Rovatunk szerzőit arra kértük, hogy írjanak nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 

 

Kovács Dominik – Kovács Viktor

 

Antagonisták, intrikusok

 

– Azon töprengek, hogy az irodalmi művekben kinek van nagyobb cselekménymozgató ereje, a hősnek vagy az antagonistának.  

– Szerinted muszáj fenntartani ezeket a kategóriákat? Legalább a 19. század óta folyamatosan felülíródnak a színházi–irodalmi szerepkörök, már a romantika-korabeli tragédiákban árnyaltabbá válnak az egyes alakok. Sőt! Helyenként kiismerhetetlenné.

– Attól még minden történetnek szüksége van feszültségre, a feszültség pedig csak akkor jöhet létre, ha a cselekményben van két egymással szembekerülő akarat.

– Ez igaz. De biztos, hogy antagonistának kell hívnunk az ellenoldalt? Még jó, hogy nem hozzuk vissza az intrikus fogalmát a kortárs irodalommal, drámával kapcsolatban!

– Miért ne hozhatnánk vissza?

– Talán nincs is drámaíró a 21. században, aki tudatosan használná a rögzített szerepköröket.

– Ettől függetlenül számtalan olyan darabot játszanak a kortárs színházak, amiben van intrikus például.

– Többnyire vígjátékok. A vígjáték szabályai pedig sajátosak, az abszurd és a groteszk hatáselemek miatt több lehetőség van a valóság színezésére.

– Nekem nem vígjátéki példa jutott az eszembe. A Bánk bán Biberachja az egyik legkönnyebben adaptálható figura a kortárs világban: ábrázolták például tudálékos bölcsészként, DJ-ként, drogelosztóként, politikusként.

– És ha megfigyeled, majdnem minden esetben humorforrás is a modernizáció: a néző nevet rajta, hogy a Bánk bán lovagkori hősét bontott ingű, fülbevalós hippiként vagy öltönyös hivatalnokként látja viszont. Tehát a szerepkör idézőjelbe kerül, kiegészül a túlzás, a halmozás jegyeivel.

– Úgy érzem, hogy a befogadó nevetése nem a képtelenségnek, hanem nagyon is a valószerűségnek szól. A felismerésnek, hogy az 1810-es években írt darab Biberachja nem szoborszerű, hanem élő figura, köztünk jár-kel.

– Tehát úgy látod, a rögzített szerepköri sajátosságok nem ártanak a közvetíthetőségének.

– Épp ellenkezőleg. Játéklehetőséget, színeket, ötleteket adnak a rendezőnek.

– Ha már itt tartunk… Neked melyik az az antagonista figura, akinek a megformáltságát a legjobbnak találod?

– Nagyon sokat gondolkodom például Émile Zola Nanájának címszereplőjén. Zseniális arányérzékkel megírt egyéniség.

– Szerintem is az.

– Az udvari cselszövő és az udvari csábító szerepköréhez igazodva kiszolgáltatott és szolgai státuszú, mégis uralkodójává, sőt, zsarnokává válik azoknak a nemegyszer főrangú férfiaknak, akik szeretői viszonyban állnak vele. Zsarol, kínoz, fegyelmez, manipulál. Az ökle nem lágyabb, mint az anyjáé, a Patkányfogóból ismert Gervaise–é, Nana csupán megtanulja taktikusabban használni: néha cirógat is vele, nemcsak üt.

– Nana alakja tulajdonképpen egy mentalitás, egy lelki átalakulástörténet költői megfogalmazása. A társadalom perifériáján élő csavargó prostituált a teljes kiszolgáltatottságból lesz hatalmi tényező, nem a forradalomhoz csapódva, hanem eltanulva az általa egyébként megvetett arisztokratikus közeg kommunikációját, sznobizmusát, hierarchikus rendjét. Intrikussá a fondorlatai, antihőssé pedig az érzéketlensége teszi: idővel ugyanannyira részvétlenné válik a szegénység vagy a nyomor iránt, mint az őt kizsákmányolók.

– Vagy ott van Eugène de Rastignac a Goriot apóból. Bár általában nem intrikusként elemzik, inkább antihősnek tekinthető, azért neki is vannak cselszövői vonásai: a társadalmi előbbre jutás szándékával érkezik Párizsba, férjes nőket próbál elcsábítani, fényűző estélyeken vesz részt – miközben hosszasan lamentál magában a vele egy házban lakó, az életét-vagyonát a lányaira áldozó Goriot apó sorsán, a rendi társadalom igazságtalanságain.

– Szerintem Eugène de Rastignac épphogy lázadás a jellem irodalmi kategóriái ellen. Az általad is taglalt lélektani összetettség azt hozza a tudtunkra, hogy felesleges intrikusokban és tiszta hősökben gondolkodni.

– Ugyanakkor a címszereplő, Goriot – a múltbeli cselekedetei vitathatósága ellenére – mégiscsak az önfeláldozásnak, a szinte mártírszerű önfeláldozásnak a példája. Ilyen értelemben hősies vonásai vannak.

– Amelyekkel kétes erkölcsű célokat szolgál.

– Mire gondolsz?

– Az önzetlenségével egy önző társadalom számára neveli a lányait. A közeg, ahová a két lány, Delphine és Anastasie kerül, a Bourbon-restauráció társadalma, maga az amoralitás: minden a reprezentációra, mások kijátszására, lenézésére épül. Azáltal, hogy az öreg végül jeltelen sírba kerül, tulajdonképpen a saját céljai szerint teljesíti be a sorsát: láthatatlanná válik, megszűnik kompromittálni a főrangú sorba jutott családját.

– Ennyi erővel az egyik legjelentősebb reformkori drámánk, a rögzített–mesei szerepköröket alkalmazó Csongor és Tünde férfi főszereplője sem tekinthető hősnek.

– Mert nem is az. Zentai Mária írja róla, hogy totálisan rossz döntései vannak, például ő oldozza el, szabadítja fel az ártó szándékú Mirigyet. Minden hangsúlyos ponton elalszik, ha pedig ébren van, csak a tévedéseket halmozza.[1]

– A színpadi feldolgozások mégis legtöbbször az ő igazságát helyezik a középpontba.

– Pedig Mirígynek is megvan a maga igazsága: ugyanúgy az eszményi tündérvilág, a halhatatlanság felé törekszik, mint Csongor.

– Igen, viszont Csongor ambíciója az állítás, Mirígyé pedig a tagadás. Az utóbbi csak azt követően kezdi el hajszolni az örökkévalóságot, miután a férfi főhős elszánja magát erre. A tettei elindítója voltaképpen az irigység.

–  Az első felvetésre ez a válasz. A történetvezetés egyenlő mértékben múlik a hősön és az antagonistán. Egyikük állít, a másik tagad.

– Akárcsak mi itt, a monitor mögött.

– A szerepköröket azért nem osztottuk fel egymás közt.

– Nem is kell. Az irodalom szerepábrázolása szükségszerűen tömörít, sűrít. Nagy ellentmondás ez: a cél elvben az élet utánzása, az írónak mégis muszáj válogatnia, egy nagyregény sem tud bemutatni mindent. Az ember természetes következetlensége, logikai hibái nem férnek el benne.

– Itt, szerencsére, elférnek.

– Sokáig tudnánk még folytatni a karakterelemzést. De mielőtt még felmentenénk magunkat a következetesség alól…

– Igen–igen, vissza a készülő drámához!