Jókai a Hortobágyi Csárda udvarán, 1889-ben
Erdész Ádám
Hol van a világ közepe?
A társadalom- és a művelődéstörténet különösen érdekes látószögekből vetíti elénk a múlt eseményeit. A nagypolitika, a gazdaságtörténet folyamatai helyett apró történetek, lokális színterek, a hétköznapok historikuma kerül a középpontba. Valami ilyesmire vállalkoztak a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár munkatársai is, amikor kiválasztották új tanulmánykötetük tematikáját. A sorban immár 37. évkönyv címe Szabadidő, kultúra és szórakozás, a 18–20. században. A gondosan szerkesztett kötetben olvashatunk csárdákról, bálokról, a korcsolyapályán zajló életről, a debreceni sörfőzésről, s egész tematikus összeállítás idézi fel a fürdőélet különböző korszakait. Más világot villant elénk a Rákosi-korszak szórakozási lehetőségeit – és kötelezettségeit – összefoglaló tanulmány, valamint a Kádár-kori művelődés állambiztonsági forrásokból kibontható vetületét feltáró összeállítás.
Színes, olvasóbarát tematika, változatos történészi módszerek, de az írásokból érezhető a szerkesztői intenció: „Aztán a kézirat érdekes legyen!” Szendiné Orvos Erzsébet szerkesztő jó példával járt elöl. Ő kísérletezett a világ közepének meghatározásával, írásának címe: „Itt a világ közepe” Csárdák és vendégfogadók Debrecen környékén a 18–19. században. A világ közepére vonatkozó kérdésre az irodalmi igényű válasz az Aligálló Kocsma falán volt olvasható valaha: „Itt van a világ közepe, / Ha nem hiszed, gyere be, / Bort mérnek itt literbe, / De nem adnak hitelbe.” A teoretikus kérdés tisztázása után – ahogy egy jó és lelkiismeretes levéltárostól elvárható – mindent megtudunk a csárdákról. Mikor keletkeztek, kinek, mikor volt joga bort mérni, az év melyik időszakában működhettek a parasztok fertálykocsmái – a kurta kocsmák –, kinek hoztak jövedelmet. Érdekesek a csárdanevek, a ma is működő Látóképi csárda onnan kapta nevét, hogy az ivóban volt egy arckép, amelynek szemnyílásai egy tolózár segítségével nyithatóak voltak, s a nyílásokon keresztül ki lehetett hallgatni az ivóban folyó beszélgetést. A törzsközönség összetétele miatt az ivóbeli diskurzusok orgazdának, hatósági embernek egyaránt érdekesek lehettek. A Nesze csárda talán onnan kapta nevét, hogy amikor a kocsmáros a bor árát kérte, a betyárok „nesze” kiáltásokkal kezdték ütlegelni. Olvashatunk egy másik etimológiát is, de azt nem is merem idézni, a Bárkaonline sikamlósabb témák iránt vonzódó olvasói feltétlenül keressék a kötetet. Ha egy cégéren üveget látunk, tudhatjuk, hogy ott bort mérnek, ha faforgácsot is ragasztottak rá, azt jelenti, enni is adnak, s ahány piros szalag van az üvegre kötve, annyi csaplárnő áll a vendégek szolgálatára. – Az ilyeneket jó tudni, s azt is, hogy, ha valahol nyújtott galuskát kínálnak, túrós csuszára számíthatunk.
Sziklai Gergő egy 1853-as, jellegzetes abszolutizmuskori forrást publikált a Gyapjui járás csárdáiról és csaplárosairól. Ebből a forrásról minden adatot megismerünk a járás kocsmáiról. Például azt, hogy a Puszta Bikács melletti Drúmúrzmiki csárdában Vajda Anna volt a csaplárosnő. Az ő személyleírása: „35 éves, középtermetű, kerek tiszta ábrázatú, gesztenyeszín hajú és szemöldökű, rendes orrú, ismertetőjegye nincs, parasztruhában”. Persze ez a dokumentum a korabeli rendszer „személyleírását” is adja. Annak ábrázatja kevésbé volt rendes, hisz igyekezett még a legeldugottabb kocsma kármentőjébe is belesni.
A csárdák és korcsmák meglehetősen vegyes közönsége után Kovács Ilona a debreceni bálok és korcsolyapályák világába kalauzolja el az olvasót. Aranybika, Korona, a bálozókat helyszínre szállító kétfogatú kocsik zörgése, bálrendezők, rafináltan elegáns báli belépők. Az elsőbálozó lányokon dekoltált fehér ruha, a többin rózsaszín, világoskék, almazöld. Az urak klakkban, frakkban, lakkcipőben, glaszékesztyűben. A klakk összenyomható cilindert, azaz kürtőkalapot jelentett. A Kovács Ilona által használt források többnyire elsődleges referenciával szólalnak meg. Egyszer-egyszer a mögöttes világból is felvillant néhány képet: például, hogy a tisztviselő családfők a bálokat elsősorban anyagi teherpróbának látták, s olykor az elegáns fiatalemberek báli programja azzal kezdődött, hogy a zálogházból kiváltották frakkjukat. Szívesen látnánk kicsit többet a bálok körüli kommunikációból, mert ez a sokszálú diskurzus a társadalmi hierarchiának nagyon finom rajzú lenyomatát vetíti elénk. A tanulmány egyik legszínesebb része egy cívis lány első báljának leírása. A különleges élményt a lány naplója őrizte meg. Az egykorú feljegyzésekből kiderül, hogy egy bőkezűen finanszírozott, gondos logisztikával előkészített első bálozás alkalmával milyen meglepetéseket okozhat néhány pohár meggondolatlanul felhajtott pezsgő.
A csárdákban bort ittak, a bálokon pezsgőt, de a cívisek is szerették a sört. A debreceni sörgyártás 16–19. századi történetét Katona Csaba foglalta össze. Az írás ajánlása: „T. Varga György (1942–2021) barátom és kollégám emlékére.” Ha T. Varga Györgynek a túlparti levéltárban van módja olvasni az írást, biztosan beinvitál magához egy barátságos, beszélgetni szerető angyalt, kinyitja szekrénye egyik ajtaját, kivesz két illendően apró – épp ezért többször is megemelhető – poharat, megtölti azokat, s azt mondja az angyalnak: „Igyunk egyet a Csaba egészségére, látod, milyen rendes fiú, arról nem is beszélve, menyire jól tud írni.”
A két, szocialista kort idéző tanulmány más hangulatot sugároz. Kovács Gergely – Szórakozás a Rákosi-korban – azzal kezdi, hogy definiálja a szórakozás fogalmát. Ennek a definíciónak van egy meglepő, de korántsem indokolatlan eleme. Eszerint a szórakozás lehetőleg szabad akaratból választott program. Aztán jön a korabeli kulturális-szórakozási paletta áttekintése, tömegrendezvények, foci, tömegsport, tánczene és hasonlók. A részvétel nem mindig volt önkéntes. Óriási a kontraszt más tanulmányokhoz képest is, Kovács Ilona már-már regényes bálok színtereként írt az Aranybikáról, Kovács Gergely arról tudósít, hogy „az Aranybika dísztermében Lenin elvtárs halálának 26. évfordulóján egy központi ünnepséget kell szervezni, rendkívül szép dekorációval, a legjobb műsorral”.
A másik, közelmúltat érintő tanulmány szerzője Varjasi Imre: Adatok a szórakozás és művelődés hajdú-bihari történetéhez a Kádár-korszakban, az állambiztonsági dokumentumok tükrében. Varjasi Imre írása egy regiszteren szólal meg, értelmezése szerint 1956 után brutális erőszakkal megfélemlítették a magyar társadalmat, s ezután az erőszak-apparátus, az állambiztonság végig agresszív nyomás alatt tartotta a kultúrát és annak szereplőit. Aczél György képen is megjelenik illusztrációként, a képaláírás: „a főcenzor”. S következnek a példák, hogy jelentettek a klubmozgalomról, képzőművészeti táborokról, előadóművészekről. Miként próbálták megakadályozni a határon túli tematika megjelenését. A leírtak pontosak, de – szerintem – a történések kontextusa, különösen a hetvenes évek végétől, jóval összetettebb. Nem kétséges, a kádári puha diktatúra csak látszatra volt puha. A szolgálatok százszor, ezerszer végighúzták a terepen a maguk hálóját, s ha találtak benne valamit, a háló fojtogatni kezdett. Ám a hetvenes évek végétől jelentős erővel épült a szellemi életben egy másik, sokféle autonóm kört megteremtő világ. Ezek a körök adták később a rendszerváltás mozgató erejét. S a játszmában Aczél György azért tudott egy darabig eredményesen működni, mert nemcsak az erőszakot, hanem a befolyásolás, a manipuláció sok-sok más, finomabb eszközét is alkalmazta. Mindemellett Varjasi Imre példái rendkívül érdekesek, talán a legizgalmasabb Váradi Gábor ügynök – Székelyhidi Ágoston – pályája. Ő, miután a szolgálatok meg tudták zsarolni, nemcsak jelentett a kulturális színtérről, de az egyik ellenzéki párt helyi szervezetének organizátora lett. A történet nem egyedi eset. Lám, egy-két lépés, és hova jutunk a kultúrától.
Írásomban a kötetnek csak néhány tanulmányát érintettem, nem tértem ki a hajdú-bihari fürdőkről szóló blokkra, Tóth Ágnes színháztörténeti tanulmányára, pedig hasonlóan érdekesek. Ezek legyenek az olvasó karácsonyi meglepetései.
