Kollár Árpád
Šteger
– És szoktatok horgászni? – kérdezi a villanyszerelő.
Elsőre elfúrja a vezetéket a nappaliban. A többi lámpát aztán inkább csak fölragasztja a falra folyékony szöggel. Gyönyörű metafora. Megérne egy külön tárcát, mennyi szóképet lehet tanulni építkezés közben. Folyékony szög, pengefal és társaik.
A villanyszerelőm két dologról beszél hevesen vezetékek elfúrása közben: a horgászatról és a határon túli magyarokról. Miért nekik, miért nem neked, ötgyerekes apának adják azt a sok pénzt. Bök felém a fáziskeresővel. (Kibírom, hogy ne coming outoljak.) A horgászat gondolata viszont lelkesíti. Kinéz a nappaliból a holtágra, és fejben horgászik. Ha itt élne, ő éjjel és nappal csak lógatná a horgot.
A jelenet aztán számtalanszor megismétlődik más szereplőkkel. Különféle szerelők, vendégek, csomaghordók, postások, óraleolvasók, vendég apukák. Kinéznek, átnéznek, lenéznek a kert végében megcsillanó vízre, és már kérdezik is a pecázást, már magyarázzák is a stéget.
– És van stéged? – így a DLA-s ember.
– Hülye vagy, miért nincs stéged? – úgy a Bobcat-es.
– Nem bonyolult, csak le kell verni kihegyezett akáckarókat… – amúgy a latintanár.
A kertünk végében, a nád sűrű falanxa mögött ott döglik a Holt-Tisza. Egy halott folyó medrében élünk, szoktam volt mondani. Egy költőnek hol máshol lenne a háza? Igen, kínosan modoros. A halott metaforákkal azonban vigyázni kell, mert zombiként életre kelnek és ellened fordulnak.
Hiába magyarázom mindenkinek, hogy hatalmas természetvédő vagyok. Nem akarom kiirtani a nádat. Mert ugye ott él a cserregő nádiposzáta, meg a mocsáriteknős, meg a bakcsó, meg a bíbic, meg a réceruca vadliba, meg az összes vízimadár a Kis Madárhatározóból. (Na jó, a lunda meg a pingvin kivételével.) Ha nem vágom ki a nádat, nem tudok kijutni a vízhez, ha nem jutok ki a vízhez, nem tudok stéget építeni. Szabadkozom. Szinte bocsánatot kérek, hogy nem az ő életüket élem.
A csoportnyomás azonban fokozódik. Már minden szomszédom kiirtotta a nádat, kikotorta az iszapot, épített magának stéget vörösfenyőből, gyalulatlan deszkából, raklapból, elegánsnak szánt PVC-ből. Egyedül az én partszakaszomon lobognak a nád zászlajai, hirdetve a természet győzelmét, egyedül itt őrzi a gyékény buzogánya az ökoszisztémát.
A fiam is megpendíti néha, hogy szeretne horgászni. Ilyenkor elgyengülök. Kirontok a nappaliból, kezemben egy első világháborús huszárkarddal lerohanok a nádhoz és kétségbeesetten kaszabolom. Nem véletlenül veszítettük el a világháborút. Nehéz a kard, jó, ha fél órát bírom, elunom, abbahagyom.
Annyira idegesít a stég gondolata, hogy amikor a kezembe akad Aleš Šteger szlovén költő könyve, arról is az jut az eszembe. Úgy dobom vissza a polcra, mintha égetne.
Az Európai Unió, a magyar állam és az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság siet váratlanul a segítségemre.
Holtágrehabilitáció.
Lehalásszák a pontyokat, lecsapolják a vizet, kivágják az ártéri fákat a túlparton. Hetekig berreg a láncfűrész. Reccsennek a hatalmas diófák. Képtelenek vagyunk itthon maradni. Bennünk is megreccsen valami.
Aztán hatalmas gépek jönnek, kotornak, partot marnak, szélesítenek, mélyítenek, nádat darálnak. A meder felszíne cserepes lesz a kánikulában. Alatta folyékony marad az iszap. Veszélyesebb, mint a futóhomok. Belekerülünk az országos hírekbe. Három gyerek, két ló és egy migráns süpped el a holtág iszapjában. Szerencsére kimentik őket.
Minden kopár és kietlen. A szemünk a teraszról tanulja az új látványt. A pusztát.
– Hülye, aki most nem épít stéget – mondja az egyik szomszéd és kibetonozza a partot. A többiek is betonoznak a holtágrehabilitáció jegyében.
Nem vagyok hülye, tehát stéget építek. Fejben, ráérősen. Képeket nézegetek, álmodozom, rajzolok, számolok, árajánlatot kérek.
– Egy milla lesz meg a pity-puty, de a tiéd lesz itt a legszebb stég – mondja az egyik ajánlattevő, aki a szomszédét építette.
Mi az a pity-puty? Kőműves szleng. Az, amit a végén a millió forint fölött kell fizetni. Mint kiderült, elég drága hangutánzó szó. Hárommillió lett volna, ha megrendelem, és ez volt a legolcsóbb pity-puty az összes ajánlat közül.
Viszont az úgynevezett rehabilitáció közben meglepően jól haladt. Az idő rohant. Híre ment, hogy pár hét múlva visszaengedik a vizet. Hihetetlen. Nem számítottam rá, hogy egy beruházó tartja a határidőt.
Pánik, kapkodás.
Megrendeltem a vaslábakat és a keretet Pityputytól. Nem pity-putyért, a töredékéért. Két méter mélyre hatol a hat láb az iszapba.
Nem tudom ellenőrizni a munkát, máshol kell lennem. Pityputy hív. Öt méter lett három helyett. Maradhat? Elmérték, lebetonozták. Elromlott a lézer. Ilyesmi. Nem lehet visszabontani. Vagyis lehet, de nincs értelme.
Hogy lehet elmérni? Mindegy, maradjon.
A vanért nem kell búsulni. Idézi székely szociológus barátom a nagyanyját. Jön az édesapjával segíteni: hegesztenek, javítanak, mentik a menthetőt az árvíz előtti pillanatokban. Nincs egy derékszög az egész szerkezetben. Pityputyék nem csak a szélességet mérték el: egy torz rombuszt alkottak, amire nem passzol a megvásárolt fa.
A keretet már térdig érő vízben festjük a fiammal.
Mellbedobással lett stégünk. Vagyis csak egy csupasz vasvázunk.
A drága fa persze még két évig ázik kezeletlenül a pince tetején. Jellemző. Elment a kedvem az egésztől: nem tudom a rombuszra fejben rászabni a fát, így inkább a valóságban meg se próbálom.
Éjszakánként, ha esik az eső, fölriadok, hogy tönkremegy a fa.
Azzal nyugtatom magam, hogy Tolnai Ottó Küszöb című versében azt olvastam, száz év alatt se kopik el a vörösfenyő. Visszaalszom.
Tolnai Ottó nem faipari szakkönyvet írt. Igaz, nem kopott el, de irtózatosan megvetemedett a fa. Hetekig tartott csiszolni, kezelni, pillanatszorítók tucatjával a vázhoz erősíteni, és egymáshoz illeszteni a megcsavarodott deszkákat. Hasad a fa, fogy a faragasztó és a türelem.
Tanulság van: tízszer annyi energia és idő ment el a stégre, mintha azonnal megcsináltam volna. Messze nem az enyém lett a legszebb stég. Még tanulom a repedéseket, a foltokat, a hibákat, az asszimetriát, a billegést. A szomszédok mégis büszkék rám. Mondják, ezt se nézték volna ki belőlem.
Horgászni egyelőre nem szeretnék. Sose szerettem…
Galata
Egyszer csak hiányozni kezd Isztambul.
Ülsz otthon, a teraszon, nézed a holtágat és bevillan a Galata-torony sziluettje. Járó motorral vársz a kilométeres sorban a röszkei határátkelőnél, és elúszik előtted egy hajó a Boszporuszon. Égett faggyúszagot hallucinálsz az utcán, és hozzá friss menta ízét a szádba.
Bizánc visszavár. Konstantinápoly katakombái, Kadiköy európai kocsmái, Küçükçekmece emberszaga üzen. Kényszerít, ha évekig hanyagolod.
Menjünk csak úgy Isztambulba, írom törökös költő barátomnak!
Menjünk válogatott meccsre Isztambulba, írja pár napra rá újságíró barátom!
Bizánc jelet küld, és két hónap múlva már ott is vagyunk hármasban Isztambulban: két költő és egy újságíró. Kettő az egyben: a költészet világnapjára (ki gondolta volna, hogy van ilyen) meghívtak minket egy felolvasásra, és igen, csodálatos konstelláció, másnap van a török–magyar nemzetek ligája play off odavágó.
Mondom, Isztambul elrendezi, ha menned kell. Minden rendben, csúcsformában vagyunk, az előjelek pazarok. Sikerül jegyet venni a meccsre, szállást foglalni, repülőt intézni.
A török irodalmi fesztiválok jók, a sok alibi rendezvénnyel ellentétben itt tényleg érdekli a közönséget a vers, a török költőkkel értelmesen lehet beszélgetni, a válogatott pedig végre újra összeszedte magát, Gulácsi visszatért a keretbe, a bácskai tasmán ördög, Kerkez Miloš pedig véresre szántja a pályát.
Aztán az indulás előtti éjszakán letartóztatják Isztambul ellenzéki polgármesterét, Ekrem Imamoğlut.
Az a minimum, hogy tüntetések lesznek. A repülőn a béközép körében elterjed, hogy elmarad a meccs. A hatalom biztos nem vállalja föl, hogy ennyi ember egy helyen gyülekezzen.
Majd meglátjuk, mondja a törökös költő, akinek a zsebében nemrég még diplomata útlevél lapult.
Isztambulba érkezve nem érezni, de tudni a feszültséget.
Húszmilliós város, ha benne vagy, a világ közepe, nem remeg meg könnyen. Az internetet korlátozzák persze, nem mennek át a pacalos videók. Az ismerősök, Konstantinápoly magyarjai is mind a botrányról beszélnek.
Első nap Besiktasban, a Dolmabahçe palota közelében belefutunk egy kis tüntetésbe. A városrész egyetemistái vonulnak. Kemal katonái vagyunk, ezt skandálják, azaz Atatürké, a törökök atyjáé.
A tüntetés itt nem tüntizés, a Taksim téren pár éve sokan meghaltak. A volt diplomata hiába kap az újságíró után, hogy visszatartsa. A hülyét már el is sodorta a tömeg, fényképez, tudósítást ír, szolgálatba helyezi magát. Viszi a vére, na.
Visz minket is, a két idióta költőt.
Esik az eső, hideg van, nyakunkban zászló, kabát alatt mez. Bömbölünk, skandálunk, riariázunk, faszszopó balkáni csapatozunk egyfeszt. Dallamtapadásunk van, na. Az újságíró toleráns, látott már művészt közelebbről is.
A meccs este kilenckor van. A gyülekező délután kettőkor a lezárt Taksim téren. Esik az eső. Az ázott magyar ultrák színjózanon, tétován gyülekeznek az Attatürk Kültür Merkezi árkádjai alatt. Megsajnálom őket.
Nincs szomorúbb látvány a józan és árva magyar ultránál.
Mondjuk, sosem értettettem azt a hisztériát, ami itthon olykor végig söpört a buborékban: juj, félelmetes, feketében vonuló huligánok. Én mindig is viccesnek találtam hamis óbégatásukat, de most kiváltképp gyámoltalannak tűnnek. Síri csönd. A szervezők befosatták őket: nem szabad alkoholt inni, szót kell fogadni a rendőröknek, baj van a városban.
Berobbanunk közéjük, riariázunk, de csak lagymatagon válaszolnak.
Aztán a török rendőrök hosszan terelnek minket egy világvégi mellékutcáig, ahol várnak ránk a buszok. Az örmények menetoszlopa jut eszembe, de méltatlannak érzem a párhuzamot, ezért gyorsan el is hessegetem. A buszoknál ketten újra rázendítünk, de nem rezonál a tömeg.
Elviselhetetlen a hangulat. Vagyis annak súlyos hiánya. Kötelező, nem kötelező, mégis kötelező csordában menni. Mindenki mást mond, végül úgy döntünk, hogy emigrálunk, majd később megyünk ki taxival a Galata stadionjába.
Megszabadító érzés volt eltávolodni a buszoktól, levegőhöz jutni, levetkőzni a zavarodottságot.
Este a stadion bejáratánál átesünk néhány méltatlan végbélmotozáson.
A magyar szektorban fáradt arcok várnak ránk. A kétezer szurkoló többsége órákat állt a téren, végighurcolták őket a városon, aztán újra órákat ácsorogtak a stadion parkolójában. Csendben ülnek a plexivel és ráccsal kerített vendégszektorban: a legfelső szinten, a sarokban.
Fülsértő török turbofolk szól a hangszórókból.
Megyünk föl a lépcsőn közöttük. Megállok, fölemelem a kezem, rázendítek: ááálllééé, ááálllééé…
Ez az én nagy pillanatom.
A tömeg megéled, kétezer ember velem visszhangozza, hogy Magyarorszáááág éjójéééé! Két világhírű diktátor jut eszembe, akik parádésan tudtak bánni a tömeggel, de méltatlannak érzem a párhuzamot, így elhessegetem, nehogy rákapjak az ízére.
Török, magyar – két jó barát. Kifütyülik a himnuszunkat, aztán megvernek három egyre.
A kétezer szurkolót mégis meg kell védenem: jól osztották be az erőt. Helytálltak, mint Egernél, Gyulánál, Kőszegnél, Drégelynél. Lehet, csak a plexi verte vissza a hangot, de határozottan úgy éreztük, hogy simán leszurkoltuk a százszoros túlerőt.
A meccs után valami egyszerre könnyű és nyomasztó zavarodottság telepedett ránk, miközben megpróbáltunk taxit fogni a külvárosi betonpusztában. Nem csak a vereség miatt. Nem is tudom: talán sejtettük, hogy a másnapi felolvasás ennél csak furcsább és szomorúbb lehet.
De ezt majd megírom a jövő hónapban. Vagy nem. Most valahogy nem vár Konstantinápoly, nem üzen Isztambul, még nincs kedvem újra ott lenni…
Iskembe
Pacal vagy nem pacal a kokoreç?
Kínzó kérdés, melyre nem találtam megnyugtató választ hosszú évek alatt sem. Pedig közben háromszor ettem kokoreçet Isztambulban, kétszer Nicosia török felén és egyszer Budapesten, az Astoriánál. (A nicosiai nyomába sem ér az isztambulinak, az astoriai meg nem is az volt. Hiába akartam, nem tudtam kokoreçcsé emészteni.)
A tisztázás érdekében bevetettem egy született török irodalomtörténészt, egy született magyar pacalinfluenszert és egy magyar költő diplomatát is, aki született magyar ugyan, de jobban beszél törökül, mint a körúti kebabos, aki jellemzően kurd.
A definíció világos: pacalnak tekintendő az az étel, amit a párosujjú patás kérődzők gyomrából készítenek. IIyenek a kancsilfélék, a tülkösszarvúak, a szarvasfélék, a pézsmaszarvasfélék, a villásszarvúantilop-félék és a zsiráffélék.
Az áltudományos maszkot levéve azonban ezek mindközönségesen: marha, birka, kecske. Ők sülnek, főnek, rotyognak, parázslanak, abárolódnak jellemzően a pacal címke alatt.
Valamivel poétikusabban: bendő (rumen), oltógyomor (reticulum) vagy százrétű gyomor (omasus). Még poétikusabban: méhsejtes és frottírtörülköző, ami annyira értékes, hogy ellopták a kommunisták (Esterházy).
A zúza nem pacal. Kacsapacal tehát a legendák ellenére nem létezik. Hiába a poétikus megnevezések, ez nem költészet: a metonímia itt nem él meg, az érintkezésen alapuló névátvitelnek ellenál a dogma.
A pacal vallás. Nemcsak szabályrendszere, de rituáléja is van, ami hit nélkül nem működik. A csíkozást, a szaft vastagságát, a kollagén dominanciáját szigorú hagyomány szabja meg. De az igazhívők számára szentség a kovászos uborka és a ropogós kenyér is, a villa és a főtt krumpli pedig maga a sátán.
(A zsiráfpacal azért érdekes dilemma: vajon elhiszi-e a zsiráf gyomrát egy pacalfanatikus vagy eretnek ételnek számít az is, akár a zúza?)
Ha véletlenül állattani ökörséget írnék, az csak azért van, mert ezt a tudást is a Wikipédiáról szereztem. És itt el is érkeztünk az évtizednyi bonyodalom gyökeréhez. Mert mindannyian, kik a kokoreç pacalságát nyomoztuk, a Wikipédia nyomán indultunk el magyar, angol és török nyelveken.
Nem vagyok pacalhívő, mégis, bárhova utazom, megkeresem.
Ettem már pacalt Hongkongban az éjszakai piacon (ízetlen, büdös), Costa Ricán kétezer méter magasan, ahol a marhák úgy állnak a meredek hegyoldalban, akár a kecskék (paradicsom, koriander, émelyítő utóíz), néhány portói piacon (a bab és a kolbász zavarba ejtő). Egy erdélyi nyaralás során pedig egy hétig csakis pacallevest ettem, reggelire, ebédre, vacsorára. Esküszöm. Büfékben, kifőzdékben, kamionos parkolókban. Össze is estem a tűző napon, a marosvásárhelyi városháza előtt.
Nos, mégis, mi az a kokoreç?
A Hagia Szophia és a birkafejleves mellett a legjobb dolog Isztambulban.
A kokoreçre specializálódott gyorsétkezdék következetesen két dolgot árulnak: kokoreç szendvicset és rizzsel töltött feketekagylót. (Vajon a kagyló is kérődző, csak a Wikipédia nem tud róla?) A szendvics alapanyaga török nyárson pörög, akárcsak a döner kebab, vagyis a forgó hús. De nem húst, hanem valami mást tesznek: szúrnak vagy tekernek a nyársra.
Nem vagyok pacalhívő ugyan, de pacalgyűjtő igen, ezért szerettem volna tudni: mit sütnek a függőleges nyárs villanygrilljén, mit borotválnak le a húsborotvával, mit tesznek a ropogós kenyérbe, mit szórnak meg zúzott erőspaprikával, mit esznek ayrannal és olyan csípős fefferónival, ami nem csak a gyomrot, de a beleket is megdolgozza?
Sült belet vagy sült gyomrot?
Első kokoreçem fényképét büszkén küldtem át pacalinfluenszer barátomnak, aki civilben szociológus villanyszerelő. Gyönyörű miniesszéket ír a pacalról, melyeket világvégi büfékben fogyaszt. Írásaiban a hely szelleme és a kádári gasztrokultúra szociológiai vetülete is megcsillan (tudatos képzavar).
Ez bél, nem pacal. Sültbél. Ennyit írt vissza. Hittem neki, látott is, evett is ilyet, ő a szakember. Nem dől össze a világ, kihúztam a listáról. Megnéztem azért a magyar Wikipédián. Megnéztem az angol Wikipédián. Bél. Nyilván ő is ebből a szakirodalomból dolgozott.
A kétely a hit alapja. Megnéztem azért közelebbről is azt a nyársat a következő büfében, a valóság Wikipédiáján. Segítséget is vittem magammal: költő barátot, aki öt évig élt Isztambulban. Valóban, mintha kötelet tekertek volna rá a nyársra, nyilván belet.
Költő diplomata barátom azonban összezavart. Nem bél, belsőség. Megnézte a török Wikipédián.
Kezdett elegem lenni.
Mi az, hogy belsőség? Definiáljuk már az ég szerelmére! Bél, gyomor, máj, vese vagy mi? Nem tudja. Belsőség. Miért, fontos ez? Persze, hogy fontos, bazmeg! Kérdezd már meg azt a törököt ott a nyárs mellett.
Faggyúszagú török szavak úsznak a levegőben. Belsőség. Bél, gyomor, belsőség. Mondja végül tétován magyarul. Na jó, hagyjuk, túl részegek vagyunk ehhez…
Magyarországon megkérdeztem a született török irodalomtörténészt. Ridegen a homlokához szegezem a kérést: bél vagy gyomor a kokoreç? De ő már értelmezni sem tudta ezt a dilemmát.
Megettem még néhány kokoreçet, mígnem pár hónappal ezelőtt újra Isztambulban találtam magam a költővel. Kettő az egyben: költészeti fesztiválra és válogatott meccsre mentünk. Az első utunk a legendás kadiköyi kokoreç-sütőhöz vezetett természetesen.
Kezdődött az egész elölről.
Bél vagy gyomor? A költő megnézte a török Wikipédián: belsőség. Kérdezd meg azt a kis törököt ott, a nyárs mellett. Ismét faggyúszagú török szavak a levegőben. Nem tudja. Akkor hívd ide a főnökét. Odahívta. Újabb faggyúszagú mondatok. Végre tekintélyes, bizalomgerjesztő mondatok. Mégiscsak egy világváros, egy birodalom fővárosának legjobb kokoreç-sütőjének tulajdonosa beszél: a megkérdőjelezhetetlen szaktekintély.
És eldőlt: gyomor!
Gyomor, amit csíkokra vágnak, nyársra tekernek (mint a kötélnek látszó belet) és miriggyel ízesítenek (ez lenne a belsőség).
A kokoreçet iktattam a listámra. A jelenetet fölvettem videóra, a videót pedig diadalmasan elküldtem a pacalinfluenszernek. Aztán ettem még egy kokoreçet, meg még egyet, meg még egyet, és így tovább, mígnem az isztambuli városháza előtt…
A pacalinfluenszer persze nem kapta meg a videót, mert a tüntetések miatt korlátozták az internetet.
Nincs tanulság. Nincs igazi csattanó. Hiszen igazi történet sem volt. Vagyis volt, de a meccsen és fesztiválon, amit majd elmesélek a jövő hónapban…
