Kiss László
A temetés,

mit is mondhatnék róla, nem egészen úgy sikerült, amilyennek elképzeltem, s bár sejtelmem sincs, hogyan lehet készülni ilyenre, valami arra indított, hogy már napokkal előtte megfogalmazzam magamban a forgatókönyvet, akár egy buzgó írópalánta első novelláját, amelyet a készre tisztázás pillanatában kíméletlenül postáz a kiszemelt szerkesztőségnek, ahogy hatéves koromban, amikor beutalót kaptam a nagykórházba, s a befekvés előtti éjjel a képzeletbeli szobatársakkal diskuráltam, ugyanúgy most is, akaratlan, mindent előre végiggondoltam, fölskiccelve a lehetséges útvonalakat, átrágva magam a várható részleteken, elképzeltem a megérkezés, a temetőkapun belépés ünnepélyes rituáléját, a gyaloglást a ravatalozó felé, a nyugtalanul fölgyorsuló, majd ijedten lelassuló lépteket, a cipőkopogást és a kabát tanácstalan összébb húzását, a részvétnyilvánítás erőtlen gesztusait, a kínos visszaballagást a ravatalozó emelvényéről a percről percre népesebb gyászoló gyülekezet tekintetétől kísérve, hogy aztán elfoglaljuk a kiszemelt helyet, ahonnan tisztán rálátni a dohos szagú épületből gyöngéden kiemelt picike koporsóra, mindebből azonban csupán a snájdig úr jutott nekünk, aki arról prédikált, hogy mért múlik el az élet, és egyszerre nagyon hideg lett, hiszen, kedves uram, hogyan múlt volna el itt akármi, hogyan tehetnénk pontot bárminek a végére, amikor egész egyszerűen nem jutott el oda, nem ért meg az idő ahhoz, hogy elmúljon, hogy mint folytathatatlanról szóljunk róla, hogy, drága uram, olyanként említsük, amelynek valóban nincsen semmiféle jól kikövetkeztethető legközelebbi állomása, ezért a feltámadó és a szertartás utolsó perceire mind kíméletlenebbül vagdalkozó szélben inkább a markomba zártam gyönyörű kedvesem kicsiny csomóba szorított kezét, és éreztem, hogy minden ízében reszket, de nem öleltük át egymást, maradtunk így, ebben a lehetetlen helyzetben, szorosan egymás mellett, átfázva, gyűrötten csapkodott az épület homlokzatára tűzött fekete lobogó, akár a győzelmi zászló, épp, mint öt éve, mama temetésén, amikor a fájdalmas arccal bebicegő szomszédasszony a gyenge kézszorítás után arcon csókolt, és a hűvös ravatalozó kisablakán túl megpillantottam azt a karcsú nyárfát, amely az odakint vonuló irgalmatlanul fekete felhőtömeg előtt nyújtózkodott, és onnantól kezdve nem tudtam levenni a szemem róla, ám ezt a karcsú nyárfát most sehol se találtam, s minthogy közvetlen közelünkben gyűltek egybe a barátok, akik zsebkendőjükbe sírtak és rekedten szipogtak és rózsaszálat szorongattak a kezükben, a koporsóig sem láttam el, nem is tudnám megmondani, miért állt egyáltalán szándékomban, hiszen éppen elég volt, amikor a tiszteletkör megtétele közben egy pillantást vetve rá, a fehér lepel végénél megpillantottam Kriszti sötéten hullámzó haját, ami, mint utóbb kiderült, súlyos és kegyetlen optikai csalódás volt, hiszen az eltorzult arc fölött üresre borotvált fejbe színes kötött sapkát nyomtak, odakint óvatos zene szólt a koszorúállványok elé rakott rádiómagnóból, a karcsú nyárfa azonban, bárhogy próbálkoztam, sehogy sem akarta megmutatni magát, s később sem nyílt alkalmam utánajárni, mert beszéde végeztével a prédikátor a sírgödörhöz vezető sétára szólította föl a hallgatóságot, amire lomhán megindult a menet, közvetlenül a család nyomában haladtunk, leszegtük a fejünk, úgy botorkáltunk, nehogy véletlenül valakinek a tekintetébe ütközzön a sajátunk, a lábak között, mintha csak ősz lett volna, összegörbedt levelek szaladgáltak, órákig tartott az út, mögöttünk valaki felnevetett, de nyomban zokogásba fúlt a hangja, a kerítésen túli elkerülőn nesztelenül suhantak az autók, a csőszház mögött homályosan ragyogott a nap, és varjak keringtek a temető oldalába vágott száraz parcellák fölött, akkor történt, amire előzetesen nem számítottam, ami, bár jó okom volt azt gondolni, hogy minden eshetőséget számba vettem, nem volt része a temetés kapcsán fölvázolt forgatókönyvnek, a fölhalmozott földkupac árnyékában elmondott utolsó beszéd után történt, hogy az apró koporsó, miután a négy legény markába kapta s a tátongó sírhely fölé emelte, finoman kilendült, és ahogy leengedték a kicsákányozott verembe, hallani lehetett az első göröngyök előtti elfojtott koppanást, a nyugtalan fészkelődést a sír mélyébe helyezett keresztléceken, a megérkezést, címzett ismeretlen.