Tárca






Kiss László
A temetés,




mit is mondhatnék róla, nem egészen úgy sikerült, amilyennek elképzeltem, s bár sejtelmem sincs, hogyan lehet készülni ilyenre, valami arra indított, hogy már napokkal előtte megfogalmazzam magamban a forgatókönyvet, akár egy buzgó írópalánta első novelláját, amelyet a készre tisztázás pillanatában kíméletlenül postáz a kiszemelt szerkesztőségnek, ahogy hatéves koromban, amikor beutalót kaptam a nagykórházba, s a befekvés előtti éjjel a képzeletbeli szobatársakkal diskuráltam, ugyanúgy most is, akaratlan, mindent előre végiggondoltam, fölskiccelve a lehetséges útvonalakat, átrágva magam a várható részleteken, elképzeltem a megérkezés, a temetőkapun belépés ünnepélyes rituáléját, a gyaloglást a ravatalozó felé, a nyugtalanul fölgyorsuló, majd ijedten lelassuló lépteket, a cipőkopogást és a kabát tanácstalan összébb húzását, a részvétnyilvánítás erőtlen gesztusait, a kínos visszaballagást a ravatalozó emelvényéről a percről percre népesebb gyászoló gyülekezet tekintetétől kísérve, hogy aztán elfoglaljuk a kiszemelt helyet, ahonnan tisztán rálátni a dohos szagú épületből gyöngéden kiemelt picike koporsóra, mindebből azonban csupán a snájdig úr jutott nekünk, aki arról prédikált, hogy mért múlik el az élet, és egyszerre nagyon hideg lett, hiszen, kedves uram, hogyan múlt volna el itt akármi, hogyan tehetnénk pontot bárminek a végére, amikor egész egyszerűen nem jutott el oda, nem ért meg az idő ahhoz, hogy elmúljon, hogy mint folytathatatlanról szóljunk róla, hogy, drága uram, olyanként említsük, amelynek valóban nincsen semmiféle jól kikövetkeztethető legközelebbi állomása, ezért a feltámadó és a szertartás utolsó perceire mind kíméletlenebbül vagdalkozó szélben inkább a markomba zártam gyönyörű kedvesem kicsiny csomóba szorított kezét, és éreztem, hogy minden ízében reszket, de nem öleltük át egymást, maradtunk így, ebben a lehetetlen helyzetben, szorosan egymás mellett, átfázva, gyűrötten csapkodott az épület homlokzatára tűzött fekete lobogó, akár a győzelmi zászló, épp, mint öt éve, mama temetésén, amikor a fájdalmas arccal bebicegő szomszédasszony a gyenge kézszorítás után arcon csókolt, és a hűvös ravatalozó kisablakán túl megpillantottam azt a karcsú nyárfát, amely az odakint vonuló irgalmatlanul fekete felhőtömeg előtt nyújtózkodott, és onnantól kezdve nem tudtam levenni a szemem róla, ám ezt a karcsú nyárfát most sehol se találtam, s minthogy közvetlen közelünkben gyűltek egybe a barátok, akik zsebkendőjükbe sírtak és rekedten szipogtak és rózsaszálat szorongattak a kezükben, a koporsóig sem láttam el, nem is tudnám megmondani, miért állt egyáltalán szándékomban, hiszen éppen elég volt, amikor a tiszteletkör megtétele közben egy pillantást vetve rá, a fehér lepel végénél megpillantottam Kriszti sötéten hullámzó haját, ami, mint utóbb kiderült, súlyos és kegyetlen optikai csalódás volt, hiszen az eltorzult arc fölött üresre borotvált fejbe színes kötött sapkát nyomtak, odakint óvatos zene szólt a koszorúállványok elé rakott rádiómagnóból, a karcsú nyárfa azonban, bárhogy próbálkoztam, sehogy sem akarta megmutatni magát, s később sem nyílt alkalmam utánajárni, mert beszéde végeztével a prédikátor a sírgödörhöz vezető sétára szólította föl a hallgatóságot, amire lomhán megindult a menet, közvetlenül a család nyomában haladtunk, leszegtük a fejünk, úgy botorkáltunk, nehogy véletlenül valakinek a tekintetébe ütközzön a sajátunk, a lábak között, mintha csak ősz lett volna, összegörbedt levelek szaladgáltak, órákig tartott az út, mögöttünk valaki felnevetett, de nyomban zokogásba fúlt a hangja, a kerítésen túli elkerülőn nesztelenül suhantak az autók, a csőszház mögött homályosan ragyogott a nap, és varjak keringtek a temető oldalába vágott száraz parcellák fölött, akkor történt, amire előzetesen nem számítottam, ami, bár jó okom volt azt gondolni, hogy minden eshetőséget számba vettem, nem volt része a temetés kapcsán fölvázolt forgatókönyvnek, a fölhalmozott földkupac árnyékában elmondott utolsó beszéd után történt, hogy az apró koporsó, miután a négy legény markába kapta s a tátongó sírhely fölé emelte, finoman kilendült, és ahogy leengedték a kicsákányozott verembe, hallani lehetett az első göröngyök előtti elfojtott koppanást, a nyugtalan fészkelődést a sír mélyébe helyezett keresztléceken, a megérkezést, címzett ismeretlen.









Kapcsolódó:

Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű (...) 4.
Erdész Ádám: 942 kép
Kiss Ottó: A másik ország
Grecsó Krisztián: Családi csomagolás
Szabó Tibor: Alibi
Kiss László: Megtudja a halálhírt
Elek Tibor: Szavak, a magasban
Gyarmati Gabriella: Képzőművészeti kiállítások (...)
Erdész Ádám: Egy szelet közelmúlt
Grecsó Krisztián: Hungarusz-tudat
Szabó Tibor: Valami a télről
Kiss László: Rókázás
Elek Tibor: Siket irodalom?
Gyarmati Gabriella: Kohán és a "szoc. reál"
Erdész Ádám: Gercsó Krisztián: Nagymama ajándékba
Kiss Ottó: Ati és a holdvilág - Esti mese
Szabó Tibor: Testvérek, barátok
Kiss László: Őfelsége pincére
Gyarmati Gabriella: Csernus Tibor festményei először Békés megyében
Erdész Ádám: Bányászlámpa a templomkertben
Elek Tibor: 110 éve született Sinka István
Kiss Ottó: Feszt Berlin
Grecsó Krisztián: Főnökösdi
Kiss László: Fesztkörkép
Elek Tibor: Magyaróra
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján III.
Kiss Ottó: Mondta Feri
Szabó Tibor: Hámori Bianka hiába első
Grecsó Krisztián: Mínusz egy halál
Elek Tibor: Horgász irodalom
Erdész Ádám: Kolozsvártól Szegedig
Kiss Ottó: Nyári medveségek
Szabó Tibor: Fenekező angyalozás - eredményesen
Kiss László: A térképnek háttal
Grecsó Krisztián: Egy koldus adósa
Elek Tibor: Kívülállás vagy benne levés?
Gyarmati Gabriella: Bohus Zoltánról
Erdész Ádám: Majolenka
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján II.
Kiss Ottó: A giliszta és a kígyó
Szabó Tibor: Tavaszi minden
Kiss László: Első síelés
Grecsó Krisztián: Kerthelyiségre fel!
Elek Tibor: Primum vivere
Gyarmati Gabriella: Munkácsy Csabán és Colpachon
Erdész Ádám: Az ünnep színeváltozásai
Kiss Ottó: Matuzikné Amál berendezi
Szabó Tibor: Lőni a gépen a kékeket
Kiss László: Haza
Grecsó Krisztián:
Farsangi kiskáté
Elek Tibor: Konkrét halál
Erdész Ádám: Derelye és suvikszos csizma
Kiss Ottó: Az elviselhetetlen könnyűségről
Szabó Tibor: Miért kell egyáltalán verset írni?
Kiss László - Trip
Grecsó Krisztián - Hazai ízek
Elek Tibor- Ablak a kortárs magyar irodalomra

2008. március 17.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Markó Béla verseiFinta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb Mihály
Ecsédi Orsolya novelláiEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png