Rovatunk szerzőit arra kértük, hogy írjanak nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 

 

Kovács Dominik – Kovács Viktor

 

Kint vagy bent?

– Az elbeszélő és az ábrázolt közösség viszonyáról

 

– Természetesen sosem hittem, hogy egy irodalmi művet olvasva – még ha irodalmi szociográfiáról van is szó – a teljességig megbízható és valósághű információkat szerzek egy közösség életéről, a legkiemelkedőbb olvasmányélményeim mégis a megismerés, a belehelyezkedés tapasztalatához kötődnek. Maradandó a számomra Jonathan Franzen két regénye, a Javítások és a Keresztutak, vagy Nathan Hill Nixje. Ebben a három regényben az ezredforduló amerikai kisvárosának társadalmi tagoltságáról, lélektani működéséről, mechanikai szerkezetéről olvastam nagyon érzékletes leírásokat. Emlékezetes például, ahogy a Keresztutak narrátora apró viselkedési jegyeken keresztül alkot képet a történetben kulcsszerepet kapó vallási gyülekezet szorongató légköréről. A miliőteremtés emblémájának tekinthető Száz év magány mellett eszembe jut Narine Abgarjan regénye is, az Égből hullott három alma. Ebben a könyvben az örmény mítoszvilág kapcsolódik össze a kortárs valósággal, az örmény falusi élet kihívásaival, a háborúval. Ehhez a szociografikus-mesei irányhoz tartozik a portugál Bruno Vieira Amaral novellafüzére, az Első dolgok, amelyben pedig a városszéli lakótelep élete, a rendszerváltozás közösségi tapasztalata egészül ki a mágiával, a babonákkal, a túlvilághoz kapcsolódó hittel. Szinte mindegyik könyvben fontos szerepet játszik az elbeszélő megfigyelői pozíciója, a mindent értelmező elbeszélésmód imitációja.

– Azok a példák, amiket felsoroltál, tulajdonképpen „útikönyvek”. Olyan helyeket mutatnak meg nekünk, amelyekhez legfeljebb látogatói, semmint életvitelszerű kapcsolat fűz. Mindemellett vannak olyan művek is, amelyek kifejezetten azért váltak kedvessé a számunkra, mert a miliőjük az időbeli távolság ellenére ismerős, főképp a családi közlésekből. Németh László Gyász és Iszony című regényeire, illetve Illyés Gyula Puszták népe című szociográfiájára gondolok elsősorban. E művek a mi tájegységünk, a Dél-Mezőföld társadalmát idézik száz-százhúsz évvel korábbról, abból a korszakból, ahonnét mi is sok történetet hallottunk otthon. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi az, ami megragadott bennük. A megismerés helyett a felismerés, a ráismerés folyamata?

– Visszatérek oda, ahonnét indultunk. Olvasás közben nem kizárólag a könyv által átadott információ, hanem a narrátor viszonyulása, a közlés mikéntje is fontos nekem. A leírásokon keresztüli emlékezés, az elbeszélő státusza. Honnét szól a narrátor? Milyen érzelmek határozzák meg az ábrázolt közösséghez fűződő kapcsolatát? Alkotóilag is ez a legkényesebb feladat, hogy milyen elbeszélőt teremt az író. Az írónak muszáj belehelyezkednie ebbe a szerepbe, kijelölni a korlátait, s ebben a szerepben végigvinni a történetalkotás folyamatát. A szerzői tudás nem szólhat ki a narrátor mögül.

– Ez azért is érdekes, mert az előbbiek közt egyes szám első és egyes szám harmadik személyű narrátorral dolgozó szövegek is vannak. Az utóbbi esetben a kívülállás szélesebb spektrumú megismerést tesz lehetővé.  

– Nem biztos, hogy ezt most éles határvonalként kell értelmeznünk. Bár az Első dolgok kétségtelenül a naplószerkezetre, a visszatérő ember emlékeire épül, a narrátor sokszor elhagyja az alanyi megszólalást, mindent látó-tudó elbeszélővé alakul. Ez a mindentudás azonban a korábbi személyesség miatt kételyeket ébreszt az olvasóban. Ilyenkor az olvasó nem fogadja el a szöveg hitelességét, inkább megkérdőjelezi azt. Honnan tud a narrátor ennyi mindent? Hogyan lát bele mások fejébe?

– Pletyka, fantázia, kíváncsiság.

– Igen. Ha nem látunk bele valakibe, a fantáziánkat hívjuk segítségül, kitalálunk vele kapcsolatban dolgokat. Természetes jellemzőnk a kíváncsiskodás ösztöne, a hasonlóság vagy az idegenség megtapasztalása.

– Különösen érdekes ez Németh László Iszonyában, ami szintén egy egyes szám első személyben megírt történet, a huszárpusztai intézőlányból gazdafeleséggé váló Kárász Nelli tekint vissza a sikertelen házasságára, elemzi a sajátos lelki alkatát – s közben utal a saját és a férje, Takaró Sanyi családtörténetére, kulturális különbségeire, a felekezeti múltjára. Az olvasó félig-meddig falu- és mentalitástérképet is kap Nelli elbeszélésén keresztül.  Tehát az elbeszélés alanyi, de mégsem az. A főszereplő közlésmódja olyan, akár egy jó tárlatvezetőé: sokszor tetten érhető benne a bemutató szándék, tőle látszólag független dolgokat is kedvvel mond el. Ilyen például, hogy bár a főszereplő idegenkedik a férjével való testi kapcsolattól, a sógorával, Takaró Imrével, s annak feleségével való találkozáskor maga kezd el az intim életük után fürkészni, kíváncsiskodni, amihez hivatalosan szintén semmi köze.

– Szerinted hibája az elbeszélésnek, ha ilyen látszólagos ellentmondásokkal működik?

– Semmiképp sem. A történetvezetés az ellentmondásaival, a kitérőivel, a teljességre való törekvéssel válik igazán hitelessé. Az emberi kommunikációnak ez a fajta teljességigény, a közegjellemzés is része. Időnként a valóságban is „mindentudóvá” válik a beszélő. Nagyon megszerkesztett, nagyon tudatosan irányított az a beszélgetés, ahol nincs legalább egy olyan általánosító fordulat, amely kiterjeszteni igyekszik az egyéni tapasztalatot az egész világra. Eléggé közhelyes példa erre a „régen minden más volt”-fordulat, a „másképp éltek az emberek”, vagy hogy „nagyon felgyorsult a világ”.

– És akkor még nem esett szó az elbeszélői iróniáról. Az irodalomkritika újabban súlyos vitákat folytat róla.

– Nemcsak újabban. Ha utánanézel például a Rozsdatemető megjelenése körül kipattant 1963-as vitának, láthatod, hogy a Fejes-regénnyel szembeni elmarasztaló vélemények a leggyakrabban a groteszknek, ironikusnak, szánakozónak minősített ábrázolási módot kifogásolják.[1] Holott a történetet „detektívként” feldolgozó elbeszélő durvasága, szókimondása, helyenkénti iróniája szorosan kapcsolódik ahhoz a minden gyengédséget nélkülöző viszonyrendszerhez, amelyben a regény szereplői élnek.

– Mostanában inkább azt róják fel az iróniának, hogy a cinizmus, a posztmodern alakoskodás, játékosság részévé válik, közreműködik abban, hogy az elbeszélés „lerázza magáról” a felelősséget. A kortárs amerikai irodalomelmélet diskurzusaiban az irónia nemritkán az őszinteség ellenpólusaként értelmeződik.[2]

– Lehet, hogy túlzottan is be vagyok zárva a saját tapasztalataimba, de úgy érzem, az irodalmi irónia csakis úgy tud sikeres lenni, ha magunkból fakad. Ennélfogva az őszinteség egyik legnyilvánvalóbb megmutatkozása. Nem emlékszem rá, hogy az írásainkban valaha is humorossá, megmosolyogtatóvá tudtunk volna tenni bármi olyan tulajdonságot, ami ne lett volna – legalább csírájában – a személyiségünk része. Az író magából építkezik a humor létrehozásakor, a saját félelmeit, gyarlóságait, különcségeit helyezi el az ábrázolt cselekményközegben és a teremtett narrátor nyelvezetében, alakjában is.

– Igazad lehet. Ellenkező esetben, ha „idegenkedve” írunk meg, s próbálunk ironikussá tenni egy jelenséget, félő, hogy elmarad a várt eredmény.  

– Állíthatjuk tehát, hogy az író mindig a lelkéből kritizál, ironizál?

– Igen, és minden erre irányuló törekvés a választott narrátortól függ. Ha az irónia gúnnyá válik, a narrátor kisszerűségéről, jellemproblémáiról, nem pedig az általa fölénnyel szemlélt egyén vagy közösség hibáiról győződünk meg.

– Persze ez az elbeszélői gúny is elemezhető sokfelől. Ismerjük a helyzetet, amikor a saját nyomorunkról, kétségbeesésünkről, kínjainkról sem tudunk máshogy, csak ironikusan, vagy legalábbis humorral beszélni.

– Sőt, olyan is van, amikor a részvét hívja elő az iróniát. A másikkal történt szerencsétlen eset közlése során akaratlanul is a derűhöz folyamodik az ember, hogy valamiképp oldja, tompítsa a történet tragikumát. Nem gúny ez ilyenkor, inkább valamiféle önvigasztalás, a túlélés nyelvi mechanizmusa.

– Elég pszichologizáló lett ez a beszélgetés így a végére.

– A pszichológia pedig nem a mi asztalunk.

– Hiába, minden elbeszélőnek vannak korlátai.

---

 

Antagonisták, intrikusok

 

– Azon töprengek, hogy az irodalmi művekben kinek van nagyobb cselekménymozgató ereje, a hősnek vagy az antagonistának.  

– Szerinted muszáj fenntartani ezeket a kategóriákat? Legalább a 19. század óta folyamatosan felülíródnak a színházi–irodalmi szerepkörök, már a romantika-korabeli tragédiákban árnyaltabbá válnak az egyes alakok. Sőt! Helyenként kiismerhetetlenné.

– Attól még minden történetnek szüksége van feszültségre, a feszültség pedig csak akkor jöhet létre, ha a cselekményben van két egymással szembekerülő akarat.

– Ez igaz. De biztos, hogy antagonistának kell hívnunk az ellenoldalt? Még jó, hogy nem hozzuk vissza az intrikus fogalmát a kortárs irodalommal, drámával kapcsolatban!

– Miért ne hozhatnánk vissza?

– Talán nincs is drámaíró a 21. században, aki tudatosan használná a rögzített szerepköröket.

– Ettől függetlenül számtalan olyan darabot játszanak a kortárs színházak, amiben van intrikus például.

– Többnyire vígjátékok. A vígjáték szabályai pedig sajátosak, az abszurd és a groteszk hatáselemek miatt több lehetőség van a valóság színezésére.

– Nekem nem vígjátéki példa jutott az eszembe. A Bánk bán Biberachja az egyik legkönnyebben adaptálható figura a kortárs világban: ábrázolták például tudálékos bölcsészként, DJ-ként, drogelosztóként, politikusként.

– És ha megfigyeled, majdnem minden esetben humorforrás is a modernizáció: a néző nevet rajta, hogy a Bánk bán lovagkori hősét bontott ingű, fülbevalós hippiként vagy öltönyös hivatalnokként látja viszont. Tehát a szerepkör idézőjelbe kerül, kiegészül a túlzás, a halmozás jegyeivel.

– Úgy érzem, hogy a befogadó nevetése nem a képtelenségnek, hanem nagyon is a valószerűségnek szól. A felismerésnek, hogy az 1810-es években írt darab Biberachja nem szoborszerű, hanem élő figura, köztünk jár-kel.

– Tehát úgy látod, a rögzített szerepköri sajátosságok nem ártanak a közvetíthetőségének.

– Épp ellenkezőleg. Játéklehetőséget, színeket, ötleteket adnak a rendezőnek.

– Ha már itt tartunk… Neked melyik az az antagonista figura, akinek a megformáltságát a legjobbnak találod?

– Nagyon sokat gondolkodom például Émile Zola Nanájának címszereplőjén. Zseniális arányérzékkel megírt egyéniség.

– Szerintem is az.

– Az udvari cselszövő és az udvari csábító szerepköréhez igazodva kiszolgáltatott és szolgai státuszú, mégis uralkodójává, sőt, zsarnokává válik azoknak a nemegyszer főrangú férfiaknak, akik szeretői viszonyban állnak vele. Zsarol, kínoz, fegyelmez, manipulál. Az ökle nem lágyabb, mint az anyjáé, a Patkányfogóból ismert Gervaise–é, Nana csupán megtanulja taktikusabban használni: néha cirógat is vele, nemcsak üt.

– Nana alakja tulajdonképpen egy mentalitás, egy lelki átalakulástörténet költői megfogalmazása. A társadalom perifériáján élő csavargó prostituált a teljes kiszolgáltatottságból lesz hatalmi tényező, nem a forradalomhoz csapódva, hanem eltanulva az általa egyébként megvetett arisztokratikus közeg kommunikációját, sznobizmusát, hierarchikus rendjét. Intrikussá a fondorlatai, antihőssé pedig az érzéketlensége teszi: idővel ugyanannyira részvétlenné válik a szegénység vagy a nyomor iránt, mint az őt kizsákmányolók.

– Vagy ott van Eugène de Rastignac a Goriot apóból. Bár általában nem intrikusként elemzik, inkább antihősnek tekinthető, azért neki is vannak cselszövői vonásai: a társadalmi előbbre jutás szándékával érkezik Párizsba, férjes nőket próbál elcsábítani, fényűző estélyeken vesz részt – miközben hosszasan lamentál magában a vele egy házban lakó, az életét-vagyonát a lányaira áldozó Goriot apó sorsán, a rendi társadalom igazságtalanságain.

– Szerintem Eugène de Rastignac épphogy lázadás a jellem irodalmi kategóriái ellen. Az általad is taglalt lélektani összetettség azt hozza a tudtunkra, hogy felesleges intrikusokban és tiszta hősökben gondolkodni.

– Ugyanakkor a címszereplő, Goriot – a múltbeli cselekedetei vitathatósága ellenére – mégiscsak az önfeláldozásnak, a szinte mártírszerű önfeláldozásnak a példája. Ilyen értelemben hősies vonásai vannak.

– Amelyekkel kétes erkölcsű célokat szolgál.

– Mire gondolsz?

– Az önzetlenségével egy önző társadalom számára neveli a lányait. A közeg, ahová a két lány, Delphine és Anastasie kerül, a Bourbon-restauráció társadalma, maga az amoralitás: minden a reprezentációra, mások kijátszására, lenézésére épül. Azáltal, hogy az öreg végül jeltelen sírba kerül, tulajdonképpen a saját céljai szerint teljesíti be a sorsát: láthatatlanná válik, megszűnik kompromittálni a főrangú sorba jutott családját.

– Ennyi erővel az egyik legjelentősebb reformkori drámánk, a rögzített–mesei szerepköröket alkalmazó Csongor és Tünde férfi főszereplője sem tekinthető hősnek.

– Mert nem is az. Zentai Mária írja róla, hogy totálisan rossz döntései vannak, például ő oldozza el, szabadítja fel az ártó szándékú Mirigyet. Minden hangsúlyos ponton elalszik, ha pedig ébren van, csak a tévedéseket halmozza.[1]

– A színpadi feldolgozások mégis legtöbbször az ő igazságát helyezik a középpontba.

– Pedig Mirígynek is megvan a maga igazsága: ugyanúgy az eszményi tündérvilág, a halhatatlanság felé törekszik, mint Csongor.

– Igen, viszont Csongor ambíciója az állítás, Mirígyé pedig a tagadás. Az utóbbi csak azt követően kezdi el hajszolni az örökkévalóságot, miután a férfi főhős elszánja magát erre. A tettei elindítója voltaképpen az irigység.

–  Az első felvetésre ez a válasz. A történetvezetés egyenlő mértékben múlik a hősön és az antagonistán. Egyikük állít, a másik tagad.

– Akárcsak mi itt, a monitor mögött.

– A szerepköröket azért nem osztottuk fel egymás közt.

– Nem is kell. Az irodalom szerepábrázolása szükségszerűen tömörít, sűrít. Nagy ellentmondás ez: a cél elvben az élet utánzása, az írónak mégis muszáj válogatnia, egy nagyregény sem tud bemutatni mindent. Az ember természetes következetlensége, logikai hibái nem férnek el benne.

– Itt, szerencsére, elférnek.

– Sokáig tudnánk még folytatni a karakterelemzést. De mielőtt még felmentenénk magunkat a következetesség alól…

– Igen–igen, vissza a készülő drámához!