megbirkózni”. Többször a főhős kivonulása lesz a kínálkozó, a lényeget megoldatlanul hagyó megoldás. Bomlik, de részben még működik a közösség: a hősök sikere előfeltételezi a kisemberek segítségét, áldozatát.
Fábri Anna párhuzamot lát az 1849 körüli (Jókai bemutatta) és a rendszerváltás körüli időkben: mindkétszer úgy akartunk változtatni valamin, hogy valójában nem voltunk fölkészülve a következményekre.
Érdekes ellentmondásnak tűnik, hogy míg irodalomban, színházban a probléma fölemelését látja üdvös szemléletnek, mégis Jókai és Krúdy ellenében Mikszáthot tudja a jelenben a legkorszerűbbnek, pedig ő mintha nem emelkedne föl: „teljes mértékben felvállalja a hétköznapiságot. A másik két író túllép rajta, ő pedig szándékosan marad benne. Lemondás és beletörődés jellemzi a tekintetben, hogy meg lehet-e haladni korlátainkat. […] Mikszáth mindenestül benne élt a saját korában, amit a másik kettőről ennyire nem lehet elmondani. Azt hiszem, Jókai számára az írás a hétköznapiságból való kilépést jelentette, Krúdyról nem is beszélve, aki a hétköznapokat is irodalmiasította.”
Fábri Anna szemléletében kimondva-kimondatlanul is központi érték a közös „élményekhez és feladatokhoz” kapcsolódó társas lét, vagyis a közösség. Az együtt átélhető tapasztalatok gyorsuló ütemű fölszámolódása aggodalommal tölti el. Már a 2000-es években egyetemi oktatóként ezt tapasztalta: „Egyre kevésbé szerettek olvasni a hallgatók. […] Lehetetlen helyzetnek találtam, hogy nincsenek közös élmények, ennélfogva nincsenek közös tudások sem. Nyelvi értelemben a folyamatos elszegényedés tanúja voltam. […] A mindinkább egyeduralkodóvá lett irodalomértelmezési mód is csak segítette ezt. A szövegek életvilága nemhogy a múltba veszett, hanem elveszett. […] Súlyos hibának tartom a folytonosság szálainak megszakítását. Ha valamire érzékenyíteni kellene az embereket, akkor az a múlttal való kapcsolat fenntartása.” Ilyesfajta érzékenyítésben látja az irodalom- és mentalitástörténeti tanulmányok kiemelkedő szerepét, „amelyek történeti kontextusban tárgyalnak ma is megválaszolandó kérdéseket”. Szemléletes példának pedig többek között Mikszáth regénye kínálkozik: „én A fekete városban is a hagyományos és polgári Magyarország történeti keretekbe helyezett, nem szájbarágós, semmilyen tekintetben nem provokatívan előadott ellentétét látom. Tudom, hogy nagymértékben foglalkoztatta őt a progresszió kérdése és az annak kétséges kimeneteléről való gondolkodás.”
Kulcsszó lehet a fenti idézetből a progresszió. Ez nevezi meg azt a szemléletet, amely hajlik az elvont tézisekre, az adotton és a jelenen túlnyúló, azokat csak eszköznek tekintő fellengzős perfekcionalizmusra (tökéletességhajszolásra), amely a valóságnak csak azt az oldalát tekinti létezőnek, amely az elméleteit alátámasztja.
Fábri Anna először apja „reálpolitikus” kedélyét értelmezve jut el az általánosabb belátáshoz: „A mai kor hajlamos rá, mint egyébként valószínűleg mindegyik, hogy feketében vagy fehérben lássa az embereket, történéseket. Holott számtalan példa igazolja, hogy az életben ennél bonyolultabbak a dolgok. Nem szerencsés elvont morális tézisek alapján állást foglalni. […] ez engem egyre inkább foglalkoztat most, amikor folyton valamilyen progresszívnak tartott motívumot keresnek az értékesség meghatározásához.”
Fábri Anna érdeklődése középpontjában az a kérdés áll, miképpen lehet belakni az adottat, amelyet tehát nem akar azonnal és mindenáron meghaladni. Arra figyel, miképpen lehet egységbe fogni a széttartó sokszínűséget: közösséget, jellemet, művet, korszakot… „A berendezkedés, a belakás, a gyökeret eresztés is lehet program.” Irodalomtörténészi érdeklődése talán ezért irányul a kedélyes (legalábbis a hangulati elemeket kedvvel használó), a közösségre és társadalomra fokozottan ügyelő prózaírókra, akik általában a hősi korszakok múltán próbálnak a hősi pózokból kilábaló élettechnikákat földeríteni.
A jelen belakása egyet jelent valamiféle közösség kialakításával, megújításával. A közösség segít a személyiség kimunkálásában, sőt, kivételes pillanatokban a személyiség fölé emel. (A szerző két olyan pillanatot talál az életében, amelyekben „fölé megy az ember […] saját egyéni létének”: ötvenhatot és amikor épp egy boltban éri a román diktátorházaspár elfogásának híre, és „az üzletvezető hozott két üveg pezsgőt, kibontotta, és boltosok és vevők koccintottunk a romániai események örömére”.)
Nemcsak irodalmári munkásságát határozza meg ez a szemlélet, hanem tanári pályáján is ez lehetett a siker egyik kulcsa. Másokról írja különböző helyeken, de rá is jellemző, amit a jó tanár ismérveinek tart: érdekli a diákok véleménye, érezhető a témái iránti odaadás, és túllát a divatos szakmai kereteken. A jó tanár tehát a diákokkal közösségben kutatja nagy szakértelemmel a valós kérdéseket. Vagyis mint mindenben, amire érdemes áldozni, itt is egyesül valóság és varázslat.
Magvető Kiadó, Budapest, 2025.
A kutatás a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének finanszírozásával és megbízásából készült.
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
