Kiss Judit Ágnes
A Mester és Margarita
Az egyik egyházi gimnáziumban, ahol tanítottam, ezt a művet tiltólistára tették, mert nem úgy ábrázolja Jézust és a Sátánt, ahogy a Biblia. Valóban nem úgy. Ahogyan a harmincas évek sztálinista Moszkváját sem úgy, ahogy annak idején illett, és nem úgy, ahogy a történelemkönyvek. Mintha az egyházi és politikai dogmák mögötti tartalmat mutatná fel, sokszor olyan sűrű szimbólumokban, akár egy álom.
A Sátán mint Woland, a feketemágus megjelenik a Patriarsije Prudin, ahol Berlioz, a szerkesztő (neve nem véletlenül azonos a Faust elkárhozása zeneszerzőjével) épp arról győzködi a rendkívül műveletlen, ám vonalas költőt, Hontalan Ivánt, hogy Jézus nem létezett. Woland azonban közbeszól, s mesélni kezdi Jézus és Pilátus valódi történetét, és megjósolja, hogy Berlioznak még aznap este levágják a fejét. Iván végignézi a jóslat beteljesedését, és őrült módjára kezdi üldözni Wolandot, így az egyik zeneszerző kezéből a másikba esik – Sztravinszkij elmeorvos klinikájára kerül, ahol megismerkedik a Mesterrel, a Pilátusról írt regény szerzőjével, akit műve miatt meghurcolnak, börtönbe vetnek, végül az őrültekházába zárnak. A Mester figurájába belejátszik az ördöggel szerződő Faust, de az irodalomtörténészek szerint maga a szerző alakja is – a sapkára hímzett M betű éppúgy jelentheti Bulgakov keresztnevének, mint a mester szónak az első betűjét.
Az általa írt apokrif passió-történet, A Mester és Margarita egyik szála, a moszkvai események közé szőve, hol Hontalan Iván álmában, máskor egy szereplő elbeszélésében, vagy egyszerűen csak úgy, a könyv egyik fejezeteként bontakozik ki. Jesua Ha-Nocrinak egyetlen tanítványa van csak, Lévi Máté, de szíve szerint követője lenne az őt elítélő Pilátus, akit gyávasága akadályoz meg, hogy felmentse a békét hirdető vándorfilozófust. Elégtételként csak annyit adhat, hogy megöleti a Keriáth-béli Júdást, az árulót, és egy lap tiszta pergament adat Lévi Máténak, hogy megörökítse Jesua történetét.
A regény másik rétege Woland feketemágusi ténykedése, aki hatalmas kísérettel érkezik: van köztük vámpírlány, fekete szemüveget viselő halálangyal és egy hatalmas, két lábon járó, fekete kandúr, Behemót. A tavaszi telihold bálját készülnek megtartani, amely épp egybeesik azzal a bizonyos Niszán hónappal, amelyben Jesuát keresztre feszítették. A bál háziasszonya lesz Margarita, a Mester szerelme, aki boszorkánnyá válik, mert Woland azt ígérte, ha helytáll, viszontláthatja az elveszített férfit. Ám amikor a bál után tényleg kérhet valamit, nem a Mestert követeli, hanem kegyelmet egy Frida nevű elkárhozott lélek számára. Frida egy zsebkendővel megfojtotta nem kívánt gyermekét, a zsebkendőt azóta minden éjjel az ágya mellett találja. Az irodalomtörténet Margaritában a Faust Margitját véli felfedezni – nyilván nem véletlen, hogy épp egy megerőszakolt, gyerekgyilkossá lett asszonyt ment meg. Az ördög pedig elfogadja az irgalmat, Margarita megmentheti Fridát, és még a Mestert is visszakapja. A Mester pedig elégetett művét Jézusról és Pilátusról, mert „kézirat soha nem ég el.”
A harmadik réteg a harmincas évek Moszkvájának hétköznapjai. „Moszkva lakói semmit nem változtak” – mondja Woland a szeánszon. Az olvasó kicsinyesnek, gyávának, korruptnak, hazugnak, álszentnek, pénzéhesnek, erőszakosnak, hanyagnak, részegesnek, hitetlennek, bosszúállónak látja őket, akik némi pénzért, de főleg egy szóba jöhető lakásért bárkit eladnak. (Erről a lehetetlen lakáshelyzetről szól Sosztakovics Cserjomuski című meglehetősen groteszk operája is.) Szűklátókörűségük egyik legjobb bizonyítéka, mikor a Behemót felszáll a villamosra, és jegyet vesz, a kalauznő pedig csak odáig jut el, hogy a macskával nem szabad közlekedni, fel sem tűnik neki, hogy egy macska beszél és villamosjegyet akar váltani. Velük szemben Woland és kísérete minden átverés, csíny, ármánykodás ellenére kifejezetten rokonszenves. Woland a Faust Mefisztójának és a Tragédia Luciferének rokona: szarkasztikus, intelligens, jó humorú és udvarias, Korovjov-Fagót és Behemót pedig két mesteri tréfacsináló, akiknek áldozatait az olvasó nem szánja. A Mester regényét, illetve a Margaritával egymás iránt érzett szerelmüket pedig ezek a démoni lények mintha kifejezetten tisztelnék.
Ahogy Jesuának egy tanítványa van, úgy lesz a Mesternek tanítványává az elmegyógyintézetbe jutott Hontalan Iván. A Mester búcsúzóul rábízza, hogy írja meg regénye folytatását, aztán eljut Margaritával az örök nyugalomba. Az emberek azt mondják, meghalt. Mert ebből a világból csak halál árán lehet kijutni. Jesua azt adja neki, amit érdemel – amire szüksége van. A kereszténység tanításához ez sokkal közelebb áll, mint bármely kimondottan vallásos mű. A tiltólistának köszönhetően abban az iskolában minden diák ismerte és megszerette, ha nem is annyira, mint én, aki nem tudom anélkül felnyitni, hogy végig ne olvasnám.
A regénybéli Jesua Ha-Nocri szerint mindenki jó. Az őt megütő Patkányölő centurió és az őt halálra adó Pilátus is. Nem a templomok gipszszobrain látott, szívét kívül hordó szent, nem feltámadott, mindenható, hanem egy nem evilági országról álmodó vándorfilozófus. Gyengeségében erős: meggyógyítja Pilátus gyötrő migrénjét, és uralkodik mindenki fölött. A mű végén kiderül, hogy Woland fölött is. Nemcsak örök nyugalmat kér a Mesternek és szerelmének Wolandtól, közbenjár a tizenkétezer hold óta gyötrődő, bűnhődő Pilátusért is. Hatalmat ad a Mesternek, miután elolvasta a regényét, hogy ő döntsön a főhős sorsáról, a Mester pedig elbocsátja hősét, hogy annyi idő után végre szabad legyen „Poncius Pilátus lovag, Júdea ötödik helytartója”.
