Isten hozott!

Két hét az Esterházy Villában

– Isten hozott! – mondta Miklós^*, amint beléptünk az ajtón.

Valóban, gondoltam, mert ahogy megláttam a kis előteret, azonnal eszembe jutott a harmincegynéhány évvel korábbi, vissza-visszatérő álmom.

A kilencvenes évek elejét írtuk, én akkor még személyesen nem találkoztam Esterházy Péterrel – éjszaka, álmomban mégis többször eljöttem ebbe a házba, az egykori rómaifürdői nyaralóba, amelyet persze a valóságban nem ismerhettem. Az álmomból a kis előtér és a szűk folyosó maradt meg legerősebben, és az, hogy mindig sötétben, éjszaka léptem az előszobába. Péter kinézett az egyik helyiségből, most már tudom, a dolgozószobából, és intett, hogy gyere már, mert késő van.

Ez a jelenet évek alatt többször is megismétlődött, éjszakáról éjszakára, és mindig egészen valóságosnak tűnt.

Azon a szombat délutánon, amikor Miklós ajtót nyitott előttem, rögtön szembesültem azzal a kis előtérrel, amelyet józan számítás szerint nem ismerhettem, ám az álombéli szűk folyosót sehol nem láttam.

A bejárati ajtó nehezen nyílt. Miklós azt mondta, régen is szorult, ezért meghagyták az eredeti kilinccsel együtt. Legyen autentikus. Megmutatta a házat, és amikor a nyikorgó falépcsőn felmentünk az emeletre, megjelent előttem az álombeli szűk folyosó is.

Azonnal felismertem. Hihetetlen érzés volt.

Vannak hatalmas terek is a házban, sőt szinte csak azok. Kis és nagy terek váltakozása a ház. Sok szoba, nagyok és még nagyobbak. De ezeket nem láttam az álomban, csak a szűk tereket.

Az a kertre nyíló földszinti duplaszoba például, amelyben alszom és dolgozom, kicsivel nagyobb, mint az otthoni lakásom, amelyben egyébként szeretek élni. Azért meg kell mondanom, a nagy háznak is vannak előnyei. Ráadásul itt a reggelit és az ebédet házhoz hozzák. Otthon, ebben a soha véget érni nem akaró alföldi nyárban épp kiszáradóban van a tömbházunk füves udvara, itt pedig hajnalonta annyi madár csicsereg a kertben, mintha az ablakomtól pár lépésnyire őserdő volna.

Igyekszem persze nem hozzászokni a jóhoz.

A kilencvenes évek második felében személyesen is megismerkedhettem Esterházy Péterrel.

Valamikor az ezredforduló előtti években az Élet és Irodalom szerkesztőségétől felkérést kaptam, hogy a Pasaréti Vasas étteremben akkortájt minden hónap utolsó csütörtökén megtartott ÉS-vacsoráknak ezúttal legyek én a főszakácsa. Az estet felvezető beszédet rendszerint rövid felolvasás kísérte, ezért egy Ottlik-idézettel és édesanyám receptjeivel készültem, de utóbbiakhoz némi segítséget is kértem Jalecz úrtól, a gyulai ínyenctől, aki ugyan többször változó nevű és kínálatú, ám mindvégig országos nívójú éttermet vitt a kisvárosban a kilencvenes években, vagy talán még a kétezres évek elején is. Ha Esterházy Péter Gyulán járt, előszeretettel ebédelt vagy vacsorázott nála. Akkortájt, az ÉS-vacsorák idején Jalecz úr éppen a 19. századi magyar konyhaművészetet kedvelte, amelyet gyulai látogatásai alkalmával a fővárosi író is megelégedéssel fogadott, így aztán édesanyám receptjei mellé Jalecz úr közreműködésével tettem egy kis magyar hagyományt is. Ennek eredményeként a főfogás után, de még a desszert előtt a láthatóan elégedett Mester az asztalához intett a Vasasban, és kezdő prózaírói és kezdő főszakácsi minőségemben is vallatóra fogott. Innen a személyes ismeretség.

Az ezt követő években Gyulán többször is találkoztunk. Sőt, volt alkalom, amikor egy színpadon állhattam vele, például a Magyar próza az ezredfordulón című színházi felolvasáson. Az estet megelőző, főpróbának nevezett színpadi beállás szünetében akaratlanul is fültanúja voltam annak, amikor a helyi megyei napilap fiatal újságírónője interjút kért tőle. A Mester készséges volt, ám hamar elegánsan hárított, a felkészületlen újságíró első kérdése ugyanis így szólt: – Hány könyvet írt eddig, és melyik a kedvence?

Esterházy Péter kétezerhét nyarán a Gyulai Várszínház Shakespeare Fesztiváljának vendége volt. Az est előtti és utáni napot felesége, Gitta társaságában együtt töltötték e folyóirat munkatársaival, így velem is. Volt egy közös hajózás Szanazugtól Városerdőig a Fekete-Körösön. A battonyai grundfocitól Garaczi László prózapoétikáján át a Hahn-Hahn grófnő pillantásáig sok minden szóba került felfelé, majd lefelé a Körösön. Azután pedig, mielőtt az estet követően hazakísértük vendégeinket a szállásukra, amely egyébként Krasznahorkai László szülői házának közvetlen szomszédságában volt, még órákig borozgattunk a Gyulai Vár tövében.

Esterházy Péter egykori otthonába, a mai Esterházy Villába egy augusztus végi szombat délutánon érkeztem. Másnap meglátogatott Szentendrén élő lányom, aki a közelben, Óbudán gimnazista. Többnyire a kertben voltunk, az almafánál. Augusztus végére sok gyümölcs lehullott, amelyek meg nem, azokat a madarak eszik: kivájják a csőrükkel – néhol már csak a héj van a termés helyén. Késő délután, mielőtt a lányom megérkezett, levettem néhány még épet, megettük a vacsorához a konyhában.

Pár nappal később, ahogy vittem ki a szemetet, a papucsom alatt reccsent valami a betonudvaron. Római mogyoró, nagy szemű. Megkóstoltam, hibátlan volt.

Édesanyám nagyon szerette a mogyorót. Bizonyára ezt is értékelné, gondoltam. Bő másfél éve nincs velünk.

Vagy négy évtizede, kollégista korom óta nem voltam hat napnál tovább távolabb az otthonomtól. Nálam ez a maximum. Hat nap, és akkor mennem kell haza. Akár JAK-tábor, akár alkotóház, akár nyaralás.

De most valamiért mégis bevállaltam ezt a két hetet.

A harmadik napra otthonosan éreztem magam.

Aznap késő délután a lányommal moziban voltunk, és hazafelé újra meglátogatott.

A telefonunk fénye mellett néztük a kertvégi hatalmas fák törzsén a feliratokat, amelyeket még az író egyik fia, Marcell vésett fel.

Este adtam neki a mogyoróból egy maréknyit.

Nem kérte, de végül mégiscsak eltette.

Nagyon szerette a nagymamáját.

A negyedik vagy az ötödik napon kora este, amikor az Emőd utcán tartottam a villa irányába, telefonon beszéltem a bátyámmal.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Gyalogolok hazafelé – feleltem, és csak azután lett világos, mit is mondok: hazafelé.

A villa bejárata a Boris utca felől van. Akárhányszor befordulok a sarkon, és meglátom az utcanévtáblát, nekem, alföldi embernek, önkéntelenül a Sinka-vers jut eszembe: Ág Boris, neked nagy szemed van, / s mellé Isten is veled van. / Lásd meg hát: az esti tájban/ úgy alszik minden rokonod, / mint árvíz alatt a szem homok.

Az erkélyre, ami a hátsó udvarra néz, szinte mindig odatűz a nap. Ruhákat tettem a fehér vaskorlátra száradni, szellőzni, a szürke térkövekre pedig napozóágyat, hogy kifeküdjek laptopostul, s hogy majd ott olvassam el, amit írtam. Mert azért dolgozom is: egy kedves felkérésnek eleget téve megírtam a Macibocs zenekart alapít című gyerekkönyvet, és persze ezt a kis naplószerű jegyzetet is folytatom. De elolvasni majd csak a dolgozó melletti földszinti duplaszobában tudom, mert bármilyen csábító is az erkély, rá kellett jönnöm, hogy ott túl éles a fény a munkához.

Szemben a kerttel, na jó, kicsit odébb, sréhen, a Római Strandfürdő drótkerítésén, amelyen ifjúkorában maga az író, majd a fiai is átmásztak rendszeresen (utóbbiak atyai intelemre: „édes fiam, a strandra a kerítésen át jutunk be átmászás formájában”, a bejáratnál tilos, harmadik út pedig nincs), szóval azon a drótkerítésen Esterházy-idézetek sorjáznak, köztük ez a kerítésmászásról szóló Élet és Irodalom-beli szövegrészlet is, de ott olvasható a mosógép kipakolására való többszörös utalás is.

Tudniillik, hogy a nevelési elvek morális oszlopai közül a kerítésmászás működött, a mosógép kipakolására való rábírás pedig nem működött.

Nos, jelentem, az első itt töltött hetemben a mostani mosógép is megadta magát, jó emberek kivitték, és ugyanők hoztak helyette egy újat.

Tudom, Esterházy Péter tíz éve nincs, mégis, amikor hazaérek, mindig benézek a dolgozószobájába, a fallal és ablakokkal körülvett egykori verandára. Ott vannak a könyvei, és a legendás Ottlik-másolat két nyomatának egyike, meg egy fotó, amelyen már őszülő hajjal, de még fiatalon az emeletre tartó falépcsőn áll.

Ő nincs, de ugyanúgy, akár az álmomban, mégis van – és ez a legtöbb, amit adhatott nekem ez a két hét. Vagyis ez a legtöbb, ami elmondható belőle. A többi a személyes.